A zempléni zenetudományi konferenciák mintegy három évtizedes történetét tartja kezében az olvasó. A tanulmánykötet a Tállyán nyugvó verbunkos-szerző, hegedűvirtuóz, színházi karmester, házitanító Lavotta János Sátoraljaújhelyen megteremtett kultuszán keresztül Lavottától Kodályig taglalja a verbunkos zenei stílusával kapcsolatos legújabb kutatási eredményeket, s amelyek a tizenkét konferencián – Sátoraljaújhelyen, Széphalmon, Tállyán – szerzőik előadásában elhangzottak.

A szakember rendhagyó kiadványt tarthat kezében, különösen akkor, ha például a Zenetudományi Dolgozatok, vagy akár a Magyar Zenetudományi Tanulmányok köteteivel veti azt össze. Különleges, mert a kéziratok szerzőitől – néhány kivételtől eltekintve – a 19. század magyar zenéjének verbunkos stílusáról, művekről, zeneszerzőkről olvashatunk átfogó elemzéseket, amelyek mintegy félezer oldalon követik a nyugat-európai szerzőkre is hatással lévő „magyaros stílus” feltűntét, virágzását, hervadását, ugyanakkor találkozunk előfordulásával a 20. században is.

Ittzés Mihály e kötetben helyet kapott dolgozatában ír arról, hogy mennyire szerencsésnek tartja a 2014-ben, Lavotta születésének 250. évfordulóján megrendezett konferencia – Bónis Ferenc egyik írásából kölcsönzött – mottóját: „A magyar zenetörténet fejlődése akkor ismerhető meg a maga teljességében, ha feltárjuk a beletorkolló és belőle kiágazó áramlatokat is.” Miért is? Indoklását idézzük: „Épp az említett konferenciák és az előadásokból készült, s tanulmánykötetekbe gyűjtött írások igazolják e tételt; nem csak a zenén belül, hanem azon kívül is. Rendszeresen befogad néprajzi, irodalmi, művészettörténeti, helytörténeti témákat. Mindezek szervesen tudnak kapcsolódni a szűkebben vett zenetudományi témákhoz.”

A tanulmánykötet egyik erényének tartjuk, hogy az idézett tartalmakról hagyományosan olvashatunk a LAVOTTÁTÓL KODÁLYIG – könyvben is. És megszívleltük bátorítást nyújtó, egy másik idézetét is, ezúttal Kodály Zoltántól: „Zeneirodalmat pótolni kell jól-rosszul az élő könyvtárnak. [...] A magyar zenetörténet: csupa rekonstrukció, elképzelés. Nagy fantázia kell hozzá.”

DOMBÓVÁRI JÁNOS

ELŐHANG

„Egy stílust akkor ismerünk,

ha feltűntét, virágzását, hervadását

letűntéig nyomon tudjuk követni.”

(Bónis Ferenc)

Az eltelt mintegy három évtized igazolta, hogy messzire ható döntést hoztunk 1989-ben Fehérné Sulyok Éva igazgatóhelyettessel, amikor a sátoraljaújhelyi Állami Zeneiskola névadójának a Tállyán nyugvó verbunkos-szerző, hegedűvirtuóz, színházi karmester, házitanító Lavotta Jánost választottuk. Rövid időn belül megteremtettük azt a szakmai, támogatói hátteret – alapítvány, kamarazenekar –, amelynek révén kezdetben megemlékezéseket szerveztünk, az életmű kutatásába fogtunk, a megismert műveket népszerűsítettük… Bár tudatában voltunk annak is, hogy vállalásunk egy alapfokú művészeti iskola lehetőségeit messze meghaladja, az utunkba kerülő számos – legyen az pénzügyi, vagy szakmai – akadály mégsem tűnt leküzdhetetlennek.

Minden évfordulós megemlékezés lehetőséget kínált arra, hogy zenetörténészekben, hangszeres előadókban ügyszerető szövetségeseket keressünk. Az így megszólított s felkért előadók pedig kezdettől fogva szinte feltétel nélkül jöttek, hogy Sátoraljaújhelyen, valamint Tállyán a tartalmas együttlétet hasznos gondolatokkal, hangulatos verbunkos muzsikával kísérve Lavotta és kora emlékének szenteljük.

Noha ezt a folyamatot egyáltalán nem gondoljuk befejezettnek, azonban az 1990 és 2020 között megrendezett tizenkét zenetudományi konferencia után úgy gondoltuk, hogy egy cezúrával, vagy talán ezúttal stílusosabb, kettős vonallal jelezzük: ideje van egyfajta összegzésnek. Erre pedig Lavotta János halálának bicentenáriuma 2020-ban méltó alkalomnak kínálkozott.

Kezdetnek rögtön egy különlegességet említünk. Jó sorsunknak tudjuk be, s nem lehetünk elég hálásak azért, hogy a harminc év alatt Fehérné Sulyok Éva gordonkatanár egyedüli moderátora volt valamennyi konferenciának, e sorok írója pedig minden alkalommal nemcsak szervezte, de – a számos hangszeres közreműködése mellett – előadóként is résztvevője lehetett.

Az összegzés módja, formája pedig nem lehetett más, minthogy a zempléni konferenciákon elhangzott verbunkos témájú előadásokat egy összefoglaló tanulmánykötetben jelentetjük meg.

A tanulmánykötet egyik erényének tartjuk, hogy az idézett tartalmakról hagyományosan olvashatunk a LAVOTTÁTÓL KODÁLYIG - könyvben is. És megszívleltük bátorítást nyújtó, egy másik idézetét is, ezúttal Kodály Zoltántól: „Zeneirodalmat pótolni kell jól-rosszul az élő könyvtárnak. [...] A magyar zenetörténet: csupa rekonstrukció, elképzelés. Nagy fantázia kell hozzá.”

Rendhagyónak gondoljuk a kötetet azért is, mert a Széchenyi-, Szabolcsi Bence-, Erkel Ferenc-, Weiner Leó-díjas ismert zenetörténészek mellett neves hangszeres művészek is tollat ragadtak, továbbá költő, irodalomtörténész Zemplénből, kollégák Felvidékről, Kárpátaljáról alkotják a szerzők rövidnek egyáltalán nem nevezhető névjegyzékét. Külön említjük szíves köszöntéssel azokat az első alkalommal publikáló szerzőinket, akik a zempléni konferenciák mintegy negyven főhöz közelítő előadói között a „nagy fantáziát” igénylő zenekutatás új generációját képviselik.

Köszönettel tartozunk elsősorban a kötet szerzőinek, másodsorban Sziklavári Károlynak a kéziratok igen alapos tartalmi szerkesztéséért, a korrektúráért, s aki a szerteágazó témáknak kitűnő érzékkel, jól értelmezhető fejezetcímekkel jelölve, áttekinthető módon találta meg a tanulmányok helyét; harmadsorban pedig Dr. Horkay Tamásnak a tanulmánykötet lektorálásáért.

Köszönjük a szép kottagrafikák elkészítését Dombóvári János Imrének, a szerkesztői munkát segítő Fehér Évának továbbá Fehérné Sulyok Évának; a kötet szép kivitelében közreműködő, a borítótervet és fotóillusztrációkat készítő Szigeti Sándornak, valamint a tördelőszerkesztést végző Nagy Zoltánnak.

A zempléni konferenciák mentoraként tisztelt Bónis Ferenc találkozásaink alkalmával – még halála évében is – piros fedelű noteszét gondosan a tányér mellé készítette, hogy a várakozási időt hasznossá téve a beszélgetés egy emelkedett szakaszában kezébe vegye, és a még megírandó terveiről elmélkedjen. Ez olyan hangos gondolkodásfélének tűnt, amelyek között egyebek mellett szerepelt a Magyar Zenetudományi Tanulmányok tizedik kötetének szerkesztése is. A sorozat záró kiadványának szánta, elmondása szerint a kéziratok többségével már rendelkezett is… Megtisztelő volt ezen előszó írójának, hogy a szerzők között nevét említette, amelyet nyilvánvalóan bíztatásnak szánt a kutatói munka folytatására…

Bár a zenetudós a tizedik kötet tervét a többivel együtt Kháron ladikján evezve ugyan magával vitte, azonban ez az általa is fontosnak tartott, a verbunkoszenéről szóló összefoglaló kiadvány szimbolikusan – Bónis Ferenc emlékének ajánlva – legyen a Magyar Zenetörténeti Tanulmányok befejező tanulmánykötete. Megjelenésekor a magunk mentségére kihez is fordulhatnánk máshoz itt Zemplénben, mint Kazinczy Ferenchez, akinek bölcsességet sugárzó szavai a szerzőkre nehezedő terhet talán némiképp könnyíti: „Hálát érdemel mind, aki a régit fenntartja, mind, aki azt főbb pontra emelni törekedik. Ez soha nem esik botlások nélkül, de a botlás el lesz felejtve.”

Sátoraljaújhely, 2021. Pünkösd havában