MARTON ÁRPÁD VERSEI II. *
A hang
Tokody Ilonának
A hang talán a Végtelennek teste,
mely úgy iramlik át a kozmoszon,
nagy, néma űr között,
kétségbeesve,
hogy bánatával semmi sem rokon,
mert végtelen a Végtelen magánya,
s míg céltalan az örök éjbe’ száll,
hajszolja-űzi gigászi honvágya,
mert testetlen szellemnek lenni fáj,
és oly jó testet ölteni a térben,
és szédülten ölelni a valót,
csillanni érben, lebegni a légben,
mert testetlenségében, akár egy
halott,
oly magányosan száll a léten át,
s hogy megszülessen, hangod bársonyát
áhítja testül, ahogy Názáretben,
s hogy eggyé lesztek, boldogan
felrebben,
hisz hangod lett szépséges hangszere,
s lét-értelem a hullámzó zene,
és hallják bolygók, zengik égkörök,
hogy hanggá lett a Szellem, és örök
időkön át hangod fényében rója
útját, hisz lettél híve, szolgálója,
és átjár mindent halhatatlan ének,
mert hangodban testet öltött a Lélek.
Hegedű
Szecsődi
Ferencnek a Magyar Hegedű Ünnepén
A
hegedűhang, mint a fénysugár.
A levegőben
egyre körbejár,
súlytalanul, akár
a lepke,
s ha szárnyával
gyémántvizekre
játszi kedvében
odacsap,
úgy szikrázik
föl, mint a Nap,
de el nem
süllyed, nem bicsaklik,
cikázva röpdös
parttól partig,
könnyet kacagva
száll tovább,
és szertehinti
hímporát
szomorú földön,
bús világon,
akár filigrán
csipkeálom,
megejt, eseng és
néha kérlel,
de senki elé le
nem térdel,
nem hivalkodik,
nem vetekszik,
diadalmasan
megtelepszik
felhőnek fodrán, fák hegyén,
tükörsima, mégsem kemény,
áttetsző, mint egy égi lélek,
kristályosítják szenvedések,
s míg mennybe száll káprázó ívben,
virágot hajt a tiszta szívben.
A patak és az óceán
Bach nem patak.
Akármit mondanak,
ő nem „nomen est omen”.
Ellenkezőleg. Ó, nem,
nem is folyam, amint Beethoven,
nem hegyi tó, ahogy Brahms.
A partjain nem járhatsz.
A patak inkább Schubert,
kristályos, ámde sorsvert,
és nem, ő nem is Mozart,
ki jól tudta a módját,
miként lehet az ember
és ég föld lakója egyként.
Nem is Wagner, ki hegyként
kapaszkodik az égbe.
Bach legtalálóbb képe
az óceán s a tenger
hatalmas jéghegyekkel.
Nyugodt minden viharban,
és tükre ritkán fürdik
önfeledt madárdalban.
Szélcsöndes óceán ő.
Mélyében a szemlélő
az ég egészét látja
a végtelenre tárva.
Tzimon Barto Bachja
Hisz tudnod kell: a fény váratlan vendég.
A Földgolyó, akárcsak egy Rembrandt-kép,
az éjsötétség hullámain úszik,
s ha esténként a kozmosz vaksötétje,
mint trónra lépő önkényúr, az égre
a semmi végtelen palástját elteríti
- mert tétován álmodjuk mind a fényt mi,
reszkető szívű űrutasként -,
s a világot, mint óriási pók,
a nemlét elnyeli: hatalma ellen
konokul zeng a Goldberg-variációk -
a mindenségnek Arkhimédesz-pontja,
s bár létedet az idő majd lebontja,
s szobád ádáz sarkából sorsod gondja
fürkész tátott torokként,
bár elomolsz, örök csillagporokként
a világűrben zengenek e hangok,
míg megsemmisülsz mindenből kifosztva.
Radu Lupu Beethovent játszik
Valahol halkan zongora
mereng, s a magányos szoba
hanggal telik. Úgy hat át a
mélabús Holdfény-szonáta,
mint napsugár az üvegen.
Elhagyva, félig süketen
kitárul most egy benti táj,
és nem szorongat semmi már.
Nem őrjöng, és nem panaszol.
Nem ostromol, s nem lakatol
a szívre billogot kudarcból.
Kiszállva vesztesen a harcból
nem perel, és eget nem tépáz:
lehelethalk sóhajjal méláz.
Teremt Elízium-világot.
Józanságtól részegült látnok.
Szó-szólók
Testetlen lebeg a derű.
Lelked szólózó hegedű,
bíbor bársonyú zongora,
lassan imbolygó gondola,
s a gondolásnak gitárja
szívének álmát kitárja,
arany és ezüst fuvolák
hangjából gyémántkupolák
borulnak föléd, és dobok
hallatán vígan föllobog
a lelkedben egy régi emlék,
törékeny hárfahang a nemlét,
s hogy elborít emlékek árja,
indulóz harsány trombitája,
fagott, klarinét viháncol,
hangjukra mindenki táncol,
oboák, kürtök és tubák
szavára boldogan fut át
rajtad boldog fölismerés:
a lét zenél. S ez nem kevés
E-dúr románc
Mindenen testetlen derű
lebeg, s egy égi hegedű
könnyed E-dúr románcot játszik.
Felhőnek még nyoma sem látszik:
az égen nagy, áttetsző kékség.
Pár órára most még a szépség
vesz lakást itt az őszi tájon,
hogy szíved belesajdul fájón.
Mert míg eme ártatlan szépség
elbűvöl, közben már a végét
látod és félvén féled, tudván:
e derű törékeny, és durván
széttépik majd barbár kezek.
Hát töltekezz, amíg lehet.
Ének az esőben
A langy esőben halkan
fölpáráll egy lágy dallam.
Csitító kórusének,
hogy mégis szép az élet,
hogy minden poklon átjutsz,
s múzsád, az örök Május
kacéran szájon csókol,
s te elalélsz e csóktól:
álmodsz bűvös zenét,
átélsz új hősregét,
szívedben újra győz
a nyár, s a méla ősz
lefegyverezve végképp
esdve kér különbékét.
Írok
Írok tavaszt. Írok nyarat.
Írok ábrándot. Álmot.
Rézsút napfényt. Gyémánt tavat.
Kalandot. Boldogságot.
Írom a múltat. A jövőt.
Emléket és reményt.
Versemben éjjel s délelőtt.
Írom a kába fényt.
Hisz mindent egybegyűjtenem
másképpen nem lehet:
ékes szavakban fürdetem
e képzelt életet.
Versemben ott a nagyvilág.
A délidő. Az est.
A végtelenség lengi át
benne a véglegest,
s bár annyi minden elhagyott,
lelkem itt megtalál
mindent. Hát dúsgazdag vagyok.
Rossz rím csak a halál.
A versírásról
Ha verset írsz, már mintha hallanád
a születendő műved
dallamát.
Mint óriás növényt rejt apró csíra,
egy rímpárban már készen áll a líra,
s ha jól figyelsz, ím hát
varázsütésre
a formátlanból előlép a fényre
az új csoda: a frissen írott versed.
Hogy mi módon, ezt soha meg nem
fejted.
Mert verssé válni vágynak a szavak,
és rímbe szedve többet mondanak,
mint puszta szó és józan jelentés.
A versben minden szó egy jelenés.
Egy csipet logika és sok zene.
A versírásnak ez a lényege
Tengerparti tanulmány
Bernáth Aurél
színeiből
Amott lenn halászbárka ring.
A víz ezüst selyemkaring,
és haragoszöld píneák
vadul kiáltják: Íme! Át-
vészeltünk telet és fagyot,
s míg sós, tengeri illatok
közt méltósággal lépdel,
a Nap e kába déllel
ismét trónjára lép.
Izzón lobog a lét.
Az öröm dallamívét
bongják a campanilék,
s ha skarlátszínű alkony
palástja leng a parton,
s a szendergő lapály
álmát az ár-apály
kísérti láthatatlan,
száz ledér ál-alakban,
bazárjában a Holdnak
ezüst medál a holnap.
Napforduló
egy nap majd újra lángol
máglyát lobbant a vágyból
s a napraforgóföldeken
kószál lángszínben, meztelen
s a lépte lenge, könnyed
arcodra kútvízcsöppet
fröccsent hűsen és tisztán
lobogsz s dalolsz te is lám
megrészegít az izzás
nyáron meghalni is más
egy nap majd újra perzsel
magába olvaszt s elnyel