Váradi Judit*

Közönségnevelés, élmény-koncert-élmény beépítése a köznevelésbe

Évek, évtizedek óta tapasztaljuk szerte a világon, hogy a klasszikus zenei koncertek közönsége egyre csökkenő tendenciát mutat. Nemcsak engem foglalkoztat régóta az a gondolat, hogyan lehet a klasszikus zenét megszerettetni a fiatal generációval. A közönségnevelés egyre inkább központi helyet foglal el a koncertszervezők és a professzionális előadói együttesek műsorpolitikájában. Az innovatív szemléletű élménykoncertek célja kiegészíteni a köznevelést az iskoláskorú gyermekek zenei nevelésében, megismertetve őket a zenehallgatás művészetével. A zeneközvetítés feladata a komolyzene értékeinek megmutatása, az előadó és befogadó közös érdeke, mivel a kapcsolati viszony egymásra épül. A zenehallgatási szokások vizsgálatát nemcsak kultúrafogyasztásként, hanem neveléstudományi problémaként meghatározva hangsúlyos szerepet kap a zenei nevelés és a zenehallgatóvá nevelés kérdése és módszere is, amelynek érdekében célunk az adekvát befogadói attitűd kialakítása, a befogadói kompetenciák fejlesztése.

Megvizsgáltuk, hogyan lehet az eredményes zeneközvetítéssel a koncertpedagógia segítségével élményszerűen kiegészíteni a közoktatást az iskoláskorú gyermekek zenei nevelésében, megismertetve őket a zenehallgatás művészetével. A tanulmány arra a kérdésre keresi a választ, hogyan lehet a formális zenei nevelést non-formális oktatással segíteni.

Zenei tevékenység

A zene értése régebben az általános műveltséghez tartozott, a fogalom jelentése az elmúlt két évszázadban alakult át. Régen a zene az ünnepélyek, vagy templomi szolgálat része volt. A zeneszerzők termékenyen komponáltak, ugyanaz a mű kétszer nem hangozhatott fel, minden alkalomra új darabbal kellett előállniuk. Az életnek és a zenének a természetes összefonódása a nyugati zenetörténetben ezer évig fennállt, ami azt jelenti, hogy a zene a mindenkori jelen zenéje, s az élet lényeges alkotórésze (Harnoncourt 1988). A szórakoztatás, a tánczene és az ünnepi zene szerves egységet alkotott, a zene nem vált szét több irányzatra, az úgynevezett könnyű- és komolyzenére.

A kulturális környezetünket jelentős mértékben megváltoztatta a tömegkultúra, amely válogatás nélkül korlátlan mennyiségben árad. A művészetek közül a zene vált a mindennapok részévé, így nem mindegy, hogy az milyen üzenetet közvetít (Hausmann 2013). Ma, amikor mindenhol zene szól, gondoljunk csak a bevásárlóközpontokra, szórakozóhelyekre, az a paradox helyzet alakult ki, hogy bár életünkben sokkal több zenét hallunk, mégis csak díszítőelemként van jelen. A megváltozott életstílus, tömegkultúra hatására a zene is fogyasztási cikké vált, így a hallgató nem befogadóként, hanem fogyasztóként jelenik meg (Stachó 2008). Ha a zeneművet nem önmagáért hallgatjuk, nincs meg az esztétikai befogadás legszükségesebb követelménye. „Mihelyt a zenét csupán eszközként használjuk fel abból a célból, hogy bizonyos hangulatokat keltsen bennünk, kellék vagy dekoráció gyanánt, már nem tiszta művészetként fogja kifejezni hatását” (Hanslick 2007: 109).

A zenei tevékenység három különböző tevékenységformában jön létre, alkotás, reprodukció-, és befogadás formájában. Alkotásról beszélünk akkor, amikor a tevékenység produktív megnyilatkozása az improvizáció, magasabb szinten zeneművek komponálása. A reprodukció aktív zenélést feltételez, ide tartozik a zeneművek hangszeres előadása, éneklése, vagy esetleg a hallott anyag leírása. Azonban egy zenemű előadása folyamán kifejezetten produktív elemek is érvényesülnek akkor, amikor újraalkotjuk a zenei jelentést. A zenehallgatás aktív vagy passzív tevékenysége esetén beszélünk befogadásról. Losonczy (1969) megkülönbözteti a hallgató, érzékelő, értő zenehallgatói típust, az ő esetükben „a koncentrált munka, szellemi teljesítmény ad eredményt”a passzív zenehallgatói típusnál „lényegében nincs munka és nem is volt”(Losonczy, 1969: 195). Azt vizsgálva, hogyan választ az ember zenét, tudnunk kell, hogy mindenki azt választja, amit megért, és csak azt értheti meg, aminek a jelentését megismerte és megszokta; de csak azt szokhatta meg, amit az adott határokon belül képes felfogni.

Zeneértés zenei neveléssel

A zenei fejlődés folyamatában rendkívül fontos időszak az első életév, amikor a csecsemőt körülvevő zenei környezet – elsősorban az anya – a meghatározó. A csecsemő gondozásába hagyományosan beépül a zene, mivel minden kultúrának egyaránt részei az altatók, az énekléssel-ritmizálással játszott játékok. A szülők zenei műveltsége, a zenéhez való viszonya mintát ad a gyermekek számára. Bourdieu szerint a kulturális értékekkel szemben tanúsított magatartás, a művelődéshez való viszony a családból hozott kulturális tőke függvénye, melynek elsősorban a család az átörökítője. A szociális státusz szintén hatással van a zenei ízlés alakulására. A kutatások egybehangzóan azt bizonyítják, hogy a magasan iskolázottak körében nagyobb a klasszikus zenét kedvelők aránya, míg az alacsonyabban iskolázottak körében a popzene népszerű (Hausmann 2013). A családi közös zenélésnek számító otthoni dalolás, daltanítás manapság nem általános, a kulturális hagyományok továbbadásában az óvoda és az iskola kap hangsúlyos szerepet. A 2009-ben készített felmérésben az iskoláskorú gyermekek kulturális és zenei érdeklődését kutattuk. A kérdőívek kiértékelése után megállapíthattuk, hogy a gyermekek iskolai szervezésben vesznek részt a hangversenyeken és más kulturális rendezvényeken. A szülők szerepe ebben az életkorban a szabadidő eltöltése szempontjából háttérbe szorul (Váradi 2013).

Az iskolai zenei nevelés alapkoncepcióját Kodály Zoltán fogalmazta meg, zenepedagógiai filozófiája meghatározó volt az óvodától a professzionális képzést képviselő zenei felsőoktatásig. Gyermekkarok című írásában már 1929-ben is a következő kérdés foglalkoztatta: „Mit kellene tenni? Az iskolában úgy tanítani az éneket és zenét, hogy ne gyötrelem, hanem gyönyörűség legyen a tanulónak, s egész életre beoltsa a nemesebb zene szomját.” (Kodály 1982: 207) Kodály elképzelései alapján a zenei képesség minden ép hallószervvel és értelmi apparátussal rendelkező gyermeknél kifejleszthető. (Kokas 1972) Iránymutatása alapján megalakultak a zenei tagozatos általános iskolák, amelyekben a képzés fokozott személyiségformáló erejét és a kiemelt zenei oktatás jótékony hatását a más diszciplínákhoz köthető készségekre és képességekre több transzfer-vizsgálat is bizonyította (Kokas 1972, Bácskai, Manchin, Sági, Vitányi 1972, Barkóczi, Pléh 1978). A zenei képességek mérésére szolgáló Seachore-tesztet alkalmazta Laczó (1978-1979) és Dombiné (1985, 1988, 1992). A hazai kutatások mellett nemzetközi felmérések is bizonyítják, hogy az az emelt óraszámú aktív zenélés az osztályokban jótékony hatással van az intellektuális fejlődésre, a kapcsolatteremtő és problémamegoldó képességekre. Erre a következtetésre jutott Hans Günther Bastian is, aki 1997-ben Berlinben vizsgálta az intenzív zenei nevelés hatását (Knappek 2002). Napjaink kutatási eredményei szintén a zenetanulás készség és képességfejlesztő hatását igazolják. Az iskolán kívül zenét tanuló gyermekeknek annak ellenére, hogy a zenélés többletelfoglaltságot jelent, szignifikánsan jobbak a tanulmányi eredményei, mint a hangszert nem tanuló társaiké (Janurik 2009).

Zenehallgatás a közoktatásban

Kodály nagy hangsúlyt helyezett a nevelés fontosságára, mert szerinte a kultúrát nem lehet átvenni, örökölni, hanem minden nemzedéknek újra kell tanulni. Kodály véleménye szerint „ez csak az általános iskolában kezdődhet. A cél, hogy olyanok kerüljenek ki, akiknek életszükséglet a zene, már tudniillik a jó, művészi zene” (Szabó 1996: 111).

A zenei közoktatásban pozitív változást hozott az 1962-ben bevezetett Tanterv és utasítás. Az oktatás céljaként megjelent az esztétikai nevelés, a tananyagba beépítették a zenehallgatást. Habár a zenehallgatás a zenével egyidős, az iskolában új elemként jelentkezett, nem volt kidolgozott iránymutatás, így az új tevékenység innovatív szemléletű szaktudást igényelt az énekpedagógusoktól. A továbbképzési tervben az élő zenei bemutatás érdekében már ekkor javasolták az iskoláknak a kapcsolatfelvételt más intézményekkel, zeneiskolákkal, kórusokkal (Kiss 2003). Később, bővítve a tananyagot, a népzene mellett a hangszeres zene, a különböző zenei műfajok, a zeneirodalom klasszikus értékei mellett a 20. századi zene is helyet kapott, megjelentek Britten, Penderecki, Honegger, Szokolay, Petrovics, Kurtág és Durkó művei (Laczó 1978). A zenei nevelés egyik fontos feladata a zenehallgatási tevékenységre szoktatás. A zenehallgatási anyag élményszerű feldolgozásához sokféle út vezet. A módszeres zenehallgatás bevezetésének szükségességét sok érvvel lehet alátámasztani. A zenével való legközvetlenebb kapcsolatunk az éneklés mellett a zenehallgatás tevékenységében nyilvánul meg. A korszak változásait kiválóan példázza egy 1963-as elemzés. Nagy-Britanniában a média szerepének meghatározásában a zenehallgatás természetes közegének a rádiót nevezték meg, a televíziónak az opera sugárzása mellett nem prognosztizálták jelentősebb szerepet (Mason 1963). Napjainkra a technikai fejlődés információrobbanást eredményezett. A professzionális minőségű hangrögzítés, a tömegkommunikációs eszközök elterjedése mind a gépzene elterjedését segíti. Az internet térhódításával időtől és tértől függetlenedve az elérhető zene korlátlan mennyiségben és minőségben fogyasztható. Az ember így kényelmesebbé vált, kevesebbet énekel, többet hallgat zenét, zenehallgatása azonban az esetek többségében passzív, mert nem mindegy, hogy valamit hallunk vagy hallgatunk. A zenei hatások ömlesztve, válogatás nélkül érik a fiatalokat. Az iskolának vállalnia kell azt a feladatot, nevelőtevékenységet, hogy alkalmazkodva a megváltozott kulturális környezethez irányt mutasson az értékek felismerésében, segítsen tájékozódni, eligazodni a zenei kínálat színes palettáján. Már az óvodai zenei nevelési programban is szerepel a zenehallgatás, a megkezdett készségfejlesztő munkát az általános iskola alsó tagozatában kell folytatni. A zenehallgatás komoly figyelemkoncentrációt igényel, a koncentrációt pedig gyakorolni kell. Kihasználva a 6-10 éves korú gyermekek érzékenységét, náluk eredményesebben lehet fejleszteni a figyelmet. Az általános iskola alsó tagozatától kezdve kell megtanítani a tanulókat a hangzó zene passzív elviselése helyett az aktív befogadásra, a válogatatlanul érkező zenei hatások közötti válogatásra. Az iskola így fel tudja készíteni a tanulókat a zenével való mindennapos kapcsolatukra úgy, hogy ezt a kapcsolatot érzelmi fogantatású aktív tudati tevékenységgé is formálja. Az iskolai ének-zene órák akkor töltik be igazán feladatukat, ha magukba foglalják a zenehallgatást, mint befogadást, az éneklést és a zenei írás-olvasást mint reprodukálást és az improvizációt mint alkotást, amely a képzelet fejlesztésének a legjobb módja. Az alsó tagozatos iskolai zenehallgatás célja és feladatai közé tartozik aktív énekléssel, zenehallgatással felkelteni a gyermekek zenei érdeklődését, amely formálja zenei ízlésüket, esztétikai fogékonyságukat, emocionális érzékenységüket. A zenemű befogadásához szükséges hangulat megteremtésének feltétele a jól megtervezett előkészítés. A gyermekek a teljes művet sajátjuknak érzik, ha minden folyamatot pontosan értenek, ha korábbi zenei ismeretekre támaszkodva mélyítik el az új információkat. A tudatos zenehallgatás fejleszti a koncentrációt, a zenei emlékezetet és gondolkodást a különböző zenei összetevők azonosságának, hasonlóságának, különbözőségének felismerésével. Az auditív érzékelés a hangszerek jellegzetességeinek megfigyeltetésével lehetővé teszi a hangszínhallás kialakulását. A fokozatosság elvére hangsúlyt helyezve eleinte csak rövid zenei részleteket mutassunk a gyermekeknek, majd figyelmük fejlődésével a nagyobb lélegzetű műrészleteket, műveket is meg lehet ismertetni velük. Az ösztönös hallás kitartó céltudatos gyakorlással egyre magasabb fokra, az intellektuális művészi hallás szintjére jut (Varró 1989). A módszeres zenei nevelés megtanítja a leendő zenehallgatót, hogy teljes figyelemmel koncentráljon a hangzó anyagra és hagyja figyelmen kívül a különböző zenén kívüli ingereket. „A remekművek a hallgatótól teljes odaadást és elmélyülést kívánnak és követelnek, amely aztán magában hordozza csodálatos jutalmát” (Furtwängler 1969: 56).

Amikor a gyermekekkel zenét hallgattatunk, kiemelt feladat a figyelem irányításának tudatos fejlesztése. Az kurrikuláris zenehallgatási anyag tematikusan kapcsolódik az óra anyagához, dalokhoz, ritmikai vagy dallami elemekhez, valamilyen hangszínhez, karakterhez. Az anyag kiválasztásának szempontjai között szerepel a tantárgyak közötti integráció érvényesítése, megalapozva ezzel a más művészeti ágakkal és műveltségi területekkel való kapcsolat megteremtését. A bemutatott műveket többször is meg lehet hallgatni, de amíg a kisebbeknél a feldolgozás módja, a megfigyeltetés ismereteiknek, életkoruknak megfelelően leginkább az érzelmekre, a zenei folyamat észlelésére, hangszínekre irányul, addig a felső tagozatban a műfaji, szerkezeti, stílusbeli ismeretek elsajátítása a legfőbb feladat. A zenehallgatás megtervezése kétféle módon történhet. Előre meghatározott szempontok alapján irányítjuk a figyelmet az apró részletekre, vagy a hallgatót nem befolyásoljuk, hanem hagyjuk, hogy a művet a maga egészében, teljességében fogja fel. Ilyenkor csak az egész meghallgatása után bontjuk részletekre, amelyek ismét egybeépítve egésszé állnak össze. Az elemzés utáni újratalálkozás a művel a tudatosítás folyamata, mely új élményt ad. A komolyzene megértése az egyszerűtől a nehezebb repertoárig épül fel. A megismerő megértés segít eligazodni a folyamatokban, azokat követni, összehasonlítani, újra felismerni. Gyermek- és ifjúkorban a klasszikus zenével való találkozások magas száma pozitív érzésekkel összekötve szoros összefüggésben áll a komolyzenei kompetencia kialakításával (Mende és Neuwöhner 2006). A széles körű zenei ismeretek megszerzése, a különböző zenék különböző stílusainak megismerése feltételezi a szubjektum prediszpozícióját. A gazdag zenei környezetben felnövő gyermek, aki magabiztosan tájékozódik a zenei irányzatokban, megnyilvánulásokban zeneileg poliglottá válhat (Körmendy 2013).

Élőzene, gépzene

Bartók Béla 1937. január 13-án tartott egy előadást a Zeneakadémián A gépzene címmel, melyben a következő megállapítás hangzott el: „Végeredményben a gramofon felvétel úgy viszonylik az eredeti zenéhez, mint a konzervgyümölcs az élő gyümölcshöz; az egyikben nincs vitamin, a másikban van.”

Pad Zoltán 2003-ban Az élőzene és gépzene befogadásának hatásvizsgálata címmel készített egy felmérést általános és középiskolások körében. Kutatásában azt vizsgálta, hogy ugyanazok a zeneszámok hangfelvételről lejátszva és élőzenei előadásban milyen tetszési indexet váltanak ki a hallgatóság körében. Az elemzés összegzésénél arra a megállapításra jutott, hogy az élőzenei produkciók jóval magasabb pontot kaptak a vizsgált személyek körében. Ezt azzal magyarázza, hogy a gyermekek nagy része először látott hangszereket, és így megfigyelhette azok működését. De közrejátszik az előadók személye, akiknek megjelenése, mimikája, gesztusa, virtuóz játéka nagyobb hatással volt a hallgatóságra, mint a hangfelvétel.

Megvizsgálva a hangfelvétel és az élőzenei előadás hatásának különbségét, megállapíthatjuk, hogy az élő előadás mindig nagyobb hatással van a hallgatóságra. A hangszerek látványa, a megszólaltatási mód megfigyelése többletinformációhoz juttatja a közönséget. A szemünk láttára, fülünk hallatára felhangzó zenemű előadása egyszeri, és pontosan ugyanígy megismételni lehetetlen. Az élőzenei előadás különlegességét adhatja az előadó geszturális metakommunikációja, a testbeszéde. Jelentős kifejezőereje lehet az előadó mimikájának, gesztusainak, mozdulatainak, gondoljunk csak az egész zeneművet irányító karmester látványára, akinek mozdulatai természetesen egy hangfelvételen nem látszanak. Zeneértők, nem feltétlenül csak a zenészek, gyakran meg tudják mondani egy-egy felvételt meghallgatva, hogy az adott művet ki adja elő, akkor is, ha nem látják az előadót. Ez nem azt jelenti, hogy az előadás közben az előadók nem követik a szerzői utasításokat, hanem azt, hogy az előadásban egyéni sajátosságokat mutatnak. Ezek a különbségek például lehetnek hangszínben, időegységben, hangszerkezelésben lévő sajátosságok. „A zenében az egyik legszebb dolog, hogy akár százféle megközelítés is létezhet, és lehet, hogy mindegyik helyes” – vallja Harnoncourt (Retkes 2004: 33).

A zenei élmény megteremtésének leghatásosabb eszköze az élőzenei bemutató, amelynek nagyobb a hatékonysága, érzelmileg jobban megfogja a gyermekeket. A koncert élménye nem reprodukálható, a hallgató élménye egyszeri és megismételhetetlen (Wilheim 2010). Az élőzenei bemutatásnak a közoktatásban is meg kell jelennie. A tanár bemutató éneke a zenehallgatás legegyszerűbb és legtermészetesebb formája. A tanulók látják, hogyan születik a hang, az előadó miképpen vesz levegőt, képezi a hangot, milyenek a gesztusai, így tapasztalatot szereznek, mintát kapnak a technikai folyamatról. Ideális esetben lehetőség van hangszer használatára, így a tanár hangszertudásától függően előadhatóak a dalok zongorakísérettel, ez remek lehetőség a közös élmény elérésére, az együtt muzsikálásra. Lehetővé válik egyszerűbb zenei formák bemutatása, elemzése, felismertetése. Szerencsés a helyzet, ha találunk olyan tanulókat, akik a zeneiskolában, vagy más szervezett formában tanulnak hangszeren játszani. Természetesen az előadás megfelelő színvonalának elérése elengedhetetlen, ezért is van szükség előzetes egyeztetésre az előadókkal, a hangszeres tanárokkal.

Az iskolai zenei oktatás az évszázadok során sokat változott, az elmúlt évtizedekben a magyarországi közoktatási reform eredményeképpen több módosítás került bevezetésre. Napjainkban a közoktatásban az alaptanterv szerinti oktatás jelenleg a népzene mellett leginkább a klasszikus zenére koncentrál, Kodály, Bartók zenéjével véget ér a komolyzenei művek bemutatása. Az iskolában tanított, közvetített zenekultúránk retrospektív beállítottságú, az elmúlt idők zenéjét helyezi előtérbe (Körmendy 2014). A kortárs zene napjainkban eltávolodott a közönségétől, a hallgató ugyanis a hangversenyektől másféle élményt vár, mint amit a kortárs zenei hangversenyek többsége nyújt. Elgondolkodtató, hogy sem a magyar zenei élet, sem a magyar zenekedvelő közönség zöme mindmáig nem vett tudomást a 20. század zenéjéről (Surányi 2008: 95). A modern zenét jelentős művészek pártfogolják, közönségük mégis szűk körű, mert nem a megszokott, elvárt katarzist nyújtja. Kellő rávezetéssel, előkészítéssel, a gyermekek kísérletező kedvét, kutató hajlamát kihasználva kreatívan lehet segíteni napjaink zenéjének értelmezését, befogadását. A pedagógusoknak irányt mutat a kortárs zene tanításához Szabó Csaba (1977) könyve. Napjaink zenepedagógiájában kiemelkedik Sáry László kezdeményezése, akinek kreatív zenei gyakorlatait minden korosztály meg tudja valósítani zenei előképzettség nélkül. Nem tanítással éri el, hanem a felfedezés élményét nyújtja zenei kifejezőeszközök segítségével. A zeneileg önálló darabok segítik a memória, a figyelem-összpontosítás, az improvizációs készség fejlesztését. A gyakorlatok megszólaltatása nagyban függ a játékosok kreativitásától, fantáziájától. A megvalósítás sikerélménye növeli az önbizalmat (Urbánné 2002).

Zene és kurrikulum

A közoktatásban a zene megszerettetése, a közös zenélés, éneklés, kreatív zenei gyakorlatok helyett a tudományok oldaláról megközelítve a lexikális tudásanyag átadására koncentrálnak a pedagógusok. A tanítás elméleti szintűvé vált, lassan csak a zeneirodalmi adatok dominálnak. Hol vagyunk a tiszta énekléstől, egyáltalán az énekléstől, a kottaolvasástól és az értő zenehallgatástól? A pedagógusok helyzete nem könnyű, mert csekély mozgásterük ugyan lenne az anyag szabad változtatásához, de az óraszám is kevés. A zenetörténet előtérbe kerülésével megfordult a szemlélet, a zenei műveltség egyoldalú fejlesztése nem illeszkedik Kodály koncepciójába. A zenei nevelés leghatékonyabb eszköze a közös éneklés, amely a közösségi összetartozás mellett zenei élményt ad a fiataloknak. A zeneművek, dalok interpretálásának folyamatában minden alkalommal újraszületik a mű, a közös ének során az újraalkotásában a közösségi élmény is erősödik. Ebben a folyamatban a csoport minden tagjának jelentős szerepe van. A külföldi szerzők műveinek eredeti nyelven történő előadása során a kóruséneklés segíti az idegen nyelv tanulását, más kultúrák megismerését. A hangsúlyt az interaktív közös zenélésre, a zene élményszerű közvetítésére, az adekvát befogadói attitűd kialakítására kell helyezni. Kodály nevelési elveit a mai kor elvárásaival, technikai fejlődésével összeegyeztetve kell progresszívnek maradnunk (Nemes 2014).

A kurrikuláris oktatás iránymutatásaként a Nemzeti alaptanterv tartalmazza az ének-zene műveltségi részterület általános fejlesztési követelményeit. Alapvető célként a zene megszerettetése, a zenélés, a zene befogadása szerepel. Kiemeli a zenei élményekhez juttatás fontosságát, és a tanulók személyiségének harmonikus, sokoldalú fejlesztését, a zenei értékek megismerését, ezáltal fejlesztve a zenei ítélőképességüket. A zenehallgatás anyagában törekedni kell az infokommunikációs társadalomban elérhető gazdag médiatartalmak felhasználására. A zenehallgatás egyszerre élmény és szellemi aktivitást serkentő, tudatos tevékenység, melynek célja az emocionális érzékenység fejlesztése. A középiskolai korosztálynál a fejlesztés fő céljainál az éneklés, a hangszeres tudás örömének megosztása mellett kiemeli a koncertélmények feldolgozását, értelmezését és a kapcsolatépítést a tanulók iskolán kívüli zenei tevékenysége és az iskolai ének-zenei műhelymunka között. Az előző alaptantervhez képest jelentős szemléletváltozást hoz a következő mondat megjelenése: „A köznevelés és a kultúrát közvetítő intézmények, szervezetek együttműködése alapvető a zenei nevelés szolgálatában, ezért a koncertpedagógia az ének-zene oktatás része” (NAT 2012:10785).

A zenehallgatás non-formális lehetőségei

A non-formális oktatás nem példa nélkül álló a zenei nevelésben. Felismerve a koncertlátogató közönség nevelésének fontosságát, a gyermekkultúra kialakulásával a speciális korosztályi igényeket figyelembe véve a 20. század elején Európában és Amerikában különböző kezdeményezéssel próbálták ráirányítani az ifjúság figyelmét a zenehallgatás fontosságára. Ebben az időszakban Angliában kibontakozott egy mozgalom, amelynek célja a „zene méltatása” volt. A kezdeményezés eredményeként a zenehallgatás szerepe megnövekedett. A közönségnevelés, az ifjúság nevelése egyre több országban nyert teret, 1925 óta Svájcban is tartanak professzionális művészek közreműködésével ismertető koncerteket gyermekeknek (Hegyi 1998).

Walter Damrosch karmester 1927-től a National Broadcasting Company (NBC) rádiótársaság tanácsadója készített egy rádióműsort „Music Appreciation Hour” címmel. A sorozat célja a klasszikus zene bemutatása volt, műsora minden héten hat millió gyermeket ért el. A tanárok könyvvel és feladatlappal készültek az előadásra, amelyet iskolai időben együtt hallgattak meg a diákokkal.

Aktív közönségnevelésként Franciaországban a Jeunesses Musicales szervezett a diákoknak ismeretterjesztő zenei műsorokat a 20. század elején azzal a céllal, hogy a különböző rétegekből származó ifjakban felébresszék a zene iránti fogékonyságot, olyan hallgatókat neveljenek, akik szeretik és értik a zenét (Fleuret 1962).

Amerikában legendává vált Leonard Bernstein kezdeményezése, aki a fiataloknak készített igen nagy hozzáértéssel műsort „Young People’s Concert” címmel. A karmester televíziós zenei ismeretterjesztő sorozata a komolyzene népszerűsítésének új és különleges formáját hozta létre. Az előadások összeállítása, moderálása gondos előkészítő munkát feltételez, a legnehezebb kérdésekről, bonyolult folyamatokról nagy energiát, koncentrációt és odaadást igényel érthetően, világosan beszélni (Bernstein, 1974).

Az ifjúsági hangversenyek magyarországi kialakulása Varró Margit munkásságának köszönhető, aki a kezdeményezés nagyszerűségét 1937-ben egy párizsi konferencián ismerte fel, amelynek középpontjában az Amerikában és Európa számos országában jól működő ifjúsági hangversenyek álltak. Magyarországon az ifjúság zenei nevelését szolgáló koncerteket „Kis-Filharmónia” címmel ő alakította meg. Koncertjeit ő maga vezette, a fellépők fiatal zenetanárok voltak. Az első koncert után így nyilatkozott: „…Tudomásom szerint ez volt az első igazi gyermekkoncert, amely figyelembe veszi a gyermek befogadóképességét és alkalmat ad a kollektív zenélésre is” (Varró 1989: 288). Az előre megtervezett hangversenyekhez ismertető füzetet nyomtattak, amit a gyermekek az esemény előtt két-három héttel a kezükbe kaptak. A kiadvány tartalmazta a dalok kottáját, szövegét, a zeneművek főbb motívumait, rövid magyarázatokat, így a pedagógusok segítségével a gyermekek már felkészülten érkeztek a hangversenyre, ahol a zeneművek felhangzása után maguk is elénekeltek egy-egy témát. A 2. világháború után az Országos Filharmónia a korábban működő Kis-Filharmónia mintájára 1954-ben indította ismét útjára az iskolán kívüli zenei nevelést szolgáló koncertjeit általános iskolásoknak.

Koncertpedagógia

A nyugati országokban napjainkra önálló szakterületté nőtte ki magát az a progresszív pedagógiai tevékenység, amely Magyarországon koncertpedagógia néven kezd ismertté válni. A koncertpedagógia kialakulása Európában összekapcsolódik azzal a felismeréssel, hogy a professzionális együttesek, zenekarok szokásos tevékenységük mellett részt tudnak vállalni a zenei ismeretterjesztés, a közönségnevelés területén. A non-formális oktatás új lehetősége a múzeumpedagógia és a dráma- és színházpedagógia mintáját követve tanórán és iskolán kívül zajlik. A művészetpedagógia, az újszerű pedagógia gyakorlat közvetlen célja, hogy gyermekek a művészeti tevékenység eredeti helyszínén ismerjék meg élményszerűen a tevékenységet. A koncertpedagógia kapcsán így válnak a hangversenytermek nevelési színtérré, kiegészítve a közoktatást. Közvetlen célja a zenei ismeretterjesztés, a zenei értékek élményszerű megismerése, hosszabb távú célja a tudatos közönségnevelés.

Európában már évtizedek óta jól ismert tevékenység angol nyelvterületen koncertpedagógiaként, német nyelvterületen zeneközvetítésként ismert. A koncertpedagógia olyan nevelési tevékenység, amely az élményközpontúságot középpontba helyezve innovatív módon egészíti ki a családi és az iskolai művészeti nevelést felhasználva az élménypedagógia módszertanát. Elsődleges célja, hogy élőzenei bemutatóval szerezzen zenei élményeket az ifjúságnak a közönségnevelés érdekében, aposztrofálhatjuk az adekvát befogadói kompetenciák fejlesztését szolgáló nevelő tevékenységként (Körmendy 2014).

A European Association for Music in Schools a zenepedagógusok, zeneművészek és zenetudósok nemzetközi szervezete, akik a zenei nevelés fejlesztésén dolgoznak Európa országaiban. A globális zenei látókör kialakítása, valamint az élethosszig tartó tanulás érdekében a szervezet a zeneoktatás egyik központi céljaként az új auditív benyomások és zenei élmények irányába nyitott hozzáállás kidolgozását határozza meg irányvonalként. A formális oktatás szűk lehetőségei miatt az élőzenei bemutatásra tanórán kívüli lehetőségek keresését javasolja.

A nagy-britanniai, USA-beli, ausztrál és új-zélandi zenekaroknál létezik egy úgynevezett nevelési részleg, az Education Department (Váradi 2010). Megalakulása társadalmi és zenei igény hatására történt, feladata, hogy a művészi és a zenei érdeklődést a lehetőségekhez képest minél korábban ébressze fel a gyermekben. A „jövő közönsége” helyett érdemes a „ma közönségének” tekinteni a fiatalokat. A brit utánpótlás-nevelés kezdeményezésének elengedhetetlen része, hogy az óvónőkkel, tanárokkal együttműködve alakítják ki a koncertprogramot. Az előadásokat továbbképzések előzik meg, amelyeken nemcsak a pedagógusok, hanem a fellépő művészek, a karmester és a műsorvezető is részt vesz. Ezeken az alkalmakon állítják össze a koncert előzetes vázát, és azt is, hogy az elhangzó anyagból mit fognak kiemelni, melyik téma az, amelyik előzetes felkészítést igényel. A tanároknak ezután két hónap áll rendelkezésükre, hogy a gyermekeket alaposan felkészítsék a hangversenyre. A zenekari művészek a pedagógusokkal is tartják a kapcsolatot, később az iskolákat is meglátogatják. Arra is volt példa, hogy a különböző iskolák osztályai a zenét tánccal, pantomimmel kiegészítve együtt adták elő, vagy a gyermekek hangszerüket magukkal hozva együtt játszottak a zenészekkel. A Londoni Szimfonikus Zenekar (LSO) oktatási megbízottat alkalmaz, aki több mint 10 éve irányítja és vezeti az „LSO Discovery” zenepedagógiai programot. Dirigálja és moderálja az ifjúsági programokat, workshopokat vezet, és ő készíti fel a személyes látogatásokra a muzsikusokat. Kiemelt célcsoportja az 5-11 éves gyermekek, akik még teljesen nyitottak, és semmilyen zenével szemben nincs előítéletük. A Brit Zenekarok Szövetségének (ABO) oktatási programja országos hálózatot alkot, munkájukat elősegíti, hogy a tanterv szerint minden 5-14 éves korú gyermeknek komponálni kell tanulnia, zenedarabokat előadnia, a zenei folyamatokat megértenie. A kezdeményezés sajnos szakmai nehézségbe ütközik, mert az iskolákban kevés az e téren képzett szakember. Az LSO oktatási feladatainak korszerűen felújított épület ad helyt. A Music Education Centre lehetővé teszi, hogy internet segítségével más régiókból, más országokból is be tudjanak vonni gyermekeket programjaikba. Tapasztalataik szerint a módszert máshol is lehet alkalmazni, a hangsúly a professzionálisan végzett pedagógiai munkán van.

Ausztriában és Németországban több zenekar is követi a brit modellt a helyi adottságokhoz igazítva. „Zenekart az iskolákba – iskolákat a zenekarhoz” mottó alapján sok német együttes kisebb-nagyobb összetételű kamaracsoportokkal látogatja az iskolákat, ahol osztályokat készítenek fel a zenekari hangversenyre. A következő lépcsőfok, amikor az osztályok vesznek részt a zenekari próbán és csak ezután következik a hangverseny meghallgatása (Mertens 2005). A Müncheni Filharmonikusok minden korosztálynak hirdetnek ifjúsági programokat, amelyet a gyermekek szervezetten iskolával, de szülővel is látogathatnak. Az intenzív kapcsolat kiépítése miatt a csoportok létszáma nem nagy. A műsorpolitika a szimfonikus zenei műveket és hangszereket állítja középpontba, a hangszereket a gyermekek ki is próbálhatják. Chemnitzben a zenekari muzsikusok keresztszülőséget vállalnak osztályok felett, személyes kapcsolatot kiépítve vezetik őket be az igazi koncertéletbe. A jól bevált háromfázisú modellt sokan alkalmazzák. Az iskolai személyes látogatás és előkészítés után a gyermekek zenekari próbát látogatnak, majd részt vesznek a hangversenyen is.

Élmény és koncert

Az utóbbi években hazánkban is számos példaértékű kezdeményezés történt a zene élményszerű közvetítésének kidolgozására. A hatályos előadóművészeti törvény az I. fejezet általános rendelkezései (2008/XCIX) között kiemelt helyen kezeli az iskoláskorú gyermekek művészeti nevelését, kötelezően előírva a hivatásos művészeti együtteseknek, hogy segítsék elő a gyermek és ifjúsági korosztály hozzáférési lehetőségeit a művészeti alkotások megismeréséhez, valamint előírja, hogy járuljanak hozzá az állami és az önkormányzati oktatási-nevelési feladatok ellátásának eredményességéhez. A pedagógiai feladat adott, azonban a mód és módszer kidolgozása még várat magára. A kurrikuláris oktatásra a NAT ad tartalmi útmutatást, az extrakurrikuláris képzésnek kiaknázatlanok a lehetőségei a zenei nevelés területén.

Magyarországon több professzionális szimfonikus zenekar, hangversenyszervező elkötelezettje az ifjúság zenei nevelésének. Az ifjúsági élménykoncertek szerkesztésénél különböző szempontokat kell szem előtt tartani. Természetesen akkor a legszerencsésebb a műsor összeállítása, ha valamilyen módon találkozik az énekórán tanultakkal, arra építve az élőzene varázsával segíti az értő befogadást. Lényeges szempont, hogy az összeállított előadások színességükkel, érdekességükkel lekössék az ifjú zenehallgatók figyelmét. Életkorából, nyitottságából adódóan az ifjúság a szokatlan hangzásokért, a kortárs zenéért is képes lelkesedni.

Az ismeretterjesztő előadásban három tényező találkozik össze: az igény, a tartalom és a keret. Az igény általában a pedagógusokon keresztül érkezik, akik szeretnék a zenei nevelést nem formális keretek között kiegészíteni. Jelentős szerepet kap a fellépő, akinek megnyilvánulása, művészi felkészültsége befolyásolja az előadás sikerét. A keretet maga a hangverseny biztosítja. A három elem kölcsönhatásban létezik, és folyamatosan alakítják egymást (Váradi, 2010).

Az ismeretterjesztés a különböző tényeket, fogalmakat, jelenségeket helyezi előtérbe, a zene ezek illusztrálására, bemutatására szolgál. A cél az általános műveltség kiszélesítésével a zenetörténeti, műfajtörténeti ismeretek, életrajzi adatok, a mű keletkezési körülményeinek és a kor hatásainak bővebb ismertetése. A koncertpedagógia ezzel szemben a zene másik típusú megközelítése. Az előadó, moderátor szerepe, hogy ráirányítsa a figyelmet a zeneművek jellegzetességeire, közel hozza a hallgatóhoz a zenemű tartalmát, rávezesse az emocionális zenei élmények átélésére. „…a zene továbbításának csodáját igyekszünk véghezvinni egyik embertől a másikig, és próbálkozásainknak se vége, se hossza” (Perelman, 1983:104). A központban tehát nem a verbálisan közölt információ áll, hanem a rácsodálkozás a zenei folyamatokra. A zene interkulturális tevékenység, megértését nem korlátozzák nyelvi akadályok. Az igazi zeneközvetítő azonban csak akkor válhat eredményessé, ha a biztos zenei tudása mellett pedagógiai és retorikai ismeretekkel is rendelkezik, képes plasztikusan, érzékletesen szavakba önteni a zenei folyamatokat. A kreatív, lelkesítő ötletek önmagukban még nem biztosítják a kivitelezés sikerét. A gyerek-közönség rendkívül kritikus, így csak professzionálisan előkészített előadás szólítja meg őket. Az előadás összeállításakor figyelembe kell venni a célközönség életkori sajátosságait, az előadónak viszont tudnia kell a pontos célját, amelyhez megfelelő módszert választ. Az elsődleges szempont a mindenkori közönség figyelmének lekötése, ennek érdekében kell a módszereket alkalmazni és akár menet közben is változtatni. Érdeklődést kelteni, élményt nyújtani tehát mindenekfelett álló prioritás. Az előadás akkor éri el célját, ha bemutatásra igényes, értékes zenét választunk. A moderátor személyének megválasztása mellett az előadás során a részleteket, rövid darabokat bemutató zenekari tagokat is érdemes előre kiválasztani. A koncert sikere a kiválasztott zenéken kívül még számos más tényezőn is múlik. A közönség bevonása az előadásokba kulcsfontosságú lehet. Az eszközök, utak végtelenek, tulajdonképpen csak a műsorszerkesztő és a műsorvezető kreativitásán múlik, hogy milyen módszert használ arra, hogy a közönséget meggyőzze arról, ők is az előadás részesei. A koncert része lehet egy közösen énekelt dal, egy többszólamú, testhangokat is felhasználó darab improvizálása, esetleg a zsebben található tárgyak megszólaltatásával szabad hangkollázs improvizálása, vagy figyelembe véve a koncertterem adottságait esetleg ülőhelyen végzett mozgás, tánc. Erre a célra nagyon sok ötletet meríthetünk Sáry László (1999) kreatív zenei gyakorlataiból. A népszerű ritmikus zenét hangos tapssal kísérő közönség még nem részese az előadásnak. Az együttműködés csak abban az esetben sikeres, ha sikerül az elemi zenei folyamatba bevonni a gyermekeket, ha azt érzik, ők is a koncert aktív részvevői.

A zenei bemutatás előkészítésének egyik módja, amikor a közönségnek bemutatjuk, megtanítjuk és el is énekeltetjük velük a jellemző részletet, dallamot, ritmust, a zenemű egyes témáira esetleg szöveget írunk, és azt énekeltetjük egy vagy több szólamban, vagy improvizálunk ezekre a motívumokra (Szabó 1977). Az irányított figyelem eszközével élve, amikor a publikum meghallgatja a teljes kompozíciót, már ismeri és sajátjának érzi a művet, mert a darab részleteinek már ő is részese volt.

Nagy élmény az ifjú közönségnek, ha ők maguk is megpróbálhatják megszólaltatni a hangszereket. Célszerű előkészíteni a fa-, és rézfúvós hangszerekhez használaton kívüli fúvókákat, nádakat. Érdemes akár előzetesen felmérni ki az, aki zeneiskolás, és ezen a hangszeren tanul, hogy lehetőséget tudjunk számukra biztosítani arra, ha nem is egy teljes darabot, de legalább pár motívumot be tudjanak mutatni. Nagyon jó motiváció lehet a zenetanulásra a gyermekeknek, hogy kortársuk kezében milyen más minőségben szól a hangszer.

Angliában és Németországban számos példa van arra, hogy a gyerekek már a zenemű megszületésénél is jelen vannak, esetleg a zeneszerző a komponálás folyamatában is engedi kísérletezni őket. Az új projekt megszólaltatása életre szóló élményt jelenthet.

Ha a szervező meg akarja őrizni a közönségét, akkor kénytelen újabb és újabb ötlettel előállni, minden évben más témát kínálni. Nem lehet, de nem is szabad arra vállalkozni, hogy az instrumentumok minden csoportját és fajtáját a közönség előtt felvonultassuk. A zenei anyagok és apparátusok ügyes megválasztásával és forgatásával a gyermekek az évek során mindig új élményekkel gazdagodnak, tematikusan a hangszerek teljes tárházát be tudjuk mutatni. Az előadások összeállításánál az emberi testbe rejtett hangszer, az énekhang sem szorulhat háttérbe. Az énekhang a természetességet, az ember belső világának legközvetlenebb kifejezését képviseli, megszólaltatása évezredek óta lényegében változatlan, minden gyermek számára elérhető és rendelkezésére áll. Az éneklés olyan ösztönös kifejezési mód, amely szinte minden embernél jelentkezik, hangjától, önismeretétől vagy gátlásaitól függően szűkebb vagy tágabb körben.

A nyugat-európai országok gyakorlatában bebizonyították, hogy élménykoncertet minden beszéd és moderálás nélkül is lehet rendezni. A zene megértését, befogadását a zenén kívüli, más művészeti formákban megnyilatkozó impulzusok segítik. A zene az előadás során vizuális médiumokkal vagy szcenikai performanszokkal kapcsolódik össze. Kísérleti hangversenyeken hazánkban is láthatunk pantomim művészeket vagy homokkép készítést, amelyek a zene megértéséhez járulnak hozzá. Fontos az egyensúly megtalálása, a gesztus nem vonhatja el a hallgató figyelmét, nem megengedhető, hogy a zene háttérbe szoruljon (Mertens, Farish, Stiller, Lesle 2005).

Az előadások tervezésénél a zenebefogadás érdekében a társművészeti ágakat is segítségül hívhatjuk. Képzőművészet és zene összefonódása kapcsán zenészként először is gondolhatunk azokra a régi festményekre, melyeken a művész saját kora hangszereit, zenélési szokásait örökítette meg. Ezek a képek a hiányzó írásos emlékek és historikus tárgyak miatt a zenetörténet fontos forrásai. A két művészeti ág mélyebb összefüggését ékesen bizonyítja Muszorgszkij rendkívül híres műve, amelynek beszédes a címe: Egy kiállítás képei. A koncertet kísérheti a zenéhez valamilyen módon kapcsolódó képzőművészeti kiállítás, amely segíti a hangulat előkészítését. Maga a zene is megihleti a képzőművészetet, ezt kihasználva érdemes a közönséget a zenehallgatás közben vagy utána rajzoltatni. Rajzpályázat hirdetése nagyszerű alkalom, hogy a hangzó anyag által keltett gondolatokat, érzéseket vizuális formában jelenítsék meg a hallgatók.

Irodalmi művek sora ihletett zeneszerzőket megzenésítésre, és a zeneművekről szintén számtalan irodalmi alkotás született. Összefonódásuk új műfajt eredményezett, amelynek legszemléletesebb példája az opera. A zene gondolatiságának tartalma a szöveges zeneműveknél nyilvánul meg a legkönnyebben. A dallam a szavak tartalmának elmélyítésére, ábrázolására íródott, mintegy kiemelve annak lényegét. Gondolatainkat ebben az esetben a szavak mondanivalója irányítja. A verbális kifejezés jelentős többlettartalommal gazdagítja az előadást.

A zenének létezik egy peremvidéke, amelyet már ősidők óta próbáltak zenén kívüli dolgok ábrázolására használni. A programzene meglepően széles és érdekes, a gyermekek számára könnyen érthető, élményszerű. A programzene a zenének az összművészeti jellegét idézi fel, de itt a drámai cselekményt, a vizuális hatást zenei eszközökkel ábrázolják, így a nyelvi korláton felülemelkedve a világ bármely részén élő emberek is megértik (Pécsi 1991).

A műsor összeállítását zenetörténeti szempontból is többféleképpen közelíthetjük meg. Egy korszakból válogatjuk ki a zenei szemelvényeket, vagy korszakokon átívelő műsort állítunk össze a reneszánsz, barokk kortól a kortárs zenéig jutva. A zenehallgató általában nem hanggal, ritmussal, harmóniával találkozik, hanem a mű élményével, a műalkotással. A zenei elemek tehát a zeneszerző munkája nyomán megszerkesztett, átgondolt művé egyesülnek.

A komolyzenei hangversenyeket figyelemmel kísérve a műfajok gazdagságának lehetünk tanúi, a közös jellemzők alapján logikus csoportokba rendezhetjük azokat. Ilyen lehet az előadó-apparátus szerinti osztályozás. Ennek alapján különválaszthatjuk a hangszerre írott műveket és az énekhangra írt darabokat. A hangszeres zenét tovább osztályozva megkülönböztetünk szólóhangszerre írt művet kísérettel, kis kamaraegyüttesre írt műveket, valamint zenekari apparátust igénylő darabokat. Az énekes darabokat szétválaszthatjuk kíséret nélküli, „a capella” énekhangra írt alkotásokra (például: madrigál, motetta), valamint hangszeres, vagy zenekari kísérettel ellátott művekre (például: dal, requiem, opera). De áttekinthetjük a műfajok belső felépítését, formáját és ezek alapján rendszerezhetjük csoportokba a zeneműveket. Így csoportosíthatjuk egy-egy előadásra a motettákat, madrigálokat, áriákat, válogathatunk a hangszeres irodalom szvitjeiből vagy a fúgák végtelen fantáziájú világából, versenyművekből, szonátákból, szimfóniákból, operákból, és a sor itt még közel sem ér véget. Mindegy melyik típusú előadást választjuk, lényeg, hogy a helyes arányokra minden esetben figyelnünk kell.

A zene és társművészetek kapcsolatát vizsgálva külön foglalkozhatunk a tánczenével, táncformákkal (Körber 1995). A zene és a tánc szoros kapcsolatban áll egymással. Mindkettő alapja a ritmus, a súlyos és súlytalan váltakozása, a zenei hangok és szünetek időértékének viszonya, valamint a metrum, a lüktetés sebessége. A primitív népek gyakorlatában inkább kultikus tevékenységről, érzéseik, indulataik ösztönös kifejezéséről beszélünk. A középkor önálló hangszeres zenéje nagyrészt tánczene volt. A zenei anyagot – a ritmus- és dallamvilágot - a népi zenéből merítették. Az előadásunk lehetőséget ad arra is, hogy a zenét a táncművészet szempontjából szemlélve is meg tudjuk vizsgálni. A különböző tánctételek karaktere alkalmat ad a hozzáillő tánclépések bemutatására és kipróbáltatására.

Összegzés

Az élménykoncertek összeállítása szinte végtelenségig variálható, az előadások érdekességét a fantázia, az ötletek tárházának kimeríthetetlensége garantálja. A koncertek prioritása, hogy a művészi színvonalon megszólaló zene hozzájáruljon az adekvát befogadói attitűd kialakításához. Az ifjúsági hangversenyek kapcsolódnak az iskolai tananyaghoz a célcsoport korosztályi sajátosságaikat figyelembe véve, kiegészítik a közoktatást koncertkörülmények között létrehozott művészi produkciókkal. Azt nem mondhatjuk meg, hogy milyen zenét hallgassanak a fiatalok, csak tanácsot adhatunk, irányt mutathatunk a zenei sokféleség útvesztőjében. A gyermekeknek rá kell eszmélniük arra, hogy az előttük élt generációk más művészetekhez hasonlóan a zene területén is értékes alkotásokat hoztak létre, és ezeket az alkotásokat érdemes megismerniük, megőrizniük, sőt egyszer majd továbbadniuk is. A felfedezéshez vezető utat az oktatás mellett a zenei minőség felé forduló intellektuális hajlam határozza meg (Del Grosso Destreri 1982). A mi feladatunk, hogy bevezessük a gyermekeket a zeneművészet előcsarnokába, ahonnan már önmaga is beljebb tud jutni (Kodály 1975).

A koncertpedagógiának még nem jelentős a szakirodalma, azonban Nyugat-Európában a művészeti egyetemeken már megjelent tantárgyként a zenepedagógia kiegészítéseként. Németországban, Detmoldban 1998 óta négy szemeszteres kurzus biztosítja a képzést. Nagy-Britanniában a Londoni Szimfonikus Zenekar indít non-formális koncertpedagógus képzést az érdeklődőknek, akik elhivatottságot éreznek, hogy környezetükben is megvalósítsák a módszert. Magyarországon 2013-ban került bele tantárgyként a zeneművészeti felsőoktatás órahálójába zeneközvetítés-koncertpedagógia néven. A zenei tanárképzés valamennyi területén időszerű bevezetni a kor kihívásaihoz igazodó innovatív gondolkodást. Nagyon fontos a leendő zenetanárokat meggyőzni az élményalapú oktatás fontosságáról, a tevékenységközpontú, kreatív módszereket használó zeneoktatás hatékonyságáról, amely a formális és non-formális oktatás területén egyaránt iránymutató pedagógiai módszer a művészeti nevelés területén.

Irodalom:

A Nemzeti alaptanterv kiadásáról, bevezetéséről és alkalmazásáról [Edition, introduction, and application on the National Core Curriculum]. (110/2012.(VI.4.) Kormányrendelet) In: Magyar Közlöny 2012/66, 10635-10848.

Bácskai E., Manchin R., Sági M. & Vitányi I. (1972): Ének-zenei iskolába jártak. [They were student of singing and music school]. Budapest: Zeneműkiadó.

Barkóczi I. & Pléh Cs. (1978): Kodály zenei nevelési módszerének pszichológiai hatásvizsgálata [The effect of Kodály’s musical training on the psychological development] Kecskemét: Kodály Zoltán Zenepedagógiai Intézet.

Bartók B. (1937): A gépzene [Music from the machine]. In: Ignotus P., József A. & Fejtő F. (szerk.) Szép Szó. Budapest: Pantheon Kiadó.

Bernstein, L. (1974): Hangversenyek fiataloknak. [Young people's concerts]. Budapest: Zeneműkiadó.

Dahlhaus, C. & Eggebrecht, H.H. (2004): Mi a zene? [What is music?]. Budapest: Osiris Kiadó.

Del Grosso Dentreri, L. (1982): Response of tradition & change in music. In: Dobbs, J. (ed.) International Music Education ISME Yearbook volume IX. Singapore: Chin Long Printing Service, 40-41.

Dombiné Kemény E. (1992): A zenei képességeket vizsgáló standard tesztek bemutatása, összehasonlítása és hazai alkalmazásának tapasztalata.[Presentation and comparison of standard tests about examining the musical abilities and application of national experience]In: Czeizel Endre és Batta András (szerk.): A zenei tehetség gyökerei. Budapest: Mahler Marcell Alapítvány @ Arktisz Kiadó, 207–244.

Farish M., Lesle L. Mertens G., & Stiller B. (2005): Közönség-utánpótlás a szimfonikus zenekaroknál [Audience education by the symphonic orchestra] Das Orchester (2005) In: Zenekar XII. 25, 15-20.

Fleuret, M (1962): Jeunesses Musicales In: Parlando. 5, 1-3.

Furtwängler, W. (1969): Zene és szó [Music and words]. Budapest: Gondolat Kiadó.

Hegyi I. (1998): Párhuzamok és tanulságok [Parallels and edification] In: Parlando. 1-2, 11-27.

Janurik M. (2009): Hogyan viszonyulnak az általános és középiskolások a zenéhez? [How do the primary and secondary school’s student relate to the music?] In. Új Pedagógiai Szemle, 2009/7. 47-63.

http://epa.oszk.hu/00000/00035/00134/pdf/EPA00035_uj_pedagogiai_szemle_200907_vagott.pdf , utolsó letöltés: 2015. január 6.

Hanslick, E. (2007): A zenei szép. Javaslat a zene esztétikájának újragondolására [On the musically beautiful. A contribution towards the revision of the aesthetics of music]. Budapest: Typotex.

Hausmann Kóródy A. (2013). A középiskolások zenei ízlése. PedActa. 3. 2. 1-12 p.

Harnoncourt, N. (1988): A beszédszerű zene. Utak egy új zeneértés felé. [Music as Speech. Ways to a New Understanding of Music]. Budapest: Editio Musica.

Kiss H. (2013): Zenehallgatás az általános iskolában [Listening to music in elementary school] In: Iskolakultúra, 22 32.http://epa.oszk.hu/00000/00011/00175/pdf/EPA00011_iskolakultura_2013_5-6_022-032.pdf utolsó letöltés 2015. január 10.

Knappek, R. (2002): Az intenzív zenei nevelés hatása a gyermekek általános és individuális fejlődésére. Hans Günther Bastian berlini felmérése az emelt óraszámú aktív zenélés hatásairól. [The effects of the intensive music education for the general and individual development of children. Survey in Berlin by Hans Günther Bastian about the effects of the extra active music-making] In: Hang és lélek Új utak a zene és társadalom kapcsolatában. Zenei nevelési konferencia. Budapest: Magyar Zenei Tanács, 95-108.

Kodály Z. (1982): Visszatekintés. Összegyűjtött írások, beszédek, nyilatkozatok I. [Looking back. Collected writings, speeches, statements]. Budapest: Zeneműkiadó.

Kokas K. (1972): Képességfejlesztés zenei neveléssel [Development of musical ability with education]. Budapest: Zeneműkiadó.

Körber T. (1995): A zene és a tánc. [Music and dance]. Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó.

Körmendy Zs. (2014): A koncertpedagógia elméletének multidiszciplináris alapjai. [Multi-disciplinary foundations of the theory of concert pedagogy]. In: Sokszínű pedagógiai kultúra, 233-238.

http://www.irisro.org/pedagogia2014januar/0311KormendyZsolt.pdf, utolsó letöltés: 2015. január 3.

Mertens, G. (2005): Zwischen Bildungsauftrag und Feigenblatt In: Das Orchester 1, 136

Laczó Z. (1978): Az ének-zene tanítás célja és feladatai. Zenehallgatás. In: Az általános iskolai nevelés és oktatás terve. Tantervi Útmutató. Ének-Zene 1-4. osztály. [The target and tasks of music education. Listen to music, Curriculum guide. Singing and music in 1-4 class]. Budapest: Tankönyvkiadó

Losonczy Á. (1969): A zene életének szociológiája. [The sociology of music lives]. Budapest, Zeneműkiadó.

Mason, C. (1963): Music in Britain 1951-1962 London: Longmans, Green & Co.

Mende, A. & Neuwöhner, U. (2006): Wer hört heute klassische Musik? In: Das orchester 12.

Nemes L. N. (2014): Az iskolai zeneoktatás válsága [Crisis of the music education in school]In: Zenekar XXI. 2.

Pad Z. (2003): Az élőzene és gépzene befogadásának hatásvizsgálata. [Impact assessment of the reception of live music and music from machine]. In: Parlando. XLV 5-6.

Pécsi G. (1991): Kulcs a muzsikához. [Key to the music]. Budapest: Tankönyvkiadó.

Retkes A. (2004): Zenélő ezredkezdet. [Musical millennium beginning]. Budapest: Nap Kiadó, 33.

Sáry L. (1999): Kreatív zenei gyakorlatok. [Creative music activities]. Pécs: Jelenkor Kiadó.

Stachó L. (2008): Ének, öröm és haszon a Kodály- módszerben. [Singing, pleasure and advantage of the Kodaly method]. In: Parlando, 50/2. 21-28.

http://www.parlando.hu/Kodaly-emlekev-Szeged-2008-2.htm utolsó letöltés: 2015. január 9.

Surányi L. (2008): Megszólít vagy elvarázsol? A zene szelleméről. [Accost or charms? The spirit of music]. Budapest: Typotex.

Szabó Cs. (1977): Hogyan tanítsuk korunk zenéjét. [How to teach the music of our time]. Bukarest: Kriterion Könyvkiadó.

Szabó H. (1996): A magyar énekoktatás kálváriája. [The calvary of the Hungarian music education] Budapest: Szerkesztői kiadás.

Urbánné Varga K. (2002): „Rakják, rakosgassák magas Gyivó várát…” [Building of high Gyivó castle…] In: Hang és lélek. Új utak a zene és társadalom kapcsolatában. Budapest: Magyar Zenei Tanács, 9-31.

Varró M. (1989): Zongoratanítás és zenei nevelés. [Teaching piano and music education]. Budapest: Editio Musica.

Váradi J. (2010): Hogyan neveljünk értő közönséget a komolyzenének. [How to educate an audience to acquire a taste for classical music]. Academic dissertation PhD, Jyväskylä

Váradi J. (2013): Felmérés a kulturális rendezvények látogatottságáról, valamint a gyermekek zenei ízlésére ható tényezőkről és zenei ízlésvilágukról. [Research conducted to survey the attendance of cultural events and the factors influencing children’s musical tastes]

In: Parlando 3, 3-21.

http://www.parlando.hu/2013/2013-3/2013-3-21-Varadi.htm

utolsó letöltés: 2015. január 11.

Wilheim A. (2010): Esszék. Írások zenéről [Essay. Writings about music] Budapest: Kortárs Kiadó

European Association for Music in Schools http://www.eas-music.org/en/activities/eas-conferences/2015-rostock-de/theme-programme/

utolsó letöltés: 2015. január 5.

2008. évi XCIX. törvény az előadó-művészeti szervezetek támogatásáról és sajátos foglalkoztatási szabályairól. [Act XCIX of 2008 on the support and special employment rules of performing arts organisations] http://net.jogtar.hu/jr/gen/hjegy_doc.cgi?docid=A0800099.TV

utolsó letöltés: 2015. január 5.