Szőnyiné Szerző Katalin*
Jeles napok a Pesti Vigadó
zenei múltjából**
„…a hol Orpheus dalai éneklik össze a köveket”
(Jókai Mór)
Jókai Mór, amikor Nagy Miklós 1870-ben
megjelent honismereti albumában a kiegyezés utáni Budapest látványos
fejlődéséről írt, nem kis büszkeséggel a hangjában, így dicsekedett a
magyar főváros szépségeivel. Más fővárosokkal ellentétben „Budapestet nem pártfogolta sem császár, sem
szabadság: ez a nemzeti életerő
műve”. A nemzeti életerőről pedig tudvalevő, hogy „hatalmas szellem ugyan, de szegény úr”. A Duna-parti palotasor, melynek
egyik ékessége épp a városi Vigadó, „mint
a kiegyenesített korona, a városok fejedelmévé koronázza az ország metropolisát”. De egyúttal Budapest az a város,
„a hol Orpheus dalai éneklik össze a köveket”, azaz az egykori
„mocsár lepte Pesten” a költők,
zenészek siralmát „a haza törvényhozó
atyjai” váltották tettekre.
Művészet, tudomány és politika együttműködéséből pedig – ahogy
az író a városképen végignéz – Lánchíd, Tudományos Akadémia, Bazilika, Nemzeti
Múzeum, Nemzeti Színház és sok más fontos középület született.[1]
A zene magyar Orpheuszát, bár Jókai nem
nevezi meg, mégis mindenki tudja, Liszt Ferencnek hívják. Még gyermekként, 1823. május elsején lépett
fel első alkalommal Pesten a Hét Választó Fejedelem nevű vendégfogadóban,
majd ezt a koncertet másik kettő követte a Vigadónk háta mögötti Pesti Királyi Városi Színházban. Amint a
plakátok hirdették, a Sopron Vármegyei „ifjatska”, aki
felnőttként majd ezt a napot tekinti művészi pályája kezdetének, a feltehetően
édesapja által fogalmazott hirdetéssel máris a korabeli Pest-Buda szívébe lopta
magát: „Magyar vagyok, és nem ismerek
nagyobb boldogságot, mint hogy nevelésem és taníttatásom első gyümölcseit […]
hálám első áldozataként drága hazámnak bemutathassam.”- adta hírül.[2]
Liszt
már világjáró virtuóz volt, amikor az 1838-as pesti árvíz hírei nemzeti
hivatására döbbentették. A pesti, 1839/40-es évek árvízi jótékony célú hangversenyeinek
eseményeiből – jóllehet ezek jórészt közismertek a magyar nyilvánosság
előtt – azt az eseménysort emelném ki, mely gyönyörűen rávilágít egy
zseniális fiatalember és az őt szeretettel körülvevő magyar
reformkori művészvilág, valamint a
főváros honatyáinak megható együttműködésére. 1833 óta már itt állt
a Pollack Mihály tervei alapján által felépült klasszicista Redout,
ma ünnepelt Vigadónk épület-elődje, mely Liszt árvízi koncertjeinek is öt
alkalommal otthont adott. Miután Liszt Ferenc hatalmas sikerű koncert-bevételeiből
az árvízi nyomorúságot enyhítő tekintélyes pénzösszeget Pest Város
képviselőinek átadta, és több egyéb jótékony cél megjelölése mellett még
egy Nemzeti Konzervatórium létrehozását célzó alapítvány tervét is felvetetette,
a Főváros vezetői két emlékezetes ajándékkal lepték meg.
Mindkettő jelképes értékű, de Liszt számára egész életére szóló
elkötelezettség forrását jelentette. 1840. január 4-i koncertjén Pest vármegye szolgabírája drágakövekkel
kirakott kardot övezett Liszt Ferenc dolmányára, majd négy nappal később Pest Szabad Királyi Város tanácsa díszpolgárrá választotta. Az oklevél szövege
szentesíti, hogy illő méltánylásuk szerint a tanácsülés Liszt Ferencet „mindazon
jogokkal és előnyökkel felruházta, amelyek szabad Királyi Pest városának
többi polgárait régi idők óta megilletik.”[3] -
E két gesztusban nem lehet eléggé dicsérni az egykori városatyák bölcsességét.
Nyugtalan, vándorló élete során a magyar fővárosban Liszt Ferencet egészen
kivételes tisztesség érte: a nemesség attribútumával, a díszkarddal, a nemesi
rang királyi jóváhagyás nélküli, pesti főnemeseink
által mégis elfogadott elismerését, a
díszpolgári oklevéllel pedig a magyar főváros polgári közösségébe való befogadását ismerték el. A vidéki
Magyarország szülöttje, rang nélküli világvándorból egyszerre saját hazájában is
megbecsült, ranggal, kitüntetéssel övezett pest-budai honpolgár lett. Hála a
Fővárosnak, és hála a koncertjeit befogadó intézményeknek, köztük az e
helyen állt régi pesti Vigadónak: Liszt Ferenc 29 éves korára Magyarországon méltó
otthonra talált.
A szabadságharc egyik borzalmas
éjszakáján, 1849. május 13-áról 14-ére virradó éjjelén, Hentzi
osztrák generális lövedékei helyrehozhatatlan károkat okoztak a régi Vigadó, vagy ahogy akkor még nevezték, a Redout
épületében. A dühödt megtorlás ezúttal egy olyan épületet ért, mely fennállásának
alig több mint másfél évtizede alatt nem csak koncerteknek és báloknak, hanem
1848. július 11-én annak a népképviseleti országgyűlésnek is otthont
adott, mely Kossuth Lajos gyújtó beszédére 200 000 fő katona s a fenntartásához
szükséges pénzerő, 42 millió forint megajánlását is megszavazta.
Épület-elődünkben ekkor hangzottak el Kossuth Lajos mára szállóigévé vált
mondatai: „én leborulok e nemzet nagysága
előtt, s csak azt mondom; annyi energiát a kivitelben, mint amennyi
hazafiúságot tapasztaltam a megajánlásban, s Magyarországot a poklok kapui sem
fogják megdönteni.”[4]
Ez a jelenet mélyen beivódott a kortársak köztudatába.
Az eltiport forradalom és szabadságharc,
majd az önkényuralom évei után az 1865-ben átadott Feszl Frigyes-féle Vigadó a
kiegyezésre készülő ország épületcsodája, mely, mint egyik méltatója
találóan megjegyezte, „kikristályosodott csárdás”, a magyar zenei mozgalmaknak,
hangversenyeknek, az európaivá felnövő magyar zenei életnek is par
excellence szimbóluma lett. II. világháborús lerombolásáig, méreteiben a kölni
dóm méreteivel összehasonlítható nagytermében, vele összenyitható kistermében 80
éven át – az Erkelektől Richter Jánosig, Johannes Brahmstól Smetanáig,
Mahlertől Debussyig, Richard Strausstól Prokofjevig, Dohnányitól Bartókig
és Kodályig, Pablo Casalstól Gigliig - mindenki megfordult, fellépett itt, aki
Magyarország és Európa zenei életében számított valamit.
Az első évtizedekben a saját további
zenei közintézményeit, Zeneakadémiát, Operaházat világra hozó Budapest
elsőként és fő helyen továbbra is az 1869-től egyre több
időt Pesten töltő, közöttünk dolgozó Liszt Ferencet dédelgette.
Büszkék lehetünk rá: ma nincs a világon
még egy olyan fennmaradt középület, ahol Liszt Ferenc olyan nagy számban és
gyakorisággal lépett volna fel, vagy egyszerűen csupán jelenlétével
megtisztelte volna egy-egy zenei, vagy társadalmi esemény súlyát, mint épp a
mai konferenciánkon ünnepelt Pesti Vigadó. Több mint harminc általa
vezényelt vagy zongorán előadott hangverseny mellett további mintegy 120-130
olyan koncertről, rendezvényről van tudomásunk, ahol vendégként a
közönség soraiban ült, tanítványait, kollégáit, a magyar fővárosba
látogató külföldi vendégművészeket demonstratívan meghallgatta. Vele és
általa lett Budapest a művelt világ egyik európai zenei központja.
Ebből a hatalmas műsorfolyamból,
mely köré a jövőben egész Liszt-kultuszt szőhetünk, csak néhány jellegzetes
epizódot villantunk föl.
A Nemzeti Zenede 1840-ben történt negyedszázados
megnyitásának emlékére, Liszt meghívásával – miközben a háttérben és a szomszédos
Angol Királynő szállodában javában zajlanak a kiegyezés politikai előkészületei – 1865. augusztus 15. és
augusztus 29. között négy nagy ünnepi hangversenyt rendeznek Budapest
művészeti körei. Mind a négy
koncert helyszíne a Pesti Vigadó, miközben az ünnepi zászlódíszbe öltözött
magyar főváros több száz vidéki dalárt, külföldi vendégművészt fogad,
egyúttal hatalmas szervezőkészségről is tanúbizonyságot téve.
Augusztus 15-én ősbemutatóként
elhangzik Liszt Magyarországi Szent Erzsébet legendája című oratóriuma, azon
a napon, mely Szent István királyunk koronázásának ünnepe, egyúttal a katolikus
néphagyományban a legnagyobb Mária-ünnep. Liszt Ferenc, abbé ruhában, 500
fős előadói gárda élén maga dirigálja az oratóriumot, melyet
zeneszerzői önarcképként - Szent Erzsébet, a ferences rendbe lépett magyar
királylány életével összehasonlítva - maga is Thüringiába
szakadt ferences rendi magyarként, egyúttal Erzsébet császárnénak szóló
tisztelgésként vezényel. Kérésére a
kórus és a szerepszólamok szövegét magyar nyelvű változatban, id. Ábrányi
Kornél fordításában adják elő.
Augusztus 23-án az oratórium előadását a zsúfolásig megtelt
Vigadóban újra megismétlik, mintegy a magyar nemzet és a császári család
közötti kiegyezés zenei jelképeként.
Kép: Az
abbéruhás Liszt a Vigadóban a Szent Erzsébetet vezényli: egykorú német lap illusztrációja
Kortörténetileg legalább ugyanilyen érdekes
azonban a második ünnepi hangverseny. A magyar rendezőbizottság, élén
Erkel Ferenccel és id. Ábrányi Kornéllal, augusztus 17-én 5. számként Liszt
Ferenc Dante-szimfóniáját tűzte műsorára, a szerző
vezényletével. Miért éppen ezt a zeneileg nem túl könnyen értelmezhető,
1857-ben Drezdában már bemutatott és ott kedvezőtlenül fogadott baljós indítású
darabot választották? Mert 1865-ben egész Olaszország Dante születésének 600.
évfordulóját ünnepelte? Liszt népszerű szimfonikus költeményei közül akár
a Les Préludes, akár a Hungária, akár az Orpheusz
nagyobb közönségsikerre számíthatott volna.
Meglepetésünkre: a nagy sikerre való tekintettel a közönség a Dante
szimfónia teljes I. tételét, a Pokol címűt a magyar fővárosban azon
nyomban megismételtette, és a szimfónia többi tételét már meg sem szólaltatták!
Talán nem járunk messze az igazságtól, ha a közönség tapsviharában Kossuth
egykor itt elhangzó 1848-as beszédének („Magyarországot
a poklok kapui sem fogják megdönteni”) 17 évvel későbbi fájó emlékét,
a 48-as gondolatokhoz való elementáris hűség nyomait véljük felfedezni.[5]
– A koncert után Liszt levélben számolt be Rómában élő élettársának, Sayn-Wittgenstein Carolyne
hercegnének a Vigadóban szerzett tapasztalatokról: „A kétszer előadott Erzsébet s az újra követelt Dante … ezek a kévéi
annak az aratásnak, amelyet magának ajánlok. … Bár a Vigadó terme a
Capitoliumba járó közönség dupláját is befogadja, - száz meg száz jegyet
kellett megtagadni. Így 5000 forintot lehet majd szétosztani a különféle
jótékony intézmények között”.[6]
Hangzó példa:
A Dante szimf. eleje, cca 2
perc, elúsztatva.
Liszt:
Dante-Symphony, I: INFERNO- Barenboim/Berliner
Philarmoniker
A jeles események
közül különös figyelmet érdemelhetnek azok a napok, amikor egy-egy Vigadóbeli
zenei esemény a főváros történetével is összefonódik.
1873. november 17: a magyar főváros,
Budapest megszületésének a napja. Ezen a napon mondták ki, itt a Vigadóban Pest,
Buda, Óbuda hivatali apparátusának közigazgatási egyesítését.
Előtte azonban honatyáink – zseniális
ötlettel – különleges fénykoszorúba vonták az ünnepet. Bizottságot hoztak
létre, hogy Liszt Ferenc 50 éves művész jubileumát méltóképpen
megünnepeljék. Az egyesítést megelőző héten, 1873. nov. 9-től
nov. 15-ig zajló Liszt-fesztivál ugyan több fővárosi helyszín között
oszlott meg, a rendezőknek mégis gondjuk volt rá, hogy az ünnepség-sorozat
három központi rendezvénye, a Főváros Liszt-ünnepélye, majd a zeneszerző
fő művének, a Krisztus oratóriumnak a budapesti bemutatója és a Nemzeti
Dalkör Liszt-estélye, a központi helyszíneken, a Vigadó termeiben kapjon
helyet.
Megnyitása óta 1873-ig már bebizonyosodott,
hogy a Pesti Vigadó minden szerepkörében, politikai, társadalmi, művészeti
rendezvények házigazdájaként csodálatos befogadó intézménye lett a
fővárosnak. Most is méltó keretet adott annak a már említett fővárosi
diplomáciai fogadásnak, mely november 9-én délelőtt Ráth György
főpolgármester és díszes kísérete jelenlétében, Királyi Pál emlékezetes
beszéde után aranykoszorút, három, egyenként
Délután 5 órától kezdődött a Krisztus
oratórium hazai bemutatója, Richter János zseniális vezényletével. A legjobb
fővárosi zenei erőkkel megszólaltatott csodálatos mű nem egyházi
környezetben, hanem Budapest legnagyobb koncerttermében szólalt meg, a polgári
nyilvánosság helyszínét egyúttal vallásos népünnepéllyé is avatva. A nagyterem Henszlmann Imre egykorú Vigadó-leírását felidézve igazi „katedrális”-sá vált, mely az épület funkcióját a romantikus
művészetfelfogás értelmében a Művészet Templomává avatta.[8]
A Krisztus oratórium megszólaltatásakor a hallgatók egyként megérezhették, hogy
„Liszt ugyanolyan reformátor és
egyedülálló alkotó az oratórium és az egyházi zene terén, […] mint Wagner az
operairodalomban.”[9] A
végeláthatatlan üdvözlő beszédek közül alighanem Haynald
érsek fogalmazta meg legtalálóbban az 50 éves Liszt-jubileum üzenetét, amikor
poharat emelt magára Budapest városára, mint a magyar nemzet
képviselőjére, mely önmagát tisztelte meg, amikor Liszt Ferencet
megtisztelte.[10]
1882. február 4-én fényes újságíró bál
helyszíne volt a Pesti Vigadó. A bál szenzációjaként világraszóló magyar
technikatörténeti esemény született. A Nemzeti Színházban épp Erkel Ferenc
Hunyadi Lászlóját adják, parádés szereposztással, melyet Puskás Tivadar egy
Vigadóba történő helyszíni közvetítéssel kívánt az újságíró társadalomnak
bemutatni. A zseniális ötlet már korábban megfogalmazódott, de a műszaki
részletek teljesen kidolgozatlanok. Puskás Tivadar munkatársa, Szmazsenka Nándor (1847-1915), a budapesti távbeszélő
hálózat műszaki igazgatója – Puskás Tivadar társszerzőjeként - saját
otthoni stúdiójában, számos egyéni lelemény bevezetésével megvalósítja a közvetítést.[11]
A Nemzeti Színházban mikrofonnal felvett hangot drótpárral juttatják el egy
telefonközpontba, s a hangfelvételt onnan osztják szét a Vigadó bálján
kihelyezett telefonfülkékbe. Az új találmány képes volt arra, hogy a világon
elsőként egyenes adásban közvetítse Perotti
(Hunyadi László), Maleczkyné (Gara Mária) és a többi
szereplő nemzeti színházi operaprodukcióját. A „Dalműtelefon”-nak
elnevezett újdonság 1893. február 15-én hamarosan műsorszerűen szólal
majd meg, s ez lesz a telefonhírmondó
1945-ig működő „Beszélő Újság”-jának
őse.
1881 Bartók, 1882 Kodály születésének éve…
1886-ban elhunyt Liszt Ferenc, 1893-ban Erkel Ferenc. A millenniumi ünnepekre
készülő Magyarország már a Vigadó mellett is egy új, nagyobb és jobb
akusztikájú koncertpalotáról álmodik.[12]
Egyelőre azonban az 1907-ben elkészülő harmadik Zeneakadémia épület –
homlokzatán az abbéruhás, Szent Erzsébet kottáját kezében tartó Liszt Ferenc
szobrával - és az 1911-ben megnyílt Népopera átadásáig, még sokáig és azon túl
is a Vigadó termeire koncentrálódik a budapesti hangversenyélet. A
hangversenyzők ugyan panaszkodnak a magas terembérek miatt, a látogatók a
magas helyárakat róják fel, de ez nem változtat azon a tényen, hogy Bartók és
Kodály nemzedéke a Pesti Vigadó lehetőségeit, nagypolgári belvárosi közönségét
veszi elsőként számba, amikor nagyszabású műveket komponál.
A Vigadó homlokzatán elhelyezett koronás
fők, az Árpádházi királyoktól József nádorig, a
főlépcsőház magyar népmesei légkört felidéző Lotz Károly és Than
Mór freskói, valóságos nemzeti panteont vonultatnak fel. A panteonból azonban
sokan hiányoznak.
Az 1900-as évek elejének forrongó,
Habsburg-ellenes hangulatában, az ismét előkerülő magyar viseletek
korában, az ifjú Bartók Béla ebbe az épületbe, mintegy hiányzó alakként
komponálja meg első nagyszabású művét, Kossuthról szóló szimfóniáját,
mely Liszt programszimfóniái nyomán a magyar hőst Kossuth alakjában, az
ő tragikus sorsában vélte megragadhatónak. Az 1904. január 13-án
bemutatott nagyzenekari művet a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara adta
elő, Kerner István vezényletével. Az elragadtatott sajtókritikák közül a
János Vitéz szerzője, Kacsóh Pongrác fogalmazta meg legvilágosabban, hol
is Bartók Béla és Kossuth szimfóniája helye a magyar kultúrtörténetben. „A Kossuth-szimfónia a magyar
zeneművészet történelmének legnagyobb kultúrjegye
a Bánk bán előadása óta.” – írta a Zenevilágban.[13]
1923-ban ismét évfordulóra készül Budapest.
A Főváros vezetői az ország három legjelentősebb
zeneszerzőjét kérik fel a Főváros egyesítésének 50. évfordulójára
előadható ünnepi zenemű komponálására. Ezúttal Dohnányi Ernő,
Kodály Zoltán és Bartók Béla a megszólított, akik számára óriási kihívást
jelent a feladat Liszt 1873-as egykori zenetörténeti szerepének árnyékában.
Sokak számára meglepetés lehetett ez a felkérés. Hiszen mindhárman ott voltak a
Tanácsköztársaság zenei direktóriumában, mindhárman félreállított,
megbélyegzett művészek lehettek volna. De a művészetirányítás fő
helyein olyan kiváló hivatalnokok ültek, akik felmérték, hogy a súlyosan
legyöngült, erkölcsileg megalázott, Trianon utáni Magyarországon nem lehet
helye a pártpolitikai megfontolásoknak. A Vigadóban bemutatott, 1923. november
19-én megrendezett filharmóniai társasági koncerten, a kormányzó jelenlétében és
Dohnányi vezényletével, saját alkalmi Ünnepi nyitánya mellett két remekmű,
Bartók Táncszvitje és Kodály Psalmus hungaricus-a tette
örökre emlékezetessé a Vigadó e jeles napját (lásd: műsorlap). [14]
Befejezésként engedjék meg, hogy egy rövid
hangképet villantsunk fel a Pesti Vigadó 20. század végi
hangversenyéletéből. A II. világháború utáni romjaiból csak 1980-ra
rekonstruált, 2004-ig üzemelő művészeti ház - 2014-es újbóli feltámadása
előtt - egy negyedszázadra ismét kedvelt bérleti hangversenyek,
kiállítások, operett gálák, kortárszenei fesztiválok kedvelt helyszíne lett.
1997. október 22-én, Liszt születésnapján
és október 23. előestéjén Balassa Sándor zeneszerző akadémikus szerzői
estjét hallhattuk. A Pesti Vigadó rangos zenei múltja, a zenei nemzeti panteon
továbbépítésének gondolatával – egyfajta az épülethez illeszkedő organikus
zeneszerzői program mentén – kerültek ez alkalommal egymás mellé a Balassa-oeuvre nagyszabású
művei, a 301-es parcella, a Négy arckép (Kőrösi Csoma Sándor, Sinka István, Szervánszky
Endre, Szabó Dezső), a Csaba
királyfi és A Nap fiai című nagyzenekari
művek.
Hangfelvételről
a jelenlévők részletet hallottak Medveczky Ádám
vezényletével Balassa Sándor: A Nap fiai
című művéből.***
Köszönöm megtisztelő
figyelmüket.