Wie ein Hauch…

Pándi Marianne

(1924. augusztus 30. – 2009. szeptember 12.)

„Szombaton meghalt a Mama” – mondta hétfőn reggel Schwimmer János, amikor véletlenül találkoztunk az utcán. Így még a hivatalos értesítések előtt megtudtam: Pándi Marianne zenetörténész örökre eltávozott.

Készült erre, pontosabban: már jó ideje rosszallóan csóválta fejét, amikor valamely egykori évfolyamtársa vagy fiatalabb kollégája meghalt. „Nekem kellett volna”, „megelőzött” – így, és hasonlóképp kommentálta az időről-időre – újabban szomorúan felgyorsult tempóban – bekövetkező veszteségeket. Tette ezt oly szelíden, miként élt, s így könnyű volt félig tréfásan átsiklani a témán: „ráérsz”, „nem kell elkapkodni”, „csak várd ki szépen a sorod”.

Miután 1946-tól 1950-ig a Zeneművészeti Főiskola zongora tanszakára járt (olyan tanároknál, mint Kósa György és Ungár Imre), Pándi Marianne felvételizett az 1951-ben induló zenetudományi tanszakra. Az első évfolyam egyetlen nő-hallgatója volt, 1956-ban kapta meg diplomáját. A fényképek tanúsága szerint sugárzóan szép volt, egykori énekhangját mindig nosztalgiával emlegette. Zeneakadémistaként férjhez ment, megszülte egyetlen gyermekét, akit korai megözvegyülése után egyedül nevelt. Miközben dolgozott (értsd, munkakönyves állása volt), nem feledkezett meg arról sem, hogy zenetörténész.

Valahol mélyen mindig megmaradt benne az egykori kislány, aki a legkisebb vétség elkövetése után önként indult a sarokba; szó nélkül tudomásul vett a későbbiekben is minden szabályt és szabály-játékot, amellyel élete során találkozott. Nem válogatott a munkák-feladatok között, nem mérlegelt, s nem hárította azokat sem, amelyek elvégzéséhez aligha volt szükség az ő tudására. Önként vállalta a szellemi életben mind a névtelenséget, mind a lélekölő, időrabló tennivalókat. 1958-tól 1987-ig az Országos Filharmónia Műsorfüzeteit szerkesztette (a sokat emlegetett, csepült, majd visszasírt „kék füzeteket”), közben 1969 és 1984 között a Hungarian Music News felelős szerkesztője volt.

Törzshelye volt a Zeneakadémián, szinte minden este ott volt, s rendszeresen írt kritikákat (a Magyar Nemzetbe). Az „átkosban” gyakran utazhatott: elkísérte hosszú turnékra is az Állami Hangversenyzenekart. Nem idegenedett el a hazai zenei viszonyoktól sem: filharmóniai koncertek műsorközlőjeként járta a vidéket. Tette ezt a világ legtermészetesebb dolgaként. Sohasem meséltem el neki azt a megrázó élményemet, amikor kritikus-szárnybontogatásom idején, még zeneakadémistaként először láttam a Salgótarjáni Szimfonikus Zenekar koncertjén e minőségében. Első pillanatban nehéz volt összeegyeztetni a könyvtári katalógusból könyvek és tanulmányok szerzőjeként számontartott zenetörténészt a közművelődés érdekében munkálkodóval. (Hasonló meglepetést okozott, amikor a rajongva szeretett Kroó tanár úr rádiós irodájának ajtaján a „népművelési rovat” feliratot olvastam. Utólag belegondolva: micsoda gazdagsága a szellemi életnek!)

Pándi Marianne könyv-formátumban gondolkodó történész volt. Úgy beszélt arról, hogy megírt egy könyvet, mint más egy alkalmi jellegű rövid irományról. Az iskoláját, a Szabolcsi Bence vezetésével működő zenetudományi tanszakot minősíti, hogy első fecskéi már diákkorukban legalábbis társ-szerzőként jelentkeztek (ilyen a Mozart operái, mindmáig haszonnal forgatható kötet), s hamarosan egymást követték a közérdekű, mindig a nagyközönség számára is érthetően fogalmazott, széleskörű érdeklődésre számot tartó könyvek. Pándi Marianne élete úgy alakult, hogy nem lett saját „kutatási területe”; amikor feladatot kapott, bedolgozta magát az anyagba, s csakhamar olvasható lett munkája eredménye. Az olasz zene története (1960) ma már legfeljebb könyvtárakban férhető hozzá, a Monteverdi (1961) inkább olyan szempontból érdekes, hogy mit lehetett papírra vetni szinte kizárólag könyvtárakban (írott anyagból) szerzett tudással, s a kis számban hozzáférhető kották belső hallással való tanulmányozása során. Furcsa időutazás ez olyankor, amikor interpretációtörténeti szempontból is elemezhető immár az életmű javarésze. Alkalmi kiadványnak készült (sokáig az egyetlen volt) Kósa Györgyről készített kismonográfiája (1966) – itt érződik az író személyessége, a tanulmány többletét a szavak aprópénzére nem váltott, ugyanakkor a betűkön mégis átsugárzó szeretet. A következő évben egészen különleges kötettel jelentkezett, a Száz esztendő magyar zenekritikájával. A mérhetetlen könyvtárazás során létrejött válogatás, azonban (kiadói baklövés!) úgy jelent meg, nélkülözve a mutatókat, hogy forrásértéke nem kamatozhatott, megmaradt élvezetes olvasmánynak. A későn jött, más címmel megjelent 2. kiadás sem segített sokat ezen. Ravel a kedves szerzői közé tartozott, 1978-ban róla jelentkezhetett önálló kötettel, kamatoztatva egészen kivételes nyelvtudását.

Mindmáig megtalálható a könyvesboltokban több kiadást megért, négykötetes Hangversenykalauza, a széleskörű ismeretterjesztő kézikönyvtári kötetek egyik utolsó magyar nyelvű mohikánja.

Amikor lábszártörése után mindinkább lakáshoz kötött életmódra kellett átállnia, bölcs beletörődéssel fogadta. Mintha mi sem lenne természetesebb, mint hogy egyik napról a másikra megszűnik a napi koncerthallgatás gyakorlata. Átállt – leginkább operákat nézett a televízióban, s rengeteget olvasott, idegen nyelven. És keresztrejtvényt fejtett – nyelvi korlátok nélkül.

Mint oly sok „profi”, sohasem a tényleges eredményeire-sikereire volt büszke. A munkabírására vonatkozó értékelést tréfásan hárította (a szűz-jegyben születettek szeretnek könyvtárazni), nyelvtudásával pedig mindig készségesen állt rendelkezésére boldog-boldogtalannak.

Harmonikusan élt, mind ritkábban vállalkozva arra, hogy autós barátok-ismerősök közreműködésével egy-egy koncertre elmenjen. Muzsikusok: barátok, ismerősök látogatása jelentette a kapcsolatot napjaink zenei életével. Szívesen emlékezett hosszú, élményekben gazdag életpályájára, jó volt vele felidézni rég elhunyt közös ismerősök alakját.

Ahogy múlt az idő, mindinkább el kellett hinni: felkészült a távozásra. Nem úgy azok a szerettei, akik adósai maradtak: telefonnal, látogatással. 85. születésnapját még megérte, fogadta a gratulációkat. A nyugdíjas színészotthonban már nem volt módom meglátogatni, kikéstem az időből.

Úgy marad meg emlékezetemben, ahogyan saját otthonában láttam, a könyvtárnyi könyv környezetében. Az íróasztalon könyv, az asztalon rejtvény, szendvics, aprósütemény, tea és/vagy kávé, a polcokon fényképek, szeretett fiáé és rajongott unokájáé. A kép immár virtuális – hiányzik a kultúra közege, az atmoszférateremtő személyiség, a melegszívű, kedves mosoly. És ez így lesz még sokáig…

Fittler Katalin