Darányi Lajos művésztanár emlékezete

Életének 72. évében távozott közülünk a debreceni Kodály Zoltán Zeneművészeti Szakközépiskola évtizedeken át hűséges zongoraművész-tanára. Temetése születésnapján, 2011. április 13-án volt a sárospataki református temetőben.

Sátoraljaújhelyen született, de Sárospatakon nevelkedett papi családban. Édesapja ismert igehirdető református lelkész, püspök volt. A reá ható szellemiségnek is köszönhetően állhatatos, élénk gondolkodású, munkaszerető emberré vált, aki Debrecenben is pataki öregdiákként élte tevékeny életét. Kedves szokása volt a pataki szellemre való hivatkozás, ami az ő esetében is a világ dolgai iránti nyitottságot jelentette. „A pataki diák elébe megy az eseményeknek és megpróbálja azokat alakítani, befolyásolni. Nem fél az újtól és tisztában van azzal, hogy a dolgok megváltoztathatók.” – nyilatkozta egyszer egy vele készült interjúban. Mindenkivel, szinte mindenről tudott beszélgetni. Sokirányúan tájékozott, érdeklődő és – eltűrni való vonásaival együtt – érdekes ember volt.

Zongoraművész-tanári diplomáját Gát Józsefnél szerezte meg a Zeneakadémián. Kamarazenét Petri Endrétől tanult. Hallgatta Szabolcsi Bence, Bartha Dénes és Molnár Antal előadásait is. Népzene órára Járdányi Pálhoz járt. Majd útja Debrecenbe vezetett. Pályafutásának négy évtizede alatt az összes lehetséges módon szolgálta a zene, illetve a zeneoktatás ügyét. Elsősorban zongoratanárként tevékenykedett (ide értve a főtárgy tanítás mellett a kevésbé látványos és gyakran még kevésbé hálás zongora-kötelező tárgy tanítását is), de korrepetitori tevékenységének is ugyanakkora jelentősége volt. Pályafutása során a szakközépiskola valamennyi lehetséges tanszakán kísért. Legtöbbet az ének, a kürt és a fuvola tanszakokon, melyek sajátosságait alaposan megismerte. Így nem csak ezek irodalmában volt otthon, hanem érdemben hozzá tudott szólni sokféle főtárgy-specifikus problémához is. Sziporkázóan szellemes megjegyzései, a gondolkodást és értelmezést segítő zenei asszociációi sok segítséget, biztatást adtak – elsősorban az arra érdemesek számára. A könyvtári kottákban olvasható ceruzás, helyenként humoros bejegyzéseiről pedig ma is gyakran mosolyogva számolnak be fiatal utódai, hogy azok mennyire igazak és lényeglátóak. Mi sem természetesebb, hogy a színpadon is elemében érezte magát. Nem volt az a memóriazavar, amiből ne tudta volna „kihúzni” az indiszponált növendéket. Jobb kezével átlépett az ő szólamába, és addig játszotta az anyagot, amíg az ifjú szólista ismét a hangokra és magára talált… Az énekes növendékek pedig annak örültek különösen, hogy „a tanár úr milyen jól tud transzponálni…” Nem idegenkedett a népzenétől sem. Több ismert énekest segített tanári és előadóművészi munkájával, sőt felvételeiken néha zenei rendezőként is közreműködött. (És ki ne emlékezne a réges-régi szalagavatók utáni közös vacsorákra, melyeken a szebb időket is megélt, akkor még egyáltalán nem romos ősi hajlékban, a Vár utcai Zenedében – távol a „villanyzenétől” – dalra fakasztotta a tanterembe éppen csak hogy beférő tanárokat, diákokat és szüleiket…)

Előadóművészi tevékenységét is a sokoldalúság jellemezte. Számtalan tanári és ifjúsági ismeretterjesztő hangversenyen szerepelt szólistaként, kamaramuzsikusként és kísérőként. Több kórus állandó zongorakísérője volt. Egyházi kötődése révén pedig megszámlálhatatlanul sok gyülekezetben látta el orgonistaként alkalmilag is a kántori teendőket. Ilyenkor sohasem mulasztotta el, hogy az istentisztelet előtt, illetve „kimenőre” komolyzenét (legtöbbször Bachot) játsszon. Gyakran már üres volt a templom, de ő tovább muzsikált. Néhányan föl-följöttek a karzatra és ott hallgatták A legemlékezetesebbek a közös, kamarazenével színesített pataki szolgálataink voltak. Ilyenkor nem csak hazament, hanem az időben is visszament. A templomudvaron kortársai, barátai gyakran körülvették és „Lajoskának” szólították.

Utolsó tíz éve alatt kétszer kapott súlyos betegséget. Mind a kétszer bámulatos élni akarással igyekezett visszatérni a hétköznapi életbe. Segítséget – míg rá nem kényszerült – alig akart elfogadni. Fizikai nehézségei ellenére lassan, de nagy akarással kapaszkodott föl az orgona mellé a Kossuth utcai Veres-templom karzatára, vagy hallgatóként a Bartók-terembe. A második csapás után a Méliuszról elnevezett Református Idősek Otthona lakója lett a Nagyerdőn, ahol szeretetteljes gondoskodásban volt része. Lépésről lépésre jutott el odáig, hogy önállóan lemenjen a zongorához és zenéjével az ottani gyülekezetet megörvendeztesse. Utolsó heteiben így nyerte vissza emberi méltóságát, ahogyan azt temetésén az intézetvezető tiszteletes asszony megfogalmazta.

Halálával kollegái, tanítványai és barátai egy valóban szolgálni tudó, élénk szellemű, tevékeny, derűs és színes egyéniséget veszítettek el.

Nyugodjék békében!

Molnár Zsolt