A 75 esztendős Földes Imre köszöntése*
Tisztelt Tanár
Úr, kedves Imre!
Kedves
Kollégák!
|
E |
gyszer valaki
arról beszélt nekem, hogy egy híres professzor névjegyén semmi más nem
szerepelt, csak a neve. Nem állt ott az egyetem megnevezése, ahol tanított, nem
voltak felsorolva a címei, fokozatai. Vajon lehet-e annál többet elérni az
életben, ha valakinek a neve – ahogy mondani szokták – fogalommá válik, és
önmagában megad minden szükséges információt?
Nem tudom, hogy Földes Imre
névjegyén mi áll, azt sem tudom, hogy szokott-e efféle kis kártyákat
osztogatni. Kapcsolatunk túl régi (közel három évtizedes) és szoros ahhoz, hogy
valaha is szükség lett volna közöttünk névjegycserére. De abban biztos vagyok,
hogy Földes Imre névjegyére is elegendő lenne a nevét rányomtatni. Mert ez
a név is fogalommá vált, amely sokakban kelti nagyjából ugyanazt a képzetet.
Mi minden jelenik meg a
tudatunkban, amikor meghalljuk, vagy meglátjuk Földes Imre nevét? Nyilván
lehetetlen mindent felsorolni, de én most kiemelek egy kisebb csokorra valót.
Mivel egy virágcsokornak – állítólag – páratlan számú virágból kell állnia,
kilenc virágszálat kötöttem egybe. A 3 szent szám, mesebeli szám, a 9 pedig
háromszor három…
Első virágszál, amelyen
rögtön három virág nyílik: lelkesedés, kíváncsiság, igényesség. E három nem
választható külön. Földes Imre lelkes ember. Ha csinál valamit, azt
szívvel-lélekkel, teljes odaadással teszi. Tanári és tudományos tevékenységét
ez a lelkesedés, ez az érzelmektől átitatottság jellemzi, és ettől
érezzük olyannyira személyesnek. Egy pszichológus írásában olvastam, hogy egy
tanár csak azt tudja megtanítani, amit a saját személyiségén, a saját érzelmein
és intellektusán átszűrt. Amit Földes Tanár Úrtól kaptunk és kapunk, az
csupa ilyen, az ő színes, gazdag személyiségén átszűrt tudás. Magas
érzelmi hőfokon adja át, s éppen ezért lesz bennünk, befogadókban
maradandó. Hiszen – ahogyan az agykutatásból is tudjuk (no meg magunk is
tapasztalhatjuk) – azt jegyezzük meg könnyen, amihez valamilyen érzelem
kötődik.
A Tanár Úr kíváncsi volt egész
életében, és most is kíváncsi. Azt mondják, az ember addig marad fiatal,
ameddig megőrzi a kíváncsiságát. Bizonyára ő is ettől ilyen
fiatal. Érdekli minden, ami értékes, és azt is tudni akarja, mitől értékes.
Szeret a dolgok mélyére nézni, felfedezni a belső összefüggéseket, hiszen
ezektől lesz az egész olyan, amilyen. Ha valami nem egészen tiszta
számára, nem rest elővenni lexikonok és szakkönyvek garmadáját, no meg
telefonon felhívni a téma specialistáját. (Nehéz lenne megmondani, hogy ez az
attitűd inkább kíváncsiságból, vagy inkább szakmai igényességből
ered-e. Nyilván mindkettőből.) Amint megvan a válasz, s így helyére
kerül a hiányzó mozaik, a Tanár Úr óriási intellektuális örömöt él át. S amikor
beszámol egy-egy felfedezéséről (például arról, amikor a hangrendszerek
logikáját tanulmányozva megtudta egy sinológustól, hogy a kínai pien szó nem vendéget jelent, hanem
olyan valamit, ami destruktív módon megváltoztatja a fennálló rendet), öröme
átragad a hallgatóira, akik maguk is éhesek lesznek hasonló intellektuális
örömökre.
Második virágszál,
amelyen két virág nyílik: a tudás átadásának vágya és a tudásvágy átadásának
vágya. A Tanár Úrban végtelenül
erős vágy él arra, hogy tudását, tapasztalatait továbbadja. Egyszer
készítettem vele egy interjút (Parlando,
1991/2. 9–13.). Az írás címe egy tőle vett idézet lett, amely egyúttal
egész tanári tevékenységének is mottója: „Ha szépnek találok valamit,
szeretném, ha más is szépnek találná…” Amikor tanított minket, látszott rajta,
hogy az egyik legnagyobb nehézség számára az, hogy „visszafogja magát”, hiszen
az adott időkeretben nem mondhat el mindent, amit életében a szóban forgó
témáról megtanult, vagy amire rájött. Figyelmeztetett is minket, hogy majd
meglátjuk, a tanításban azt lesz legnehezebb eldönteni, hogy az ember mit ne mondjon el. (Én is egyre jobban
szenvedek attól, hogy kevés az idő, nem tudok mindent átadni. De legalább
e nehézség nem ért váratlanul...) A Tanár Úrnak nem elég, hogy átadja nekünk a tudást.
Számára az is cél, hogy mi is vágyjunk a tudásra. Akkor is, amikor tőle
függetlenül tevékenykedünk. Szerintem számára az lehet az egyik legnagyobb
öröm, ha azt hallja vagy látja, hogy egykori tanítványai a tudásnak, a
megértésnek, a lényeglátásnak, az összefüggések felismerésének hasonlóan szenvedélyes
vágyával közelednek egy témához, mint amilyen szenvedélyes vággyal ő maga
közeledett és közeledik ma is.
Harmadik
virágszál: lépéstartás a korral. Földes Imre az, akire bizton számíthatunk, ha
a zenetörténet legújabb produktumairól szeretnénk valamit megtudni. Ő az,
aki ott van minden bemutatón, aki nyitott szívvel és intellektussal, egy
gyermek felfedezőkedvével hallgat meg minden újdonságot, a legcsekélyebb
előítélet nélkül. És csodák csodájára ezt a nyitottságot és frissességet
is képes átragasztani a tanítványaira. (Az, hogy én idén, 2009 tavaszán a III.
éves hallgatóimnak egy 2008-ban bemutatott operát tanítok a zenetörténeti kurzus
lezárásaként, elsősorban annak köszönhető, hogy Földes Imréhez jártam.)
Negyedik
virágszál: a minőség tisztelete. A Tanár Úr egész életével, habitusával
azt üzeni: a dolgokat csak a legmagasabb minőségben érdemes csinálni. Arra
pedig, aki így csinálja, oda kell figyelni. Emlékszem, mennyire fontosnak
tartotta, hogy a meghallgatott műrészletek előadóiról is ejtsen
néhány szót. Nemcsak azért, mert a kottapapíroson lévő zenemű
interpretátor nélkül nem jut el a közönséghez, hanem azért is, mert azt akarta,
hogy mi magunk is megérezzük a minőségbeli különbségeket. Aki járt a Tanár
Úrhoz, sohasem tudja elfelejteni, ahogyan például Kathleen Ferrier művészetéről
beszélt.
Ötödik virágszál:
a tanítás mellett a nevelés vágya. Amikor leendő utódaként, akkor már több
éves tapasztalattal rendelkező tanárként beültem az óráira, döbbenten
tapasztaltam, hogy az első évfolyam első óráján egyetlen szó sem
esett a zenetörténetről. Emberi kérdésekről annál több. Röviden úgy
mondhatnám: a Tanár Úr „osztályfőnöki órát” tartott közel 120 percen át
körülbelül 50 diáknak, akiket akkor látott életében először. És abban,
amit elmondott, életre szóló útravalók voltak. Később is, amikor igencsak
intenzív zenetörténet órákat tartott, ha az éppen tárgyalt téma ehhez apropót
adott, a nagybetűs életről kezdett beszélni, elmesélve saját
élményét, tapasztalatát, vagy valaki másét, ha azt tanulságosnak tartotta.
Ilyenkor tökéletes csönd lett a teremben, hiszen az Élet mindenkit érdekel, még
azt is, akit a Goldberg-variációk
formai felépítése hidegen hagy. Az efféle tanári mentalitás fontos példa annak,
aki később maga is tanítani akar.
Hatodik virágszál:
szakmai alázat. Igen, ez is azonnal megjelenik, amikor a Tanár Úrra gondolunk.
Mert nem kevés szakmai alázat kell ahhoz, hogy valaki elmenjen az
egyszerű, zeneileg képzetlen emberek közé, és beavassa őket a zene
titkaiba. Ahhoz is kellett persze alázat, hogy a Zeneakadémián, hosszú
évtizedeken keresztül, az újabb és újabb diákgenerációknak ugyanazzal a
lelkesedéssel, frissességgel beszéljen a zenéről. Képes volt úgy hallgatni
egy általa már százszor hallott és végigelemzett darabot, mintha először
hallaná, ezáltal is segítve, hogy megszülessen bennünk a nagy élmény. Az a nagy
élmény, amely benne is megszületett először, és megszületett újra és újra,
amikor a darabot növendékeivel megismertette.
Hetedik virágszál:
az egyszeriség varázsa. Földes Imre életművének lényege az előadásaiban
rejtezik. Az egyszeri, mindig más, megismételhetetlenül egyedi előadásokban.
Minden előadás egy önálló műremek, önmagában is művészi alkotás,
és különösen nagy előnye az aktualitás. Egy előadáson el lehet
mondani azt a kutatási eredményt, amit az ember az előző heti
konferencián hallott, vagy azt az érzést, amit a darab aznap reggel keltett
benne. Az, hogy valaki előadásokon keresztül adja át a tudását, azt is
jelenti, hogy állandóan megújuló tudást, látásmódot, érzelmi viszonyulást ad
át, márpedig ez a Tanár Úrnak elsőrendűen fontos. Ezért aztán kissé
viszolyog is attól, hogy a tudását leírja. A leírt tudás ugyanis megmerevedik,
nem lehet egy hónap, egy év múlva továbbfejleszteni, ott van a papírra
nyomtatva, és ha egy-két lábjegyzetet túlhaladott az idő, az a Tanár Úr
számára már valóságos tragédia…
Nyolcadik
virágszál: teljességre törekvés. A Zeneakadémia Tanárképző Intézetében
Földes Tanár Úr átfogó képet nyújtott a zene történetéről, a fizikai és
biológiai zeneiségtől napjaink legújabb irányzataiig. A hároméves tananyag
– 56 órányi, nagy gonddal kiválasztott zenehallgatási anyaggal, a zenei
részletekhez tartozó eredeti és magyar nyelvű szövegkönnyel, több száz
oldalnyi olvasmányanyaggal – és az a mód, ahogyan ezt (az építészettel és a
képzőművészettel való kapcsolat rendszerében) elénk tárta, mintaképe
az egységes koncepció alapján történő oktatásnak. E három év végighallgatása
(és végigtanulása, mert szerencsére a Tanár Úrnál keményen kellett készülni a
vizsgákra) megbízható stílusismeretet adott, és később biztos alapot
jelentett, amikor a Zeneakadémia zenetudományi szakán elmélyedtünk egy-egy
korszakban, egy-egy műfajban. (Sokszor elgondolkoztam azon, hogy ha nem
jártam volna a Tanárképző Intézetben Földes Imre zenetörténet óráira,
mennyivel nehezebb dolgom lett volna később.)
Kilencedik
virágszál, és minden bizonnyal ez a csokorban a vezérszál: emberség. Földes
Tanár Úr kisugárzása minden bizonnyal azért is olyan varázslatos és
ellenállhatatlan, mert nála mindennek középpontjában az ember áll. Az ember – a
maga tehetségével, érzékenységével és gyengeségével. Sohasem felejtem el, amikor
egy vizsgán, ahol megfigyelőként lehettem jelen, a Tanár Úr tréfásnak
szánt, valóban ártatlan megjegyzésétől egy fiatalember megbántódott.
Általában könnyen túltesszük magunkat az ilyesmin: „Istenem, kicsit túl
érzékeny a fiú, nincs humora, de másnapra úgyis elfelejti...” Ám a Tanár Úr
láthatólag igencsak szívére vette a dolgot. Otthagyott csapot-papot, kiment a
fiatalember után, és hosszasan beszélt vele, hogy az megértse, elhiggye, a
Tanár Úr nem akart neki fájdalmat okozni. Hogy ez apróság? Nem. Ez a legfontosabb,
ha emberekkel kell bánnunk, pláne, ha zenészpalántákat kell nevelgetnünk. Nem
csak szeretnünk, de tisztelnünk is kell őket. (Azóta sokszor eszembe
jutott ez az eset, és nagy gonddal ügyelek arra, hogy egy humorosnak szánt
mondattal, netán egy keményebb rendreutasítással meg ne bántsak valakit. Ha
pedig látom a diák szemén, hogy mégiscsak elevenébe találtam, nem szégyellek
elnézést kérni. Biztos vagyok benne, hogy ha nem lett volna előttem a
Tanár Úr példája, ezt csak keserves leckék árán tudtam volna megtanulni.) Az
emberség, a másik iránti tisztelet megnyilvánulása az is, hogy egy-egy produkció
után Tanár Úrnak mindig van néhány kedves szava a fellépő művészhez,
az előadást tartó tudóshoz. Ő ugyanis tudja, hogy mennyire fontos a
visszajelzés, az elismerés.
Az „elismerés” talán éppen jó
végszó ehhez a rövid felsoroláshoz, amit csak abbahagyni lehet, befejezni nem.
Mert ugyan arra a bizonyos névjegyre tényleg elegendő lenne odaírni a
nevet: Földes Imre, annak pontos felsorolásához, hogy e név mit takar, és hogy
mi, akik a tanítványai lehettünk, vagy éppen vagyunk, mi-mindent kaptunk
tőle, vaskos kötetet lehetne (és kellene is) írni. Most tehát átadom ezt a
néhány szál képzeletbeli virágot, tudva, hogy egy igazán méltó nagyságú csokor
be sem férne ebbe a terembe.
A
Zenetanárok Társasága nevében is jó egészségben, lankadatlan kíváncsiságban eltöltött,
sok-sok további esztendőt kívánok Tanár Úrnak, mindannyiunk örömére.
Solymosi Tari
Emőke