Emléktöredékek*
Vásáry Tamás visszaemlékezése
Anniet először egy szólóesten hallottam. Emlékszem, hogy Mozart B-dúr szonátájával kezdte a műsort. Én az orgonaülésen ültem és megrendülten hallgattam. Ezt követően még alig ismert, de szüleim kitelepítésekor kölcsönt adott. Pályázati (diploma?) koncertem után kaptam egy üzenetet, hogy látogassam meg Szent István parki lakásában. Ott volt legjobb barátjuk, Ungár Imre is. Nagyon szépeket mondtak a koncertemről, játszottam nekik, majd megkérdezték, hogyan tervezem a jövőmet. Annie szerint többet kell gyakorolnom, de nekem akkor szüleimet kellett eltartani. Egy ideig nem mertem Nála jelentkezni, mert felkészületlennek éreztem magam. Végül elmentem hozzá és ő életre szóló tanácsokat adott. „- Nagyon dolgozza ki a műsort, főként, ha először játssza.” A gyakorlásról annyit mondott: „- Első dolog az legyen, hogy üljön le a zongorához, ne csináljon semmit se. Majd gyakoroljon négy órát, akkor már bármi történhet, megvan a biztonsága.” Máskor azt mondta, hogy mindennap játsszam el a programot egyszer.
Azt mondta, soha nem nyúl a zongorához, hogy valamit átjátsszon. Mindig átéléssel, a maximális szépség megkövetelésével, a legnagyobb igénnyel nyúlt a hangszerhez.
Megkérdeztem Tőle, hogyan lehetséges, hogy a hangverseny elején nem kell – mint nekem – „bejátszania” magát. „-Ez azért van, mert én soha nem ülök le úgy a zongorához, hogy ne teljes átéléssel játsszam. Még skálázni is lehet szépen, úgy, hogy abban legyen valami művészet.”
Brahms B-dúr zongoraversenyének első szólórészében van egy nagy ugrás alsó F-ről egy domináns akkordra. Én erre időt szántam volna, mikor azt mondta: „De akkor hol marad a gesztus?” Inkább kockáztatott, de ezt az ugrást a kifejezés érdekében nem akarta lassítani. Egy alkalommal Ferencsik János vezényletével játszotta úgy, hogy egyik körme betört és végig fájdalmas volt. Az előadáson semmit nem lehetett észrevenni – csodálatos volt.
Ő – ellentétben velem – koncert előtt kevesebbet gyakorolt. Kivéve, ha olyan ritkán játszott darabokat adott elő, mint Debussy műveit. Londoni koncertsorozata előtt hat-hét órákat is gyakorolt.
Játékommal általában elégedett volt. „-Neked Chopint kell játszani, mert van egy veled született Chopin hangod” – ekkor már tegeződtünk. Második koncertemen – visszatérésem után – Beethoven és Chopin műveket játszottam, és ekkor kifejtette, hogy a Beethoven művek előadása sokkal jobban tetszett neki.
Nemritkán férjével, Aladárral sem voltak egy véleményen. Emlékszem, amikor nagy vita volt közöttük Schumann: Pillangók sorozatának egyik tételéről. „Túl szépen játszik” – mondta valakiről, mert hiányolta a robosztusabb, emberibb kifejezéseket, a humánus karaktereket. „-Már amikor „belekapsz”, kell, hogy érezhető legyen a darab karaktere.”
Annie stílusérzéke valószínűleg teljes mértékben veleszületett. Számomra ő a legcsodálatosabb zongorista, aki megőrizte játékának hamvasságát, ártatlanságát. Mesterének Dohnányit tartotta, aki ideális volt abból a
ártatlanságát. Mesterének Dohnányit tartotta, aki ideális volt abból a szempontból, hogy zenét és nem zongorázást tanított. Nézeteit nem erőltette rá tanítványaira. Annie sohasem spekulált azon, hogy mit miért csinál. Nem lehetett semmire sem rákényszeríteni. Macskaszerű jó ösztönét, fizikai természetességét nem vesztette el, mint az átlagos civil ember.
Máskor nem a zenéé volt a főszerep. „-Most nem lehet a nagyszobába bemenni, Aladár dolgozik”. A zongoraszoba minden felülete, padlója tele volt ekkor Aladár papírjaival. Mi meghúzódtunk a konyhában és Annie sütni-főzni kezdett. Olyan kolbászos omlettet életemben nem ettem, mint amilyet akkor készített. Egyszer „rendeltem” nála csülkös töltött káposztát. „-Ne egyen már többet, beteg lesz!” – és tényleg majdnem betegre ettem magam. Az édességet nem szerette. Ott állt a sok félig elfogyasztott lekvár a kamrában. Én szépen, szisztematikusan feléltem a készletet.
Bejárónőjük az ötvenes években egy idős hölgy volt, akit Annie „öreganyám”-nak szólított. Annie kedvenc története volt, amikor távolléte alatt így perlekedett, mert Aladárral éjfél utánig zongoráztunk: „Ez a Vásáry idejött ütögetni a zongorát, ahelyett hogy otthon a sajátját ütögette volna!”
De Annie is tudott féltékeny lenni. Elmondása szerint még nem ismerte személyesen Tóth Aladárt, de már szerelmes volt belé. Egy híres zongoraművésznő játszott a Vigadóban, nagy dekoltázzsal. Annie féltékenyen nézte, hogyan bámulta Aladár a művésznőt.
Anniék nagyon szerették a halat, csigát. A brüsszeli zongoraversenyre – ahol zsűritag volt - Aladárral együtt jöttek ki. Én egy nagy zacskó csigát már néhány nappal előtte bevásároltam, beraktam egy polcra. A csiga megromlott, fertelmes szaga lett, hiszen fogalmam sem volt, hogyan kell tárolni. Egy alkalommal kalapvásárlásban segédkeztem, bár tudtam, hogy Annie szinte soha nem visel kalapot, mivel szép hajkoronája van. Vért izzadtam és egy délutánba került, míg megtaláltuk a neki tetszőt.
Ízléses öltözködéséről sok szó esett. A vásárlás számára hosszadalmas és játékos kedvtelés volt. Az idő ekkor megszűnt körülötte. Rajongó ismerőseinek, ha megkérte, akkor teljes mértékben rá kellett idejüket szánni. Ilyenkor elvárta, hogy segítsenek, „kiszolgálják”. Ez nem mondott ellent annak, hogy általában minden dologban határozott, céltudatos volt, és szeretett sok mindent maga elintézni. A rá nehezedő terheket úgy tudta elviselni, ha szabadidejében azt tette, amihez kedve volt. Amikor Angliában járt, felhívott minket: most elmennék hozzátok. Máskor hiába vártuk, hogy jelentkezzen utazása során. Ezt nem volt szabad tőle rossznéven venni.
Amikor vásároltam Locarnóban egy üdülőt, meghívtam Anniet. „-Kedvenc üdülőhelyem – mondta” Ettől fogva egyedül, vagy húgával, Magdával gyakran üdült nálunk, sokat úszott – talán ez volt az egyetlen egészséges az életvitelében. Megtanítottuk bridzselni, amelyet ettől fogva lelkesen játszott. Kikapcsolódás volt számára az is, ha Shakespeare-t olvashatott.
Szerette a spontaneitást, ezért vállalt el utolsó éveiben külföldi beugrásokat. 1990-ben egy földközi-tengeri zenei luxushajóúton vett részt, ahol koncerteket rendeztek világhírű művészek közreműködésével. A magyar származású André Böröcz, aki ezeket az utakat szervezte, hosszú éveken át hiába kérte fel Anniet. Amikor megtudtam, hogy egy zongoraművésznő, Maria Joao Pires le kellett, hogy mondja a koncertet, javasoltam Böröcznek Annie meghívását. Legnagyobb meglepetésére Annie elvállalta és egy gyönyörű Mozart Esz-dúr zongoraversenyt játszott a hajó kikötése után Nápolyban, ahol a zenekart én vezényeltem. Amikor a zongorát kipróbálta, egy kis Schumann darabot játszott (a „Miért” címűt a Fantasiestücke-ből) olyan meghatóan, hogy elsírtam magam.
Utolsó éveiben arra gondolt, hogy nem adja meg a pontos koncertműsort. Megállapodtunk, hogy egy sorozatomban meglepetésszerűen eljátssza a Schumann zongoraversenyt, a bérletben azonban az én nevem szerepelt volna. Sajnos erre már nem kerülhetett sor.
Beethoven játékáról van a legtöbb élményem, hiszen sokszor ott voltam a 32 zongoraszonáta lemezfelvételénél is és közösen hallgattuk le otthonában a szalagokat. Számára a lemezek vágása olyan volt, mint egy keresztrejtvényfejtés – nagyon élvezte. Sokan tudják, hogy koncertjei előtt a Füles rejtvényeit szerette fejteni. Egyszer azt álmodtam, hogy Beethoven op. 110-es szonátáját játssza. Másnap telefonon beszéltünk, amikor elmondta, hogy befejezte a Beethoven szonáták lemezre játszását. Melyik volt az utolsó tétel? - kérdeztem tőle. „Beethoven: op.110. első tétele.” Az általa kiválasztott hangszer, egy Bösendorfer volt, amelynek egy-egy helyen ugyan nem volt szép hangja, de ő ezt a hangszert tartotta „legemberibbnek”.
Elmesélte, hogy kinyitotta a rádiót, ahol a műsor szerint Claudio Arrau játszott Beethovent – de ő nem lelkesedett Arrau-ért. „Milyen szép ez a felvétele” – gondolta, majd rájött, hogy véletlenül a saját magnófelvételét kapcsolta be.
Párizsi szólóestjén Beethoven 32 variációját játszotta. Hirtelen kényelmetlen érzésem támadt, vajon Annie biztosan tudja-e az összes variációt? Ugyan, gondoltam, Annie miatt nem kell aggódni. A koncert végén gratuláltam, mikor elmondta, hogy a 32 variáció alatt végig kényelmetlenül érezte magát. A kotta ugyanis mindig a keze ügyében van, bár sohasem néz bele. Most a taxiban jött rá, hogy a hotelben felejtette.
Egyszer az Appassionata fináléjában véletlen hangnemet váltott. A művészszobában Aladár megkérdezte Anniet: „Tudod, mi tetszett az Appassionátában?” – odament a zongorához és elkezdett összevissza játszani. Annie nevetett a tréfán. Azonban egyszer megtiltotta nekem, hogy koncert előtt viccet meséljek neki. Elmondta ugyanis, hogy a Carnegie Hall-beli első fellépése előtt a karmester Széll György odaült a zongorához és eljátszotta neki a zongoraszólamot. Ez annyira kizökkentette, hogy alig tudott utána játszani. A koncert számára olyan kudarc volt, hogy utána sokáig el sem ment Amerikába.
Sokkal kevésbé zavarta, amikor egyszer körömlakkja az ujjára folyt és félig összeragadt ujjakkal kellett játszania.
Egy Erkel Színházbeli koncertjén Ferencsik János vezényelt három zongoraversenyt: Mozart: d-moll, Beethoven: Esz-dúr, Bartók: III. zongoraversenyét. A Beethoven indítása után azonban Annie nem kezdett el játszani. A páholyból láttam Ferencsik rémült tekintetét (megsüketültem? Annie meghalt?). Annie csak széttárta a kezét Ferencsikre nézve: ő a Bartók koncertre számított. Ez logikus volt, hiszen a Beethoven hosszabb, mint a másik kettő együttvéve. Az egyeztetés ezúttal hiányzott.
A karmesterekről Annienak az volt a véleménye, hogy nagy egyéniségekkel sem mindig lehet jól kijönni, és kevésbé híres művészeket is szívesen vett, ha azok emberileg közel álltak hozzá. Toscaninit ugyan nagyra tartotta és végighallgatta a rádióban felvételeit, azonban úgy érezte, hogy gonoszul bánik a művészekkel és gonoszul vezényel.
Annie számára a föld, az anyagi világ jelentette az életet, nem volt vallásos. Szellemisége az anyagi valóságon keresztül nyilvánult meg és ehhez a muzsikán kívül a főzés, öltözködés, lakberendezés is az esztétikát képviselte. Ő a földnek volt a tündére.
Vásáry Tamás Fischer Annieról szóló élményeiről már több alkalommal irt.
Meg nem jelent könyv-naplójában is több fejezetben emlékezik barátságukra.
Alábbi visszaemlékezését a Fischer Annie emlékére készülő könyvhöz szánta.
(Lejegyezte
dr. Székely György)