Parlando 1964/10., 1.-2. p.

Nemzetközi népzenei konferencia Budapesten

Furcsa, kétlaki tudomány a miénk. Fél lábbal néprajz, másikkal zenetörténet. Egyikből sem hiányozhat. A néprajz, ami a nép életét, kultúráját kutatja, éppoly csonka nélküle, mint a zene múltjában búvárkodó zenetörténet. A népzenetudomány munkásának tehát tudni, látni kell a szálakat, amelyek ide is, oda is kötik.

Az 1947-ben alakult, most Kodály Zoltán elnökletével működő Nemzetközi Népzenei Tanács 17., budapesti konferenciája a népzene és a zenetörténet kapcsolatait hangsúlyozta. Az előadások jó része erről szólt. Szabolcsi Bence, Walter Wivra (Kiel), Paul Coilaer (Bruxelles), Viktor Belaiev (Moszkva) és mások világosan kifejtették és példákkal igazoltak, hogy a műzene és népzene két világa voltaképpen egy világ, hogy népzenei-nedvek nélkül nincs műzene és a népzene birodalma is tele műzenei alkotásokkal. Aki az egyikkel foglalkozik, a másikban is jártasnak kell lennie. A zenetörténész a múlt írásos zenei emlékeit kutatva, lépten-nyomon népdalokra bukkan, a népdalgyűjtő pedig, nemcsak népdalt jegyez le a nép ajkáról, hangszereiről, de műdalt, műzenét ill.

Hallgatva a magasröptű előadásokat, lehetetlen volt nem gondolni közben Kodály 30-40 év előtti tanulmányaira, amelyekben már akkor oly világosan rámutatott a széttéphetetlen kapcsolatokra nép- és műzene között.

Bartók és Kodály eszméinek jegyében zajlott a másik téma megtárgyalása is. Az előadók egy csoportja a rendszerezési problémákról beszélt. Mi a rendszerezés és mi szükség van rá? Rend a lelke mindennek… A népzenetudomány sem kivétel: az aranyszabály rá is érvényes. A népzenét őstenyészethez hasonlíthatjuk, amelyben „vadon” burjánzik minden. Csiráznak, növekednek, ágaskodnak, lombosodnak a különböző fajta növények. El is halnak, hogy újnak adjanak helyet. De az új a régi folytatása. Non omnis morier… Nem egészen halunk meg. Materiálisan is igaz tétel ez, a növényvilágban is.

Nos, ilyen a népzene flórája. Ha meg akarjuk ismerni, mi mindent rejt magában, meg kell vizsgálnunk az egyes fajtákat, le kell írnunk sajátságaikat, csoportosítanunk kell őket, hogy lássuk, miből mennyi van, melyek a hasonlók és különbözők, miben hasonlók és különbözők. Népzenei szaknyelven szólva: első lépés az elemzés, az analízis, egy-egy dallam tulajdonságainak számbavétele. Aztán: a megismert tulajdonságok alapján sorba rakjuk, rendezzük a dallamokat.

Nyugodtan állíthatjuk: míg nem rendeztük, nem ismerjük egy nép zenéjét.

Annyira egyszerű, világos és igaz ez, hogy bámulnunk kell mi szükség van hangoztatására! Miért kellett riadót fújni egy nemzetközi konferencián róla! Pedig így van. Bartók, nem sokkal halála előtt, utolsó tudományos művében arról panaszkodik, hogy a népdalkiadványok szerkesztői általában semmi gondot nem fordítanak a dallamok rendezett közlésére. Azóta húsz év telt el, de alig jutottunk előre.

A finn, ukrán és magyar kutatók kis körén túl – évtizedeken át – alig akadt valaki is, aki komoly kísérletet tett a népdalok rendezésére. A legutóbbi években mintha megélénkült volna az érdeklődés. Erről tanúskodott néhány vendégünk előadása. Elsőnek Samuel Baud-Bovy-t (Genf) említjük. Neve a júniusi ISME konferencia óta jól ismert hazánkban. Amit a rendezésről mondott, megerősített bennünket abban, hogy jó úton járunk. Példái, következtetései, mintha a mi módszerünket igazolták volna. De tanulságos volt a többi előadás is. Hadd említsük meg a jelentősebbeket: Raina Katzarováét (Szófia), Jan Sicszewskiét (Varsó), Karel Vetterlét (Brünn) és Fumio Koizumiét (Tokio).

Amily könnyű megállapítani a rendezés fontosságát, oly nehéz felelni a kérdésre: hogyan? A válasz előtt el kell különíteni a rendszerezés két, gyakorlati szempontból különböző célját. Az egyik: gépies, szigorú rendet teremteni a dallamok között, olyat, amelyben bárki bármilyen dallamot gyorsan megtalál. A tudományos intézetek népdal-katalógusaitól, a népdal kiadványok végén közölt különböző dallam-mutatóktól ilyen rendet kíván az ember. A másik cél: áttekinthető képet adni egy nép, vagy egy táj népzenéjéről, azaz egymás mellett közölni a hasonló, egymástól távol az eltérő dallamokat, típusokat. Szótárszerű, merev renddel itt nem boldogulunk. A hasonlóságot ugyanis nem mindig tükrözik a szótárszerűen kezelhető zenei elemek. Mélyen rokon dallamoknak gyakran különböznek kadenciáik, szótagszámaik, ritmus-formáik, ambitusuk, hangnemük. A hasonló típusokat csakis olyan zenei elem alapján hozhatjuk közel egymáshoz, amely többet, jellemzőbbet, lényegesebbet, állandóbbat mond, mint egy kadencia típus, vagy ritmus-forma. A magyar népzenében – úgy látszik – a dallam rajza, vonala, ez az elem. A dallam-vonal alapján, az egyes dallamrészek magasság-viszonya szerint rendeztük – rendezzük népdalainkat. Az eddigi eredmények bizonyítják, hogy a mi népzenénk természetének ez a rend felel meg a legjobban.

A konferencia alatt vendégeink megtekintették készülő Európai Népdalkatalógusunkat, valamint úttörő rendszerezési kísérleteinket, az elektronikus számológéppel. Amit e téren láttak, valósággal lázba hozta őket.

De a láznál fontosabbak a tervek, amelyek a budapesti konferencián születtek. Egy-egy szűkebb szakmai feladat elvégzésére kisebb csoportok alakultak, elhatározva, hogy tagjai a jövőben gyakrabban találkoznak, így a népzenetudomány állandó nemzetközi műhelyévé válhatnak. Nagy reményekkel tekintünk munkájuk elé.

Járdányi Pál