(Magvető, Budapest, 2017)

A gazdag életművet hátrahagyó szerző (1936–2020) egyik utolsóként megjelent munkája. Már a pandémia előtt feltűnt a Müpa könyvesboltjában is (a borító hátoldalán a Müpa logója is szerepel), különös tekintettel azokra az időszakokra, amelyekben a nagyérdemű ismételten „rákészült” Wagner Tetralógiájának megnézésére-meghallgatására.

A Budapesti Wagner Napok idején mindenkor megújuló aktualitás feltehetően időről-időre növeli a kiadvány olvasótáborát. Annál is inkább, mivel a szerző neve a korábbi ismeretterjesztő zenei könyvei alapján „bizalomgerjesztő”, s a többé-kevésbé ismert történetet variánsokban is élvezetes újraolvasni. És nem utolsó sorban: kecsegtető mondat olvasható a könyv hátlapján (kiragadott részletként a kötet utószó-jellegű rövid zárófejezetéből): „ami A Nibelung gyűrűje szövegkönyvében benne van, azt itt mindenestől megtalálja” (az olvasó). Ez utóbbival kapcsolatban fenntartásaim vannak.

Mindenesetre, az újabb olvasmányos történetet kínáló szerző érzékeny antennákkal fogta fel azt a – mondathatni – igényt, amellyel szinte életkortól függetlenül rendelkezik korunk embere. Legyen az új kulturális kínálat élményszerű, az érdeklődő számára új mozzanatokkal, ugyanakkor egyszersmind kapcsolódva korábbi ismeretanyagához. A Gyűrűk Ura rajongótábora (J. R. R. Tolkien fantasy-regénye, s főképp az előle készült négyszeres Oscar-díjas film egymás hatását gerjesztette) nyitott másfajta gyűrű-sztori iránt is! Anélkül, hogy magában „rendszerezné” azokat keletkezésük sorrendjében (s feltérképezné feltételezhető egymásra-hatásukat).

Tótfalusi István könyvének találó a címe: valóban „sztorit” kínál (legfeljebb úgy lehetne érdemen pontosítani, hogy a határozott névelőt határozatlanra cserélnénk: egy nibelung-sztori). Eleget tesz a „sztori”-hoz kapcsolódó sajátos hangulati jelentésárnyalatnak is.

Amit olvasunk – egy sztori, egy „jó” történet. Úgy viszonyul a német (és északi) mondavilág gazdag variánskincséhez, mint egy olvasmánynapló (tartalmi kivonat) a komplex eredeti műalkotáshoz. Megtetézve azzal, hogy a regék-mondák és rokonaik történeti léptékben is hosszú (gyakran utólag felmérhetetlen) idő során kikristályosodott közösségi teljesítmények, amelyek oly módon élnek variánsokban, hogy a későbbi, egyéni alkotásokhoz tisztelettel közeledőben felmerülő hitelességi problémák (autenticitás kérdése stb.) fel sem merülnek.

Richard Wagner Tótfalusi István

Miként Wagner sem kárhoztatható, amiért alapos forrás-ismeret birtokában több-kevesebb önkénnyel „kölcsönözte” azokat a szereplőket, akikkel kifejezésre tudta juttatni saját (összművészeti) műalkotásában mindazt, ami az ő szándékának megfelelt. Éppen ezért van az, hogy történeti-irodalmi előtanulmányok nélkül is maradéktalanul élvezhető az ő remeke (távoli hasonlattal: miként a csillagos égboltban azok is gyönyörködnek, akik nem tudják megnevezni a fénylő égitesteket). Természetesen bennfentesebbnek érzi magát a wagneri világban, aki rendelkezik a járulékos ismeretanyagok holdudvarával – érzékenyebben tudja kitapintani a Wagner által megerősített (vagy épp hozzáadott) kontúrokat, a mondai – bizonyos szempontból típusfigurákat egyénítő vonásokat. Azokat, amelyektől már-már hús-vér alakban lesz ismerősünk, több-kevesebb szimpátiánkat vagy épp antipátiánkat kiváltó figura a legtöbb szereplő (amihez, természetesen, megjelenítésükkel az előadók is hozzájárulnak).

A mitológiai-mondai stb. történetek közös jellegzetességének tekinthető, hogy nem jellemző rájuk az idő-tényező realitása. Az epikus tényközlések sorozata nem igényli a pszichologizáló megközelítést sem. Ez utóbbi viszont korántsem áll Wagner művére – nagy szerencsénkre megannyi dokumentuma fennmaradt az alkotói folyamatnak, ezért szinte „biztosra mehet” az érdeklődő, habár sohasem szabad szem elől tévesztenie, hogy Wagner az alkotói önarcképeit célzatosan örökítette meg, némiképp befolyásolva potenciális közönségét.

Tótfalusi István a maga – kétségkívül olvasmányos – nibelung-sztorijával sajátos helyzetbe hozza olvasóját, ugyanis nem a wagneri tetralógia szereplőinek a nevét alkalmazza, hanem az óészaki névformákat. A tetralógia ismerője olvasás közben „szinkrontolmácsolhatja” magának a neveket (körültekintő ismeretterjesztőként a mellékletben szerepel a névváltozatok táblázata, éspedig kétnyelvű szótárként, az óészaki alakhoz társítva a wagneri névhasználatot, valamint a wagneri nevekhez az óészakit, mindkettőt a nevek betűrendjében), és Hamupipőke-módra szétválaszthatja a zenés színpadon megjelenített mozzanatokat azoktól, amelyek csupán a „sztori” sajátjai.

És nem kevés kajánsággal gondolhat azokra, akik eme olvasmányt választották bédekkernek a négyestés Wagner-műhöz. Mert őket nagy meglepetés érheti, amikor „többet is, kevesebbet is” kapnak a beharangozottaknál. Hiába keresik a színen a sztori-szereplőket, nekik konvertálniuk kell az olvasmányban tanultakat. Ráadásul, ha alaposan megtanulták a sztorit, rendre hiányérzetük lehet!

Tehát, afféle „kutyaharapást szőrével” gyógyító helyzet alakulhat ki, és a sztori-ismerő előtt feltárul egy másik világ, kevesebb szereplővel, akik viszont szinte „emberi” érzésekkel-indulatokkal ágálnak, terveznek, manipulálnak, éreznek – és tanulnak.

A járt úthoz képest (a szövegkönyv elolvasása, akár a kottamellékletekkel ellátott, gyönyörűen kivitelezett, ám mostanra már nehezen hozzáférhető kiadványokból) kalandosabb ez a – nagy nyilvánosság számára - újonnan feltárt ösvény, de mindkettő akkor tölti be rendeltetését, ha eljuttatja az érdeklődőket a célhoz: Wagner zenéjéhez!

Fittler Katalin