Parlando 1964/9., 14.-16. p.

… a monotematika?

A téma fogalma (gör. thema = állítás) a zenében egy kiemelt zenei képletet jelent, olyan tipikus alakzatot, mely alkalmas bővebb kifejtésre. Ha a zenemű folyamán egyetlen téma, vagy annak több változata szerepel, akkor beszélünk tematikus egységről, monotematikáról, monotematikus szerkezetről. Ilyen értelmezésben ez a fogalom nem új, legfeljebb arról beszélhetünk, hogy a XX. századi zene újszerű szerepet szán egy-egy műalkotásban az egyetlen témának.

A téma szerepe mind a népzenében, mind a műzenében a zenetörténet folyamán igen változatosan alakult. A megkötés és lazítás, a kristályosodás és oldás hullámzó folyamatának követése igen komplikált feladat lenne. Ennek a folyamatnak sok lényeges sajátosságát tárgyalja Szabolcsi Bence: „Makám-elv a népi és művészi zenében: típus és változat” című írása (A melódia története. II. kiadás 256. lap.). Ennek az írásnak csupán egy részletét idézzük: „Van ugyanis egy zeneszerző típus, mely épp a változat-teremtésben, az alakításban és értelmezésben, az anyag metamorfózisában emelkedik legmagasabbra, s ez sokkal inkább természetes otthona, mint maga a dallamkitalálás; Bach is, Beethoven is, de Liszt is, Bartók is ehhez a típushoz tartozik. A variációs hajlam szinte törvényszerűleg vezet a monotematikához, az „omnia ex uno” elvéhez; és bizonyára nem véletlen, hogy Liszt és Bartók első helyen állnak azok között, akiknek a 19. és 20. század zenéje az egy témájú szimfonikus költeményt, az egytémájú kamarazenét, az egytémájú versenyművet köszönheti.”

Mindenekelőtt Bach kimeríthetetlen találékonyságának, variáló művészetének bemutatása kínálkozik elsőként fejtegetésünk elejére. Számos művének, sőt több sorozatának egyetlen téma a központi anyaga. A téma szerepének, vándorútjának követése mellett igen érdekes Bach művészetében a téma-variánsok alakulását megfigyelni. Ez utóbbiakban a hasonlóság széles fokozatai valósulnak meg az azonosságtól az ellentétek szembeállításáig. A közismert a-moll kétszólamú invencióban a téma két hármashangzat felbontása (tonika, domináns), a téma-variánsok pedig egyetlen akkord más formájú felbontásai:

Ebből a rendkívül egyszerű hullámzó dallammozgásból kerekíti ki Bach a barokk zenének ezt a kis remekművét. A Musikalisches Opfer és a Kunst der Fuge hatalmas sorozatai szintén egy-egy témára épülnek. Ez utóbbin Bach életének utolsó hónapjaiban is dolgozott és életének egyik utolsó művében az ellenpontozó technikának és a variáló művészetnek utolérhetetlen remekművét formálta ki az alábbi egyetlen témából:

Mindezekben a művekben és a barokk-zene sok más hasonló művében az egyetlen téma elsősorban a gondolati egység biztosítója. A művek stabilitásának megalapozására egyéb más eszközök is szolgálnak: a világos hangnem, a modulációs kimozdulások gondosan megtervezett egyensúlya, a szerkezeti kiegyensúlyozottság stb.

A klasszicizmusban a zenedrámai konfliktusainak kibontakoztatói elsősorban ellentétes karakterű témák. Gondoljunk Beethoven V. szimfóniája első tételének sokat idézett témáira:

A zenei romantika néhány zeneszerzője újból az egyetlen témára épülő szerkesztési technikát helyezi előtérbe:

Ezeknek a témáknak azonban kissé más a szerepe, mint a barokk témáknak. A romantika a zenei (vagy néha irodalmi, bölcseleti, társadalmi) program meghirdetéséhez egyre merészebb eszközöket használ. Gyakran felbomlik a klasszikus értelmű szerkezeti, formai egység, labilissá válik a tonalitás; a zsúfolt kromatika kimozdítja a zenét a hangnem és a diatónia egyensúlyozó keretéből. A felborulás veszélyétől gyakran idézetként felhangzó téma „menti meg” a zenét. Tehát az egyetlen témának programatikus szerepén kívül stabilizáló, tonális hatásköre is van.

Még fokozódik a témának ilyen hatásfokú beállítása a tizenkét-fokúság felé sodródó zenében. Az úgynevezett atonális zene még a romantikus szokásnál is nagyobb mértékben támaszkodik az egyetlen téma összetartó erejére. Ernst Křenek Schönberg dodekafon zenéjét ismertető tanulmányában a következőket írja: „Valóban, Schönberg minden munkájában nyomon követhető milyen nagy gondot fordított, még nagyobb formáiban is az egység elérésére. Már korai tonális kompozícióiban sem elégedett meg elemi, a tonális kapcsolatok teremtette egységgel, hanem olyan felépítményt szerkesztett ezekre az alapelemekre, amelyek rendkívül dús motívumkapcsolatokból álltak össze… Amint a hangnem tudatos alkalmazása teljesen eltűnt és a zene „atonális” lett, semmilyen harmonikus alapelv nem volt már kéznél, amelyből a technikai egységet le lehetett volna vezetni. Ekkor logikussá vált, hogy a figyelmet a motívumok kapcsolatára kell koncentrálni. Amíg előzőleg ezek a kapcsolatok a felépítmény szerepét töltötték be a harmonikus alapzaton, addig most az egész zenei építmény felelősségteljes pillérei lettek”. Ez az „egységet teremtő eszme” vált uralkodóvá az egyetlen Reihe-re épülő kompozíciókban. Így például Schönberg Mózes és Áron című operáját teljes egészében a következő sorra építette:

De nemcsak Schönberg, hanem a XX. század több komponistája választja egyik-másik művében az egy témára épülő szerkesztési eljárást. Kodály I. vonósnégyese pl. a „Lement a nap a maga járásán” kezdetű népdal dallamára és annak variánsaira épül:

Bartók, mint azt Szabolcsi Bence idézett írása is kiemeli, egyike korunk legtalálékonyabban variáló művésze. A monotematika az ő műveiben is az egyik legfontosabb egybekovácsoló erő. Még legradikálisabb korszakában is következetesen ragaszkodik a tematikus egységhez és művei nagymértékben ezért példamutatóan leszűrtek, és klasszikus szerkezetűek. II. hegedűversenyének alább következő legfontosabb témái mind egy tőből fakadnak:

A monotematika tehát a XX. század zeneszerzőinek olyan egységbetartó, rendező, irányító központi anyaga, amely sok vonatkozásban a cserbenhagyott klasszikus tonális tényezők (hangnem, funkció) helyettesítőjeként szerepel. Ezek a vissza-visszatérő szilárd támaszpontok adnak bátorságot többek között a merész útkeresésekhez.

Turcsányi Emil