Dohnányi Ernő: Hat koncertetűd, op. 28

(Editio Musica Budapest)

Ha végigtekintünk az utóbbi tizenöt év koncertműsorain, akkor Dohnányi Ernő művei játszottságának örvendetes gyarapodást regisztrálhatjuk az azt megelőző valamivel több mint negyven évhez képest. Ne kerteljünk, mondjuk ki: a II. világháborút követően Dohnányi művei méltánytalanul ritkán hangzottak fel, több évtizeden keresztül mellőzöttek voltak a magyar koncertpódiumokon. Ha olykor-olykor egy-egy művész mégis „arra vetemedett”, hogy hangversenyét színesítendő a mester műveiből választott, a hangverseny-látogató azzal szembesülhetett, hogy a pódiumon előadott művek meglehetősen szűk körét reprezentálták a zeneszerző életművének. Az, hogy néhány népszerű darabra korlátozódott a Dohnányi-repertoár, korántsem a művet megszólaltatni vágyók hibája. A Dohnányi-kottát keresőnek még manapság is két problémával kell szembenéznie. Vagy még ki sem nyomtatták az adott művet (ez elsősorban a korai darabjaira vonatkozik, melyek pedagógiai szempontból is érdekesek lehetnének, bár — meglepő módon — néhány érett darabja is várja még, hogy nyomdába vigyék), vagy kinyomtatták ugyan, de sajnos nem kapható. Ez utóbbit orvosolta némiképp az Editio Musica Budapest azzal, hogy újranyomták (és így ismét hozzáférhetővé vált) a Hat koncertetűd (op. 28) és a Ruralia hungarica (op. 32/a). Egyik kiadvány sem az alsó fokon muzsikálóknak nyújt zongoráznivalót, de még a „konzis” korosztálynak is csak tanulmányaik vége felé ajánlható — esetleg...

Dohnányi etűdjei — habár itt is mindegyik a hangszer egy-egy technikai alapproblémáját foglalja össze — nem a Czerny-, Bertini- vagy Cramer-etűdöket juttatják eszünkbe, és még csak nem is Clementi Gradus ad Parnassumját idézik fel, hanem a két nagy romantikus etűdsorozat, Chopin és Liszt hasonló darabjainak szellemében fogantak. Kétség nem fér hozzá, hogy Dohnányi a saját maga számára írta e hat koncertetűdöt (a, Desz, esz, b, E, f), melyek technikai határokat nem ismerő idiómái sejtetni engedik szerzőjük legendás virtuozitását. A sorozatot 1916. december 12-én mutatta be Dohnányi Szegeden, majd két héttel később, december 26-án Budapesten is. Mind a hatot többet nem játszotta együtt így egy csokorban, a ciklus válogatott darabjai azonban ettől fogva több mint harminc éven keresztül zongoraművészi repertoárjának gyakran játszott művei lettek. Általában hangversenyei végén szerepelt egy saját szerzeményekből összeállított "Dohnányi-blokk", melyben az f-moll etűd többször szerepelt hatásos koncertzárásként.

A sorozatban voltak etűdök, melyeket Dohnányi jobban szeretett, többször vitt pódiumra, és volt olyan is, melyet többet nem vagy csak nagyon ritkán játszott. Az említett két hangversenyen kívül többet nem tűzte műsorára az esz-moll etűdöt (no. 3), mely először egyszólamú, majd fokozatosan oktávokkal megerősített és kézkeresztezéssel kombinált. A Desz-dúr (no. 2) etűdöt „egyedül” mindössze egyszer adta elő (egyszer pedig az E-dúr és f-moll etűddel társítva), melyben a poliritmikus mozgásforma mellett a két kéz eltérő artikulációja is tovább nehezíti előadója dolgát: a jobb kéz staccato nyolcadai alatt a balkéz legato triolái szólnak. A b-moll etűd (no. 4) az előző kettőnél gyakrabban került be Dohnányi programjaiba, valószínűleg a hatásos, többrétegű zenei anyagnak köszönhetően, mely a befejezéséhez közeledve már négysoros lejegyzést követel magának. A váltó- és átmenőhangos a-moll etűd (no. 1) Chopin azonos a-moll hangnemű kromatikus etűdjének (op. 10/2) távoli reminiszcenciája. A sorozat utolsó előtti darabja(E-dúr etűd, no. 5) az esz-moll etűdhöz hasonlóan egyszólamú, ami Liszt szintén E-dúr és egyszólamú Paganini-etűdjének ikertestvére. A Dohnányi-etűdben — ahogy a Liszt-etűd alapjául szolgáló Paganini-caprice-ban is — a gyöngyöző hangfüzérekből bomlik ki az rejtett dallam. A zongoraművész-Dohnányi repertoárjában magasan vezet a sorozat utolsó darabja, az egyedüli, melynek címet is adott a zeneszerző. Az f-moll capriccio elegánsan összegzi az előző etűdöket. Van benne poliritmika, kettősfogás, oktávmenet, toccata-szerű zakatolás, több oktávot átfogó nagy virtuozitást igénylő futam. Mindezt természetesen a címhez méltóan könnyedén, szeszélyes szertelenséggel illik előadni.

Kovács Ilona