Kroó György kiadatlan tanulmányai IV. rész

Mefisztó Liszt Ferenc műveiben

Sorozatszerkesztő: Zsoldos Mária

A

XIX. század zeneszerzőinek képzeletét az európai irodalom nagy témái és alakjai közül igen sokszor kiemelkedő fontossággal ragadta meg a Faust legenda, azon belül elsősorban Faust és Mefistofeles alakja. A kapcsolatok első láncszeme, vagy inkább előjátéka a fiatal Franz Schubert dalremeke, a Margit a rokkánál 1814-ből,  Ludwig Spohr prágai Faust-operája 1816-ból, Goethe világkölteményére terelte a muzsikusok figyelmét. Az 1832 tavaszán elhunyt költő műve nyomán egymásután születtek az ihletését magukon viselő kompozíciók: Berlioz nyolc Faust-jelenete 1828-29-ből, Mendelssohn kórusra és zenekarra írott balladája, az első Walpurgis éj 1831-ből, Richard Wagner nyitánya a Faust első részéhez 1839-40 fordulójáról, Robert Schumann jelenetei a Faust második részéből 1844 és 1852 között oratoriális formában, Berlioz Faust elkárhozása c. oratóriuma 1846-ból és Liszt háromtételes Faust szimfóniája 1854-ből és itt meg is szakíthatjuk a sort, hacsak nem szándékozunk a Goethe-féle Faust operaszinpadi feldolgozásait is tárgyalni, Gounod és Boito műveivel a középpontban.

1836-ban megjelent egy másik Faust-mű Nicolaus Lenau tollából és ennek rendkívüli hatása lett a XIX. század második felének zenéjére, méghozzá Liszt Ferenc révén. A Lenau-Liszt kapcsolatból született Faust kompozíciók meghatározó jellemzője, hogy a címe, azaz a hőse nem Faust, hanem Mefisto és hogy valamennyi tánc. A szóban forgó kompozíciók legismertebbike 1860-ból a Két epizód Lenau Faustjából c. zenekari darabok másodikja, Tánc a falusi kocsmában címmel, közismert nevén az I. Mefisztó-keringő. Hozzáteszem, hogy valószínűleg nem az először elkészült zenekari formájában, hanem vélhetően az egyidejűleg, vagy valamivel később írott szóló-zongoradarabok formájában terjedt el. Kerek húsz évvel későbbi a II. Mefisztó-keringő, ez is zenekari mű, amelynek szintén a szerző készítette el zongoraváltozatát. 1883-ból való a III. Mefisztó-keringő című zongoradarab és ugyanennek az esztendőnek a termése egy másik zongoramű is, amely a Mefisztó-polka nevet viseli. Az ötödik és hatodik darab a Liszt-kutatásban egy ideig egyaránt a Mefisztó-keringő nevet kapta, mindkettő Liszt életének utolsó előtti évéből származik. Egyikük,mint a kézirat utolsó oldala,amelyen mintegy hatvanütemnyi zenei vázlat olvasható,elárulja:befejezetlen,de e nélkül az andantino-terv nélkül is előadható és befejezettnek hat. A IV. Mefisztó-keringő címet viselő másik mű fölé Liszt még egy címváltozatot írt, ma ezen a néven ismeretes: Hangnemnélküli bagatell.

A hat mű tehát címszószerűen négy keringő, egy polka és egy bagatell. Közös irodalmi nevezője valamennyinek, legalábbis látszólag, Lenau Faustjának a falusi kocsmában játszódó epizódja. Mivel az első Mefisztó-valcer ehhez a jelenethez konkrétan kapcsolódik, kiindulásként, mintegy háttérként, utalnunk kell rá. A kocsmában, ahová Faust a vadászruhába öltözött Mefisztóval lép be, egy fiatal pár ünnepli lakodalmát. Faust vére, amikor a feketeszemű menyasszonyt megpillantja, áttüzesedik és Mefisztó a falusi bandától kölcsönzött hegedűn olyan zenét játszik, amely orgiává változtatja az ártatlannak indult mulatságot .Faust végül magával ragadja a kiszemelt és megittasult lányt és a pár vágya az erdő fái alatt teljesedik be. Az I. Mefisztó-keringő felfokozott tempóját ez a mámor élteti. Liszt nem 3/4-ben, hanem 3/8-ban jegyzi le és a keringő különlegességét biztosítja azzal is, hogy a zenekari változat karmesterét arra utasítja, hogy négyütemes egységeket vezényeljen zenészeinek. A szédítő iramú, majdnem presto keringő első száznéhány üteme bevezetés: hallani, amint Mefisztó felhangolja a hangszerét. E démoni fantáziát követő főrészben Mefisztó vezeti a táncot, különböző táncmotívumok sora után az első visszatérése zárja formába a szakaszt. Majd epizód következik az epizódban, a tempó, a mozgás kissé lelassul, két új zenei anyag tölti be a formát, az egyik Faust udvarló, csábító dallama, a másik egy magas, sebes scherzando-jellegű fuvola-téma, amellyel Liszt feltehetően az erdei fülemülére utal, amelynek bódító éneke közben a Mefisztó keringője által felajzott pár egymás karjaiba hull. Az utolsó 250 ütemet azután a szenvedély vihara járja át, miközben váltakozva a keringő addig hallott témái térnek vissza feldolgozás keretében.

A második Mefisztó-valcer bemutatója Budapesten volt 1881. március 9-én. Ajánlása Camille Saint-Saënsnek szól. A Mefisztó-keringők sorában vízválasztó szerepe van, mert Liszt itt elszakad Lenautól, az első Mefisztó-keringőt ihlető irodalmi programtól. Amint e második keringőt indító és kicsendítő ördögi hangköz jelzi, Mefisztó a zeneszerző számára itt zenei szimbólummá értékelődik át, ugyanakkor virtuóz jellegével még őrzi az első tánc pódiumkarakterét. Formája, lassú középrészének hangulata az első Mefisztó-keringőre utal. Magának a valcer lüktetésének az elhomályosítása mégis félreérthetetlenül jelzi a Mefisztó-gondolat metamorfózisát Liszt műhelyében.

A harmadik és negyedik Mefisztó-keringő, a polka és a bagatell útján Liszt fokozatosan maga mögött hagyja a korábbi Mefisztó táncok csillogóan démoni,vad,szenvedélyes,mégis virtuóz báltermi légkörét és Mefisztó nevével ezentúl egyértelműen Lenau hegedülő,tehát zenész-sátánjának portréját szignálja. Ettől kezdve Mefisztó neve Liszt öregkori stílusával kapcsolódik össze elválaszthatatlanul, ezen belül a táncfantáziának lesz szinte jelképe. A harmadik keringőben az új szerkezetű harmóniaépítés lehetőségét hirdeti meg a kvarthangközökből épülő, hangzásában trombitaszignálra emlékeztető, formailag ritornellszerű témával. A negyedik valcer már leplezetlenül az öregkori stílus képviselője.

A Mefisztó-polka miniatűr keretei között Liszt kései stílusának legmerészebb jellegzetessége érlelődik. A centrum, amit a hangnemi előjegyzés ígér, és amiről a tánc az utolsó ütemekben csalfán azt állítja, hogy alaphangnemként jelen volt, valójában alig-alig tölti be a zenei iránytű szerepét.

Az utolsó Mefisztó-darab, a bagatell, amely már címében sem keringő, a polka ígéretét beteljesítve, végül hangnemileg is felszabadul minden elképzelhető kötöttség alól. Ami Liszt zongoráján megszólal, mintha csak vázlat lenne. Valójában a Lenau-féle Faust falusi kocsmájában játszódó jelenet Mefisztó-alakja itt válik testetlen ideává, már egyértelműen a huszadik század zenéjét jósolva és mi tudjuk, hogy újra és újra megjelenik e démon, legzseniálisabban mozgóképen Szabó István örökérvényű Mephisto filmjében.