Parlando 1964/12,. 10.-12. p.

AZ ISME ELŐADÁSAIBÓL

A zenepszichológiai kutatások néhány eredménye az NDK-ban és azok jelentősége a zenei nevelésben

— Paul Michel előadása —

Paul Michel, a weimari zenepszichológiai tudományos kutatóintézet igazgatója, az ISMÉ-n elhangzott előadásában a zenepszichológia és zenepedagógia kapcsolatairól beszélt.

Előadását az 5. ISME konferencia javaslatára hivatkozva kezdte, amely javaslat kiemelte a pszichológiai kutatások fontosságát a zenei nevelésben.

„Tudnunk kell - mondotta -, hogy a zene milyen szerepet játszik általában az ember életében, milyen hatásokat képes kiváltani és fokozni, s melyek azok az optimálisan elérhető célok, melyeket metodikai-didaktikai vonatkozásban ez által elérhetünk. Eszerint a zenei nevelés és a pszichológia közötti együttműködés nem pusztán akadémikus probléma, hanem

elsősorban gyakorlati jelentőségű.”

A zenei nevelés az NDK-ban a pszichológiai megalapozottság szükségességéből indul ki, nemcsak az iskolai zenetanítás tekintetében, hanem egyéb kultúrpolitikai kérdések megoldásában is. Legfőbb feladatnak azt a célt tűzték ki - más szocialista országokhoz hasonlóan -, hogy a zenét közkinccsé tegyék, hogy egyrészt a legmagasabb művészet élvezését elérhetővé tegyék a nagyközönség számára, másrészt a lehetőségig alkotó módon is bevonják a zene területére. Mert minél mélyebben és alapvetőbben foglalkozik az ember a művészettel, annál jobban érvényesül annak humánuma az egyéniség kialakításában.

Beszélt a professzor először is

az ember zenei fejlődésének lehetőségeiről.

A legfontosabb megállapítás az, hogy le kell térni végleg a determinizmus útjáról. Meg kell vizsgálni, hogy mi örökölhető egyáltalában, s a kisgyermek fejlődése szempontjából mi eldöntött adottság.

„Nem a zenei képesség, hanem a hajlam az, ami, bizonyos mértékig örökölhető. Nem a veleszületett tehetség az, ami a gyermek fejlődését meghatározza, hanem az életkörülmények, amelyek a hajlamokat irányítják. A zenei környezet, amely a kisgyermeket állandóan a zene hallgatására, felfogására készteti. Ez a tény a döntő, amikor pedagógiai ráhatásról akarunk gondoskodni. A megismételhetőség elve érvényes zenére vonatkozóan is. A zenepedagógusnak nem szabad készen várnia a képességeket, amikor a gyermek zenei neveléséhez kezd, hanem elő kell idéznie s tervszerűen fejlesztenie. Az öröklött hajlamokat számításba kell vennie, de ezek a hajlamok nem egy irányban jelentkeznek. Az a hajlam, amit közhasználati szóval tehetségnek neveznek, igen sokirányúvá fejleszthető, vagy úgyszólván bármelyik irányban kiművelhető.

A határozott irányt már a nevelés adja meg.

Az a régebbi megállapítás is tarthatatlan, hogy bizonyos társadalmi rétegek, nemzetek, fajok sajátossága a zenei tehetség. A tehetséghez a természet csak bizonyos anatómiai-pszichológiai adottságokkal járulhat hozzá. De minden egészségesen született gyermek zenei szempontból is magában hordja a lehetőségeket. A társadalom felelős azért, hogy ezek a lehetőségek valóra váljanak.” Fenti megállapításokat igazolják azok az eredmények, melyeket a zenei népművelés terén az NDK-ban eddig is elértek. A fentebb említett tokiói ISME konferencia javaslata is csak úgy kaphat életre, ha minden gyermek számára egyenlő feltételek állnak fenn a zenei nevelés tekintetében. Így lesz csak a zenei nevelés valóban emberneveléssé.

A fejlődés pszichológiája a gyermekkorban.

„A mai kutatások azt is bebizonyították, hogy eddig a gyermek zenei vonatkozású optimális képességeit messze alábecsülték. A gyermekek teljesítőképessége az egyes korosztályokban sokkal magasabb, mint ahogy ezt eddig a zene pedagógusok, de a pszichológusok is megállapították. Megfelelő otthoni környezet és tervszerű, célratörő pedagógia mellett az iskolában és a nyilvánosság előtt is kiderült, hogy az eddigi korosztályok szerint megállapított csúcsteljesítmények ma már nem tekinthetők azoknak. Ezt olyan pszichológiai tudomány állapította meg, mely nem pillanatnyi helyzeteket rögzített, hanem a fejlődési lehetőségeket állandóan kutatja, ezeket az ismeretek kiszélesítésével, valamint megfelelő képességfejlesztéssel meg is teremti.”

A múlt pszichológiai megállapításainak hibája, hogy a zenei fejlődést egyoldalúan, a gyermek korának oldaláról, egy, a tehetségtől függően feltételezhető ösztönösség szerint, nem pedig a tevékenység konkrét formáján és ennek tartalmán keresztül határozta meg. Ilyen előre megállapított keretek között a gyermek a megfelelő korban a megfelelő fejlődési fokot érhette csak el.

A dúr és moll hangnem egyidejű felfogásának lehetőségéről hallásban és éneklésben.

„Eléggé általános felfogás, hogy a moll appercipiálásához bizonyos szellemi érettség kell. Minthogy a múltban az volt a gyakorlat, hogy a gyermekek az alsó fokon nem énekeltek moll hangnemben, s így annak bevezetését nem előzte meg semmiféle gyakorlat, az a vélemény alakult ki, hogy a gyermekek nem alkalmasak a moll befogadására. Körültekintő kísérletezés azonban kimutatta, hogy az első évtől beállított gyakorlás mellett a gyermekek a mollt ugyanúgy befogadják, mint a dúrt.

Nincs eldöntve az a kérdés, hogy a pentatóniát milyen rokon lehet bevezetni?

A gyermekek az NDK-ban, otthonukban, az óvodában, az utcán, slágerzenében egyaránt tonális befolyásnak vannak kitéve, pentatóniával sehol sem találkoznak. Kísérleteink folyamán arra az eredményre jutottunk, hogy a gyermek 5-6 éves korában dúr-moll beállítottságú. A gyermekdalok is segítik a tonika-érzet kifejlődését. Ilyen zenei anyag mellett tehát nem beszélhetünk olyan fejlődési fokról, melyre a pentatónia a jellemző, hiszen akkor ellentétbe kerülnénk saját zenei rendszerünkkel.

A melodikai és harmóniai hallás párhuzamos fejlődése.

Az eddigi zenepszichológiai és pedagógiai irodalomban általános megállapítás volt az, hogy a harmóniai érzék kb. a 9. életévben kezd kifejlődni. Újabb kísérletek azonban bebizonyították, hogy iskolás kor előtt is fejleszthető a harmóniái hallás. A zenepedagógia szempontjából nézve ebből az következik, hogy az első iskolaévtől kezdve énekléssel és zenehallgatással ennek a hallásnak a fejlesztésével is lehet foglalkozni. Ennek mértéke természetesen attól függ, hogy milyen intenzitással, és milyen anyaggal foglalkoznak a gyermekek.

A fogékonyság, a befogadóképesség kutatásának feladatai.

A hallei egyetemen évek óta folyik olyan kísérlet-sorozat, amelyet zenehallgatókon végeznek. A befogadóképességre vonatkozó adatokat már közzé is tették.”

Am a további kutatások célja kettős:

1. Olyan „fogékonyság-tan” kidolgozása, amely a kézzelfogható definíciókat, s a fogalmi tisztázást egészen methodológiai követelményekig terjeszti ki.

2. Gyakorlati kísérletezések anyagának kidolgozása, melynek célja és értelme a pedagógiai felhasználás.

A 2. kategóriának feladata a zenei élmények hatásának mélységére, ható távolságára, időtartamára vonatkozó felmérések, valamint különböző korok stílusai és fajtái felismerési lehetőségének megállapítása, azon kívül zenei aktivizálás módszerének kidolgozása növendékeknél és dolgozóknál, különös tekintettel az életkor szerinti megkülönböztetésre. A fogékonyság-kutatás tervszerűvé tételére - ezen belül - meg kell figyelni a tisztán zenei benyomások, valamint a zeneművek történeti, ún. eszmei tartalmi összefüggéseit.

„Zenei gyakorlatot tanulmányozni annyit jelent, mint megváltoztatni azt.

Zenepszichológiai kísérleteinknek legfőbb célja a gyakorlatnak közvetlen segítése. Egyéb területek is, mint: a zenetörténeti kutatás, a zeneesztétika, a hangszeres és énekes előadás, valamint a zeneszerzői alkotás, továbbá fontos zenepszichológiai kutatási területeket igényelnek az NDK-ban.”