Fehér Anikó

A Zeneakadémia négyes terme volt az én

pékségem…

Beszélgetés a 85 esztendős dr. Szőnyi Erzsébet zeneszerzővel,

nyugalmazott egyetemi tanszékvezető tanárral

Amikor megkerestem egykori meghatározó jelentőségű tanáromat, azonnal régi közös élményünkről, az akkor felfedezett erdélyi költőről beszélt. Mindent tud, mindenre emlékszik. Az idő nem úgy fog rajta mint másokon. A tapasztalat bölccsé és bátorrá tette, hiszen mindezek alapja, a hihetetlen tárgyi és zenei tudás mindig is sajátja volt. A legnagyobbaktól kapott útmutatást és életre szóló feladatot. Én mindig Kodály személyes üzenetét hallom mondataiból.

– Van jó néhány olyan egykori professzorom, aki folyamatosan mindent tud szakmai életemről. A zenészekre általában jellemző ez a figyelem, vagy az lesz zenész, akiben ez az érzékenység megvan?

– Biztos, hogy mindkettő igaz. A probléma ott van, hogy valaki élni tud-e ezzel a képességével vagy nem. A képesség biztosan megvan, de különböző lehet a hozzáállás, mások a kedélyek meg az emberek. Nem mindenki tud profitálni ebből a képességéből.

– Tudja-e a Tanárnő, hány tanítványa volt életében?

– Nem, fogalmam sincs. Nem is foglalkozom ezzel a kérdéssel. Irdatlan nagy szám, de még ma is kapcsolatban vagyok azokkal, akiket 42-től tanítok. Akkor érettségiztem, de már akkor kórusom volt a Szilágyiban. Utána ugyanott tanítottam, sokakkal ma is élő kapcsolatom van. Van, aki már dédnagymama közülük. Most hívtak pl. egy 60 éves érettségi találkozóra, ahol volt kórustagjaim is vannak, és én vagyok az egyetlen élő tanáruk.

– A mai zenepedagógiai élet minden nagysága egykor tanítványa volt. Tudna-e néhányat említeni azok közül, akik pontosan azt az utat járták be, amit szánt nekik 18 éves korukban?

– Ez „bejött”, ahogy ma mondják, vagyis bevált. Akik ma viszik a magyar zenei életet pedagógiai és kórus vonalon, azok mind az én műhelyemből kerültek ki. Én magam Nadja Boulanger növendéke voltam Párizsban. A boulanger péket jelent, a boulangerie pedig pékséget. Amikor találkoztunk később Richard Johnstonnal, aki szintén nála tanult, akkor azt mondtuk, hogy mi ugyanabból a pékségből vagyunk. Én pékségnek nevezem a Zeneakadémia 4-es termét. Az volt az én pékségem.

A kép a törökbálinti Szőnyi Erzsébet iskolában készült

a névadó 85. születésnapján

– Divatos probléma manapság a Kodály módszer megkérdőjelezése, vitatása. Kellett-e ennek a több évtizedes programnak változnia az évek során?

– Szerintem az elvek ugyanúgy érvényesek, mint annak idején voltak. Olyanok, mint a Tízparancsolat. Lehet ugyan ellene tenni valamit, és lehet másképp élni és vélekedni a dolgokról, de a lényeg attól még nem változik. Két fülünk és szemünk, egy orrunk van és a hallásunk is a megfelelő keretek között olyan amilyen. Ez a része biztos, hogy állandó. De ezen az állandón belül sok minden változik. Úgy szoktam beszélni erről, hogy ahány tanár, ill. ahány gyerekcsoport, annyiféle a módszer. Ezt nem lehet sematizálni. Bizonyos alapelvek állandóak, a többi pedig flexibilis és változik.

– Sokan úgy tartják, hogy a relatív szolmizáció – bár kétségtelenül jó a kottaolvasás megtanítására – egy idő után gátja lesz a zenei gondolkodásnak. Pl. az atonális zenében…

– Maga a szolmizáció kezdetben a legjobb és legtermészetesebb a gyermeknek. Nem hiszem, hogy ezt bárki is vitatná. Illetve vitathatja pl. a hangszeres tanár, aki azt mondja, hogy ha a gyerek leül a zongorához, akkor azt kell tudnia, hol a c, és nem érdekli, hogy az dó, vagy mi, vagy re. Én úgy érzem, hogy ahogy növekszik a tanuló zenei készsége, ez az egész mindig más értelmezést kap. Ha valaki nem szolmizál pl. egy Bach fúgát, arra én azt mondom, hogy lusta. Mert nem akarja kimutatni a szolmizációval a tonális összefüggéseket. Csak a hangjegyeket interpretálja. Valaki mesélte, hogy ha valaki egy versenyen vagy vizsgán eleve hangneves olvasással indul neki a feladatnak, hamarabb ejt hibát, mint aki szolmizál. Ha valaki eljut az atonalitás szintjére a zenei tanulmányaiban, akkor az egyéb zenei felkészültsége is olyan kell, hogy legyen, hogy meg tudja oldani azt „direktben”, segítő eszköz nélkül. Ott már nem kell szolmizálva gondolkodni, mert az nem arra való.

– Amikor az 50-es években elindultak a zenei általános iskolák, bizony nem heti egy énekóra volt a normál osztályokban sem. Mit kezdhetnek a mai tanárok egy órácskában egy olyan módszerrel, amely nagyobb idő eltöltésére készült?

– Ezt kinek kinek magának kell eldöntenie, ezt nem lehet hivatalosan kijelenteni. Azt ki lehet, hogy a heti egyszeri közelítés nem elég. De hát a tornához, a rajzhoz sem elég. Talán ma is úgy nevezik ezeket a tárgyakat, hogy készség tárgyak, amelyeknek a gyakorisága adja meg azt az eredményt, amit várunk tőle. Ahogyan a magyar irodalmat vagy a történelmet sem lehetne hetente egyszer tanítani.

– Állítólag Bárdos mondta, hogy zene nélkül lehet élni, de nem érdemes. Mivel lehetne rábírni a szülőket arra, hogy a széles, iskolán kívüli választékból éppen zenére járassák a gyermeküket? Mennyiben lesz más az az ember, aki zenével is foglalkozik?

– Azt hiszem, akinek megvan az anyagi lehetősége, az beíratja a gyermekét zeneiskolába. És nem kételkedik. Mert a teljes ember képéhez a zene hozzátartozik. Ezt sokan tudják – Kodálytól. Mert szüksége lesz rá lelkileg. A szülőket nem erről kell meggyőzni, hanem arról, hogy nem az a fontos, hogy a gyerek mennyi pénzt fog keresni később, tehát ne csak olyan foglalkozásokra írassa be délután, ami az anyagi jólétét fogja elősegíteni. Mert hogyha az anyagi jólétében boldogtalan lesz, akkor ez ugyancsak a szülő felelőssége.

– Nagy a választék, nagy a kínálat iskolán kívüli elfoglaltságban. Ráadásul, ha „az én gyerekem nem olyan ügyes….”

– Ha nem olyan ügyes, vagy nincs olyan jó hallása, éppen azért kell oda küldeni, hogy legyen neki! És akkor másképp viszonyul a későbbi zenei élményekhez. A napokban hallottam – láttam a televízióban Mahler Ezrek szimfóniáját, melyet Pécsről közvetítettek. Még most is megrendülés környékez, ha visszagondolok arra a hallgató és előadó tömegre. És ha ez Pécsett ekkora esemény, akkor ez Magyarországon is ekkora esemény. És vigasztalásul mondom: nem olyan rossz még a helyzet a zene terén!

– Kodály módszerének alapja a népzene. Vannak olyan kifogások ezzel kapcsolatban, hogy a népzene már elavult, nem él, szövegei ma már nem érvényesek. Hogyan védje meg mégis a népdalt az énektanár?

– Nemrég tartottam valahol előadást arról, hogy hatalmas reneszánsza van ma Magyarországon a népzenének Valami spontán elkezdődött. Persze sok rossz is akad köztük. Ami a Kodály koncepció egyéb országokba való adaptációját illeti: ez mindenütt népzenei alapokra épül. Kérdezem: akkor pont nálunk ne így legyen?

– Kodály mondta: a népdalhoz a legrövidebb út a zenei műveltségen át vezet. Mégis vannak, akik azt tartják, a táncházból nem vezet út Bachhoz. Mi a véleménye erről?
– Nem igaz, hogy nem vezet. Sarkítva: aki a Petőfi csarnokban csápol, még az is eljut a komoly zenéhez, ha olyanra talál, aki el tudja irányítani.

– Ha olyan tanárra talál… Sok komoly, elismert népzenei szakember van, aki megkérdőjelezi az írásbeliség fontosságát a népzene oktatásában.

– Nagyon elégedetlen vagyok azzal, ami ma a Zeneakadémián népzenei tanszak néven fut. Azért, mert nem látom biztosítva azt, hogy olyan kaliberű tudósok kerülnek ki innen, akik valaha is a Tudományos Akadémián népzenével foglalkozzanak. Olyanokra gondolok, mint Vikár László, Sárosi Bálint, Olsvai Imre, Borsai Ilona, Tóth Margit vagy Paksa Katalin.

– Mi lenne a megoldás?

– Természetesen az lenne a megoldás, ha olyan képzést kapnának, mint annak idején a Zeneakadémián Kodálytól, Bárdostól, Gárdonyi Zoltántól, Bartha Dénestől meg Szabolcsi Bencétől kaptak a hallgatók. Páran népzenetudósok lettek, mások pedig zenetudósok. Ilyen tanszak a Zeneakadémián pillanatnyilag nincs. Hogy valaki azért tanuljon a Zeneakadémián, hogy utána egy zeneiskolai népzene csoportban tanítson nyenyerét és rossz hegedülést – nem helyeslem. Nem jó, hogy ez a Liszt Ferenc téren történik. Ha valami akkreditált helyen, egy zeneiskolában történik mindez, rendben van. A Zeneakadémián a legmagasabb szintű zenei szakember-képzésnek kellene történni, oda ez nem jó.

– Sajnos a tanító- és tanárképzésünk színvonala is csökken. Kevesebben is jelentkeznek ezekre a képzésekre a társadalmi megbecsültség hiánya miatt. Nem kellene itt is valamiféle reform? Kevés óraszámban is csodát kellene csinálni!

– Bármilyen kevés is az óraszám a tanárképzésben, attól nem szabad megválnunk, hogy sokat tanítsunk nekik. Igaz, hogy elemi szinten fognak csak tanítani, de nekik maguknak is kell fejlődni és kell, hogy bizonyos tartalékaik legyenek az életre. A legjobb ebből a szempontból a debreceni Bárdos Szimpózium. Az egész országból érkeznek ide különféle módon és szinten tanító tanárok. A véleménycseréből nagyon sokat lehet tanulni.

– A Magyar Kodály Társaság vezetése a Tanárnő másik fontos feladata. Mi a célja ennek a szervezetnek?

– Sokféle. Elsősorban az, ami a nemzetközi életben az egyéb nemzeti Kodály Társaságoknak. Elődömmel ellentétben én úgy gondolom, hogy szoros kapcsolatot kell tartani a nemzetközi vonallal. Ezzel bővül a mi ismeretünk is, értékesebbé válik, amit mi csinálunk. Ennek a társadalmi szervezetnek lehetőséget kell találni arra, hogy tagjai megfelelően részesüljenek az információkból, és összejövetelek, hangversenyek kellenek ahhoz, hogy Kodály szellemiségét életben lehessen tartani. Előbb utóbb ott tartunk, hogy szükség lesz egy olyan társaságra, amely csak ezt a szellemiséget tartja életben.

– Kikből áll az a közeg, akik ezt életben tudják tartani?

– Elsősorban pedagógusokból. Jelenleg is sok pedagógus tagunk van. Eddig a kodályi életmű tudományos feldolgozása volt a cél – ami nagyon fontos és hasznos – de nem csak ez a funkciója a társaságnak.

– Nemrég ért haza a Nemzetközi Kodály Szimpóziumról. Mi volt a benyomása?

– Én magam rövid ideig voltam ott, de ismerem a többi anyagot is. Nagyon fontos a tapasztalat- és véleménycsere. Találkozni kell a külföldiekkel. Talán Lengyelország közelsége miatt most a magyar reprezentáció sokkal erősebb volt, mint más hasonló eseményeken. Három nagyszerű kórusunk is ott volt: A Magyar Rádió Gyermekkórusa Thész Gabriella vezetésével, a Kodály Zoltán Magyar Kórusiskola ifj. Sapszon Ferenccel és a Zeneakadémia Alma Mater kórusa Erdei Péterrel. Három ekkora kórus, három nagyágyú. Megmutattuk, hol tartunk – legalábbis ők hol tartanak. Sem a sajtó sem egyéb médiumok erről nem tudósítottak. Ami rendben van, az nem hír. Ami működik, arról nincs mit írni, az nem érdekel senkit, csak a botrányról beszélnek.

– A zongorán, itt a szobában CD-k, kották, kéziratok, munka nyomai. Mivel foglalkozik mostanában?

– Az elmúlt félév elég sok munkát adott, most egy kicsit leálltam. Sok meghívásom van kompozícióra is, de erről most még nem szívesen beszélnék. Sok bemutatóm is volt, az azóta megboldogult Baross Gábor decemberben mutatta be nekik írott művemet, Zsoltáros Glória címmel. A közelmúltban mutatta be a szombathelyi Főiskola kórusa Vinczeffy Adrienne vezetésével, Virág András orgona közreműködésével az Esterházy szövegre írott művemet. Ez egy magyar nyelvű Magnificat. Ez még csak zártkörű bemutató volt, a nyilvános később lesz. Nagyon szerette a kórus és nekem ez a legnagyobb öröm. Jó olyant írni, amit aztán az egykori tanítványok is szeretnek!