Parlando 1959/1. 21-22. old.

GIOCOSO

Molto espressivo Esmeraldám!

Immáron két és tél órája járok fel és alá egyenletes tá-szün tá-szün lépésekben a megbeszélt helyen és reménykedve várom, hogy melyik ütemben lépnek be a Maga aranyos ti–ti tipegő cipőcskéi, melyek hangjai ébren és álmomban is tudatosítva vannak belső hallásomban. Várok, ülök, járok, tapsolok, de úgy látszik, ez Magának mind generálpausa. Maga engem kijátszik, mint egy parány trillát. Maga fütyül arra a szívverésre, amit én szakadatlanul érzek. Hiába írtam minden nap 40 fokos hőséget sugárzó ötoldalas szerelmes betűfolyó-írásokat, Magának az semmi, még csak egy kézjelre sem méltat. Igaz, hogy én csak egy egyszerű zenetanár vagyok és Maga pedig Danikáné lánya, de higgyen egyszerű hangjaimnak. Ha én azt mondom, hogy szeretem, az nem frázis! nem is mondat! hanem ostináló basszus! Ha Maga tudna a lelkemből lapról olvasni, meglátná, hogy milyen igazi pentaton dallamokban van a Maga iránt táplált érzeményem. De Maga nem tud az én lelkemből olvasni, mert még a Szolfézspéldatárból sem tud.

Drága, aranyos Esmeraldám!

Könyörgöm, szánjon meg, mert én már nem tudom az egész hangot olyan sokáig kitartani 1 Ha még most sem zárja le a dó-val a feleletet, hanem nyitva hagyja az én epedő szó-ra végződő kérdésemet, akkor az én szívverésem maholnap ritmustalan lesz, a lapról olvasásomban csalódni leszek kénytelen, és csak piszkos kvinteket tudok majd énekelni, s önmagam visszhangjává töpörödök. Legyen olyan grazioso, küldjön levelem vétele után posta hoppjárással üzenetet: dudálhatok-e a Maga szolmizálására, vagy letöröljük a tábláról az én állhatatos, egyenletes tapsolásaimat!?

Hódoló híve:

Dekresz Sándor