MORVA PÉTER*
„Hangszerismertető”
gyermekműsorok a Magyar Rádióban
Sokan úgy vélik, hogy a leghatékonyabb eszköz,
amellyel a kisgyerekek fantáziája, netán zeneiskolai motiváltsága megindítható:
a hangszerbemutató. Ha bemutatjuk az „eszközt” már rögtön fut a zeneiskolába.
De biztos, hogy ez elég, ha jóformán csak azt tudja elsőre: ez ilyen formájú és olyan hangú, recseg,
roppan, dörren, zúg? Csábítja-e további zenei-esztétikai élmények, ismeretek,
tapasztalatok megszerzésére? Érdekli-e,
megfogadja-e az intő tanácsokat, hogyan kell viselkedni egy koncert közben?
(Óvodásokról és 6-10 éves kisiskolásokról beszélünk.) A hangszerismertetés
célja-e mindennek, vagy csak lehetséges eszköze
egy mélyebb zenei műveltség és jó hozzáállás elsajátításának? A következő
írás összehasonlító elemzés e programfajta rádiós hagyományairól, formáiról, az
általam kutatott - fiataloknak szánt -
komolyzenei ismeretterjesztés háza tájáról, azon belül is az elektronikus
médiumok áldozatvállalásairól e téren a 70-es, 80-as (és kissé a 90-es)
évekből, valamint napjainkból. Hiszen a Magyar Rádiónak e téren is gazdag
hagyományai vannak, számos bevált (és kevésbé bevált) módszere, pedagógiai,
mondhatni neveléselméleti megközelítése. E műsorok most mind-mind az Archívum
„foglyai”, várják kiszabadításukat, hogy akár kissé átalakulva, , de
mérlegelendő például szolgáljanak a jövő elszánt (ma még csak „megszánt”)
mediátor-nevelőinek.[1]
Hogyan szól(junk Hozzájuk)? Célkeresztben a
kisgyermek. Forrai Katalin és a kecskeméti óvodások az Énekeljünk! Adásaiban,
mint viszonyítási pont (vagy sablon?).
A Bonbon Matiné című műsorokról – a mai Tóbiás Matiné című program előzményéről
- szóló sajtóidézettel kezdeném: „Ez a
műsor minden rádiós és ismeretterjesztő sablonon felülemelkedett.”[2]
Meglepő
kinyilatkozás. Egyrészt mert akkor és azóta se senki nem állított össze olyan
gyűjteményt és elemzést ezekről a munkákról, amely alapján a kárhoztatott sematikusság kimutatható lenne,
másrészt a sablonossággal jellemzett korszak rádiós és televíziós nevelői olyan
sokrétű és színes tárházát adták ötleteiknek, annyi kísérletezés és bevallott
kudarc is szegélyezte pályájukat, hogy sablonról nem lehet beszélni.
Ellenhangok mindig voltak, kritikák is napvilágra kerültek. Forrai Katalin is kijelentette egyik vele
készített rádiós riportműsorban - bizonyítva, hogy a készítők többsége
valójában soha nem volt száz százalékig biztos a dolgában, és hogy éppen
ez
tette annyira változatossá a kínálatot - soha nem érezte, hogy mindent tud a
kisgyermeknevelésről. Állandó továbbtanulásra vágyott, új utak keresésére,
bízva abban, hogy mindig van jobb. Mert Kodály úgy nyilatkozott a kérdésről,
hogy a
gyermeknek
a legjobb éppen elég jó[3]. Forrai Katalin Kodálynak és
férjének, Vikár Lászlónak kritikáit különösen komolyan vette.[4] Az iskola előtti zenei
nevelés külföldön ritkaságszámba ment, megy ma is, a 70-es, 80-as évek
egyedülálló óvónőképzési programja az énekórák mellett nagy számban
tartalmazott zenei foglalkozásokat is (kórus, hangszeres és énekes kamarazene),
ami miatt nyolcszor annyit énekeltek, mint tanítói pályára készülő kollégáik a
tanítóképző intézetekben.
Forrai Katalin állandó kísérletezéssel töltötte
idejét. Minden módszerét a végtelenségig tudta csiszolni, gyakorlati hatásaikat
folyamatosan elemezte. Rádiós műsorainak nyelvezete egyedülállóan megnyerő és
gyerek közeli. A 12 részes, Énekeljünk! című, a Kecskeméti Óvónőképző
Intézet gyakorlóóvodájában tartott foglalkozásairól készített sorozat ma is
őrzi hangját, módszerei munkája közben is megtapasztalhatóak, kutathatóak.[5]
Ennek a sorozatnak mindegyik része legfeljebb 20
perces volt. Két külön egységre tagolódtak., Az első 10-12 percben a gyerekek
figyelmét és koncentráló képességét túl nem terhelő óvodai foglalkozásokat
mutatott be, a második rész a pihenésé volt: a képzeletbeli „mesesarokba
kuckózhatták” be magukat a gyerekek, ahol ízes
tájszólással többnyire egy kakasdi vagy úrkúti kislány, alkalmanként
idős dada mesélt. (Pár adásban stúdióba beültetett kedves, bár számomra már
édeskés stílusú hang olvasott fel.) A számunkra érdekes rész elsősorban
természetesen az első szakasz. Címéből adódóan az éneklésé a főszerep. A
nagycsoportos gyerekek elképesztő mennyiségű gyerekdalt ismertek, ezeket akár
úgy is felismerték, ha Forrai Katalin a dalocska közepénél kezdte el énekelni
nekik. Ez a szenzomotorosan is gyorsan és könnyedén elsajátítható tudás viszont
csak alapját képezte a zenés játékoknak, mint például:
-
a figyelem
aktivitáson keresztüli fenntartásának gyakorlása, felváltott énekléssel (Forrai
Katalin és gyerekek, fiúk és lányok, vagy egy kisgyermek és a többiek),
-
különböző
hangmagasságon elkezdett éneklés. A magasságváltás relatív változását
testmozgással is tudatosították (leguggolnak, pipiskednek),
-
bábok alkalmazása
(pl. a Nagy Kutya és Kis Kutya egymástól eltérő magasságú hangon történő
„énekeltetése”- a gyerekek vagy ötször elismételtették Forrai Katalinnal,
annyira élvezték. Kiscsoportos foglalkozásnál pedig pólyás babákat ringatnak,
altatnak a Hinta-palinta dallamára).
-
Hangszerek,
hangkeltő eszközök felhasználása, ezek hangjainak felismerése, asszociációkra
ösztönzés. A hangszer „birtoklása”, használata jutalom a legszebben éneklőknek.
Az éneklés minőségére is nagyon ügyelt Forrai Katalin. Ha rosszul intonálnak,
javítanak.[6]
-
Saját csoportot
képez és visszatérő didaktikai elem a kreatív improvizáció fejlesztése:
-
a népdal
szövegére más dallamot kér, szabályos kis verseny alakul kis a gyerekek között,
-
eltorzíttatja
énekhangjukat, hogy próbálják egymást hang után bekötött szemmel felismerni,
Mérei Ferenc szerint a spontán kreativitás időszaka az
óvodás és kisiskolás kor. Saját világképük által képzett reakció környezetükre,
amely fejlesztése nélkül a magasabb szintű kreativitás már nem alakul ki.
Megnyilvánulásai ennek a rigmusfaragás, saját mondókák és mesék. Az örömforrás
számukra a cselekvés. Ebből következik, hogy jutalmazást nem igényel, viszont
az óvónő, nevelő teljes odafordulását igen[7]. És az nagyon lényeges pont.
A hangszerismertetésre „specializálódott” Tóbiás Matinék jutalmazási szándékú
csokoládéosztó gyakorlata ezzel szembeszáll.
Forrai Katalinnál utasító fegyelmezésre nem került
sor. És nem azért, mert beavatott, szegregált gyerekekről volt szó. (Pedig a
laikus ebből következtetne: mégiscsak egy gyakorlóóvodában készültek a
felvételek.) Mindig megtalálta az egyensúlyt a mozgásigény kielégítésével[8] (változó tempójú körjátékok,
tempókövető séták, galoppok), a foglalkozás hosszával, a szenzomotoros
képességeket fejlesztő mondókákkal, szemkontaktus létesítéssel.
Az itt felsoroltakat azért érzem szükségesnek
megemlíteni, mert tisztán közvetítik, mennyire interperszonális kontaktus
jegyében került sor az ilyen foglalkozásokra, és ezek milyen kikristályosodott
koncepció mentén lettek megtervezve, annak ellenére, hogy individuális
foglalkozásra nem került sor. Mindig a csoporttal dolgozott. Figyelembe vette a
terhelhetőségi maximumot, aktivitásra ösztönző játékokat nyújtott, meglévő
ismeretekhez kapcsolható fogalmakat használt. Ez a tervezettség bevált és
egyértelmű tanácsokkal szolgált mindazoknak, akik a kisgyerekek zenei nevelését
tűzte ki célul. A műsor sem a hagyományos értelembe vett zenei ismeretterjesztő
adás volt, nem kimondottan a gyerekek zenei műveltségének gyarapítása volt
célja. Hanem – és ez fontos – egyrészt hangulatképek kisgyerekeknek egy ilyen
óvodai kis csoport mindennapjairól, ahol a zenei nevelés ezen formája zajlik,
másrészt pedagógiai tájékoztató a gyakorló, vagy pályájukat most előkészítő
óvónőknek. (A műsor felvezetője is ezt tükrözi: egyaránt köszöntötte az
óvónőket és a gyerekeket, nyelvezete viszont az óvodásoké maradt végig, tegező
viszonyban. A bemondó többször is említi, kérdezzék csak meg a gyerekek saját
óvónőjüket, milyen élményei vannak óvónőképzős éveiről.)
Kinek szól? „Neked
szól!” Szól ez szinte mindenkinek!
Dimény Judit érdekes „kísérlete” volt a több
korcsoportnak kidolgozott modell, amelyet a Neked szól!, négyhetente
jelentkező adásaiban valósított meg.[9]
A műsor finom átvezetésekkel három egységre
tagolódott. A 10 éven aluliaknak játékot, a 10 évnél idősebbeknek
hangszerismertetőt, a 12 éven felülieknek Dubrovay László zenei
fogalommagyarázatait nyújtotta. Az említett műsor alapmotívuma az „egyszerre és
összevissza” fogalmak tisztázása volt.[10] A második osztályos
gyerekeknek Tusa Erzsébet vezetett csoportjátékot, ahol az egyszerre menetelés
és összevissza rohangálás „gyakorlatától” eljutnak Bartók Mikrokozmoszban
megjelent Dallam ködgomolyagban c.
kis művének Tusa Erzsébet általi eljátszásáig, annak magyarázatával együtt.
(Mindezt olyan gyerekek zongorajátéka előzi meg, akik életükben még nem voltak
zongora közelében. Amikor idáig jutott a műsor, vártam, milyen csapkodás, zenebona lesz belőle. És nem
lett! A mondandójában súlytalan helyen szereplő pár szavas hangszerismertetés
után Tusa Erzsébet olyan ügyesen játszatott velük tenyeres és kéz éllel
megszólaltatott klasztereket, hogy azt rögtön esztétikai tartalommal is
felruházták.) De előtte Dimény Judittal közösen külön játékot játszottak a
gyerekekkel. Különböző idiofon hangszerek megismerése után, azok használatával
létrehozták az összevissza és rendezett hangzást, amihez egy mindenki által
ismert dal ritmusát használták fel.
A második részben Geiger György tartott negyed órás
hangszerismertetőt. Megmutatja hangszínét, a hangszercsaládban szereplő többi
hangszer közt betöltött helyét. (Itt a gyereknyelven „kerek-”, „nagy-”,
„húzós-trombitáknak” nevezett többi tagját is említi a rézfúvós hangszerek
családjának, a vadászkürtöt, tubát, harsonát. Ezeket - ugyanazt a rövid
dallamrészletet megszólaltatva - egymás mellé helyezi, hogy egyszerűen
felismerjék a különbséget. Erre máshol is törekszik, inkább szignálokat idéz,
mielőtt zenei részletet hozna fel példának.) Tisztázza, miért különböznek
egymástól hangjukban. Mindezeket rövid, egy-másfél perces zenei idézetekkel
illusztrálta. Kerülte a pontos adatok közlését, felesleges lexikális tudással
nem terhelte ifjú hallgatóit.. A műsor első két egysége nagy súlyt (és bőséges
időt) fektetett az alapfogalmak tisztázására. Nem rohant, nem vágott más tudás
elébe. Apró lépésekben haladt, éreztetve: mindennek eljön a maga ideje.
Miként szól?
Interakciók és a pedagógiai kommunikáció.
A
napjainkban vasárnaponként futó Parti-túra[11]
(és ahogy a rádióújság jelöli: játékos hangszerismertető gyerekeknek)
hangszerenként haladva próbálja megismertetni és megszerettetni
gyerekhallgatóságával azokat. A műsorvezető itt is stúdiójában felolvasva közöl
a hangszerről részleteket, a nyelvezetből ítélve legfeljebb kisiskolás
hallgatóinak. A műsor jószándéka vitathatatlan. Viszont egyrészt hosszú – 40
perces -, másrészt a konzervműsorokhoz híven komplett zeneműveket tartalmaz.
Lexikonszerűen elmondja a hangszer történetét. Így kerülhet sor olyan
információknak is a megosztására, amit egy gyermek nem tud hova „bekötni” ,
hiszen nem rendelkezik ezeknek az információknak belsővé tételéhez szükséges
kognitív struktúrákkal.[12] Erre példa a műsorban: a
pedálhárfa feltalálása által öt oktáv hangterjedelemre nőtt kapacitás feletti
öröm, a cimbalom fejlesztőinek felsorolása, a hét pedálú kettős pedálhárfa
leírása, amelyről rengeteg információt közöl (hangterjedelem, húrok speciális
színezése – ezekről még én se tudtam -, pedálok hangalterálási rendszere, a
hangszer méretadatai, húrjainak száma, drágaságának okai), vagy hogy a pedálcimbalom
hangja változik, ha más-más verővel játszanak rajta (de erre se példa, se
bemutatás), és pontosan
A nevelőnek
szintén figyelembe kell venni a kommunikációs szituáció meghatározásának
különbségeit. Szecskő Tamás szerint két értelmezés létezik: a egzisztencialista
alapokon nyugvó, amely szerint a kommunikáció határozza meg a szituációt,
illetve a kibernetikai, amelyben a környezettel megegyező a szituáció, objektív
létező, amivel állandóan szemben állunk. Az előbbi szerint a kommunikáció,
mégpedig az interperszonális kommunikáció „a társas élet alapvető determináns
viszonya”. Ebből következik, hogy állandóan változó, efemer, dinamikusan
változó viszonnyal jár. Emocionálisan fűtött, amely alapvetően az attitűd
meghatározója. Ezért az interperszonalitás, interperszonális interakciók érzete
nélkülözhetetlen a rádióműsorban, és az, hogy a gyermek érezze, figyelnek rá.
Mondom az érzete – is. Mert egy másik példát is fel
kell hozzak: a Rádió 6-os stúdiójában rendszeresen, elsősorban óvodásoknak
rendezett műsort a már említett Tóbiás Matinét[14]. A sorozat legutóbbi
adásakor fel lehetett fedezni az idáig felsorolt nevelési kritériumok közül
többnek a hiányát:
-
a jutalmazás
szükségessége átgondolatlanságának jele a csokoládéosztás. Zavaró a
folyamatos futkosás az édességes kosárhoz. Tudjuk, hogy erős inger kizökkenti a
gyermeket tevékenységéből.[15] Ráadásul a műsorvezető inti
az óvodás kisgyermeket, nem eheti meg azt a műsor végéig. Ebben az esetben
inkább büntetésről is beszélhetünk, hiszen Varga Károlyék, Friss Gáborék soha
nem kérték gyerekvendégeiktől, hogy a vetélkedők során kapott könyvjutalmat ne
nézzék meg a piros lámpa kialvásáig.
-
A koncentrálás,
figyelem fenntartása sincs megoldva. Ennek egyrészt oka a meghívott
egyetemista, de fiatalságuk miatt tapasztalatlan előadók műsorválasztása, amely
hosszú, gyaníthatóan vizsgadarabokat, azaz nem a gyerekek számára könnyebben
élvezhető műveket tartalmazott (egyikük diplomája a műsort követő napokban
zajlott), másrészt a nevelési környezet kaotikussága. A szerepek nincsenek
tisztázva. Nincsenek bevonva a meghívott fiatalok a gyerekekkel folytatott
kommunikációba. Pedig ennek jó megoldására is van számos példa: a már említett
Varga Károly- Friss Gábor kettős rendszeresen hívott meg gyermekkorú előadókat
vetélkedő-műsoraikba. Ez alkalmakkor a fiatal vendég műveket adott elő, egy
másik gyermek riportot készített vele, a műsorvezetők pedig az elhangzott
darabokkal kapcsolatban kérdéseket tettek fel a vetélkedő résztvevőinek. A
kapott válaszokat a fiatal előadóművész értékelte, szerteágazó interakciókra
adva így alkalmat. A gyerekek nem csak tőszavas válaszokat adtak, hanem
oldottan kifejthették véleményüket. Ennek olyan verzióit is megfigyelhetjük,
ahol felnőttek vesznek részt ilyen módon a beszélgetésben. Tusa Erzsébet,
Lantos István, (később látni fogjuk) Jandó Jenő és számos kiváló művész, tanár
a műsorokban szintén folyamatosan kommunikált a gyerekekkel.
-
A nevelési
viszony az elemzett műsor esetében alá-fölérendeltnek érződik. A
műsorvezető gyakran használ olyan megszólítást („drágáim”), amely magában
természetesen még nem kárhoztatható. De egy hadaró, túl gyors, passzi váló
környezetben akár rosszul is hathat, leereszkedőnek. A gyermek ezt a
megszólítást gyakran akkor hallhatja máshol, ha teherként tekintenek
jelenlétére. A másik jelző, amellyel őket illeti, a „gyerek” megnevezés:
„Minden gyerek törje addig a fejét azon, hogy...” Ez így személytelen. Márpedig
ez ellentmond annak a már előbb említett igénynek, mely szerint a kisgyermekek
teljes odafordulást kívánnak. Különbséget kell tenni abban is: a kommunikáció
során egy nevelési célt – pl. tudás kialakulását - akarjuk-e elérni, vagy
eszközjellegű kommunikációt tervezünk, ahol a kommunikáció maga az élvezet és
gyarapodás tárgya.[16] (A Rogers-i aktív hallgatás
„művészetéről” nem is beszélek.) Az utóbbi esetében nem lehet a kommunikáció
tempóját meghatározni valamelyik fél frusztrálódásának veszélye nélkül.
-
Túlzottan
lexikális tartalmú mondandó, amely
során számszerű adatok és szakszavak záporoznak. A már említett pszichológiai
okok miatt kerülendők. Esetünkben a Parti-túra hárfával foglalkozó részének
adatai hangzottak el ismét.
-
A feladat
értelmezhetetlen, például amikor
kérte a gyerekeket, „értelmezzék, milyennek látják a pódiumon látható
hangszert”. Természetesen senki sem vállalkozott, a helyzetet egy kísérő
felnőtt mentette meg. A műsorvezető fel is háborodott: „Mi az?! Nincs bátor
gyerekjelentkező?” Innentől kezdve a műsorvezető a felnőtthöz fordult
kérdéseivel.
Konklúzió:
egy másféle interaktív környezet - Hangszernyelven gyermekeknek[17]
A műsorban, Dimény Judittól már megszokott módon, szintén
részt vesznek gyerekek. De itt a résztvevők között előadóművészek is vannak.
Jandó Jenővel négy fafúvós muzsikus is érkezett a stúdióba. A hallgatóságban
különböző korú gyerekek vesznek részt, az egészen apró 4 évestől 8-9 évesig. A
művészek a legkülönfélébb zenei részleteket adják elő élőben, amikkel
kapcsolatban Dimény Judit tesz fel egyszerűen megfogalmazott kérdéseket: „vajon
mit jelenthet a tempó utasítás?” Egy-egy rövid kamarazenei darab előadása után
kérdezi: ki a „főszereplő” hangszer? Az előadók pedig értékelik a válaszokat,
helyesbítenek vagy rávezetik a gyermeket a helyes válaszra. Második lépésben
már összetettebb asszociációkra ösztönzi őket a műsorvezető: mi változik a
variációs darab tételei során, melyik hangszer különül el a többitől és mihez
hasonlatosan? Jó példa, ahogyan Bach f-moll háromszólamú invenciójának témáit
egyenként bemutatják három különböző fúvós hangszereken, majd mindegyikhez
jelzőket kapcsolnak, érzelmi tartalmat, végül Jandó Jenő zongorán eljátssza az
egészet. A hangszerismertető jelleg nagyon röviden, a gyerekek érdeklődésének
megfelelő hasonlatok hozzáfűzésével itt is megjelenik rövid időre: a
madártrillát imitáló és a szomorúan búgó fuvola bemutatása erejéig.
Láthattuk, mennyire színes az a bevezetőben
sablonosnak titulált nevelési forma. Ezen dolgozatban csupán a rádiós
hangszerismertetők hagyományaira és a kisgyermekek sajátos igényeire tértünk
ki. A hangszerismertető egy komplex zenei ismeretterjesztési forma egy apró
szelete volt csupán. Nem abból indult ki, hogy maga a hangszer a csábító, amely
a zene szeretetét hozza magával, hanem a hangszerek bemutatásával egyrészt
rendet vágtak a hangszerek erdejében, tisztázva jellegzetességeiket – soha nem
egyedül szerepelt, mindig egy másikkal összehasonlítva –, másrészt a zenei
kifejezés, nyelvezet sajátságos megszólaltatási képességét emelték ki általa,
és így a zenei gondolkodás magasabb asszociációs képességeihez vezették el vele
gyermekhallgatóikat.
Még mielőtt bármily érzelmi alapú elfogultságra
próbálna valaki a fentiekből következtetni l le kell szögeznem: nem feladatom
és célom a Kodály-koncepció „aranykorának” kritika nélküli népszerűsítése.
Éppenséggel archívumbeli kutatásaim
alatt találkozom számos alkalommal azzal, hogy sokszor mennyire aránytalanul, túlsúlyozottan szerepelt a népzenei-,
kodályi-, bartóki megközelítés és zenei szemléltető anyag az egyetemes
(mondhatjuk itt nem csak nyugati) zenei vonatkozásokhoz képest.
Ám az a következetes, pedagógiailag több lépcsősre
kidolgozott megvalósítási terve a kisgyermekek „zenei beavatásának”, a
maximalista nevelői attitűd, a cselekvés alapú pedagógiai paradigma figyelembe
vétele, és újbóli teljes körű, azaz az elektronikus médiumokon keresztül is a
gyerekekhez és nevelőikhez eljutó formák feltámasztásának fontossága, azok új
élettel megtöltése soha nem volt még sürgetőbb és aktuálisabb, mint
napjainkban.
* Adjunktus, Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem, Zongora Tanszék, Eötvös Loránd Tudományegyetem, Pedagógiai és Pszichológiai Tanszék, Neveléstudományi Doktori Iskola
[1] Soha nem tudom elégszer említeni a Magyar Rádió Archívumának munkatársának, Szipszer Juditnak és az Archívum igazgatójának, Sütheő Hajnalkának nevét, akik végtelen türelemmel és segítőkészséggel honorálják kutakodásomat intézményükben.
[2] http://www.bonbonmatine.hu/sajto.html
[3] Kodály Zoltán: Zene az óvodában, Zeneműkiadó, Bp., 1958., 35 p.
[4] Egy pálya vonzásában. Forrai Katalin zenepedagógussal beszélget Ungváry Ildikó. A Magyar Rádió Ifjúsági Osztály irodalmi rovatának 1983. 05. 26-án készült műsora.
[5] Énekeljünk! - A kecskeméti óvodásokkal játszik Forrai Katalin. Magyar Rádió, 1978. október 16-tól először sugárzott sorozata. (Az utolsó részt 1978. november 24-én adták.) Fontos a sugárzás időpontja: mindig fél 10 és 10 óra között adták, hetente kétszer, hétfőn és pénteken, tehát óvodai foglalkozáshoz kapcsolhatóan.
[6] Kodály hallgatta Forrai Katalin műsorait, és ahogy említettem, kritikával is illette. Ha akárcsak kicsit is hamisan énekelt a gyerekekkel, pár nap múlva levelezőlapot kapott Kodálytól, rajta kottával, jelezve benne az elkövetett hibát. (l: Egy pálya vonzásában. Forrai Katalin zenepedagógussal beszélget Ungváry Ildikó. A Magyar Rádió Ifjúsági Osztály irodalmi rovatának 1983. 05. 26-án készült műsora.)
[7] Petőné Gulyás Márta: Nyelvi és zenei improvizációk, mint a játékos önkifejezés lehetséges formái. A kreativitásról. In.: Tanulmányok kisgyermeknevelésről, Okker, Bp., 1995., 95. p
[8] A kisgyermek tanulási szokásairól bővebben: Villányi Györgyné: A kisgyermek tanulási folyamatának néhány jellegzetessége, In.: Tanulmányok kisgyermeknevelésről, Okker, Bp., 1995., 56-61. p.
[9] Neked szól!, Magyar Rádió Ifjúsági Osztály, Iskolarádió. 1984. 05. 29-i műsor. A műsorra emlékeztet egy másik sorozata is, a Zenélő dominó – Ő az! ami szintén az Iskolarádió szerkezetébe illeszkedett, meghívott művészekkel, Tusa Erzsébet és Lantos István aktív, reflektív közreműködésével.
[10] Az összehasonlítás alapú tapasztalás mind Forrai Katalinnál – l. előbb -, mind Dimény Juditnál állandó pedagógiai eszköz. Könyve – és rádiós műsora -, a Hang-Játék (Zeneműkiadó, Bp., 1981.) több fejezetet is szentel ennek: Csend és hang, Beszélsz, vagy énekelsz, Ugrálós és kanyargós, Csend és szünet, stb...
[11] Az említett adások: 2011. 04. 03.: A hárfa, 2011. 04. 17.: A cimbalom. Műsorvezető: Lukácsházi Győző.
[12] Vö: Nahalka István: A tanulás. In.: Falus István (szerk.): Didaktika (Elméleti alapok a tanítás tanulásához), Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp., 2002., 117.-157. p.
[13] Vö: Szecskő Tamás: Köznapi kommunkáció. Szociálpszichológiai szöveggyűjtemény II. szerk: Dr. Pataki Ferenc, Solymosi Zsuzsanna. Tankönyvkiadó, Bp., 1974., 166-180. p.
[14] A hivatkozás alapját képező műsor 2011. május 1-jén hangzott el a Bartók Rádióban.
[15] Villányi Györgyné: A kisgyermek tanulási folyamatának néhány jellegzetessége. In: Tanulmányok a kisgyermeknevelésről. Okker, Bp., 1995., 59. p.
[16] Zrinszky László: A kommunikáció fajai. A társadalmi kommunikáció. In: Dr Balász Sándor: A pedagógiai kommunikációs képességek fejlesztésének elméleti és gyakorlati problémái. Okker, Bp., 2000. 27. p.
[17] Az Iskolarádió 1984. 05. 14-én készült műsorát hozom fel példaként.