„Mi maradtunk az utolsó mentsvár”

Rotter Oszkár szakszervezeti pályájáról, telefonokról, tárgyalásokról és két évtizedről

Rotter Oszkár

(jegy.hu)

Sosem bírta tétlenül nézni, ha egy gyengébbet igaztalanul bántanak, kezdő táncosként is felszólalt mások védelmében, így hamar feltették neki a kérdést: van-e kedve belépni a szakszervezetbe. Rotter Oszkár sok évtizede tevékenykedik a szervezetben, s lassan már húsz esztendeje az MZTSZ Operaházi Bizottságának az elnöke, ötévente újra és újra megválasztja a tagság. A táncossal szakszervezeti múltja mellett arról is beszélgettünk, mit tehet egy ekkora intézmény érdekképviselete, milyen ügyekben kérnek segítséget tagjaik, miért fontos, hogy egy olyan szervezethez tartoznak, mint a Magyar Zeneművészek és Táncművészek Szakszervezete.

- Amikor a dalszínház táncosa lett 1975-ben, rögtön feltették a kérdést, hogy belép-e a szakszervezetbe?

- Nem, és nagyon szimpatikus is volt számomra, hogy nem kötelező tagnak lenni, mint például Angliában vagy Németországban, ahol, ha valaki nem csatlakozott a művészeti szakszervezetekhez, akkor nehezebben boldogult a pályán. Az szintén jelentős vonzerőt jelentett, hogy azt láttam, van szava a szakszervezetnek, meghallgatták a javaslataikat. Mindig jellemző volt rám, már gyerekkoromtól, hogy értetlenül álltam, amikor azt tapasztaltam, hogy az emberek nem tudnak kiállni még az apró dolgokért sem, sokszor felemeltem a szavam, hogyha a nálam gyengébbeket igaztalanul bántották. Valószínűleg ez családi örökség is, úgy szoktam fogalmazni, hogy „így vagyok összerakva”. Kezdő táncosként is gyakran előfordult, hogy felszólaltam mások érdekében, így aztán az egyik balettes szakszervezeti vezető megkérdezte, nem akarok-e tag lenni. Igent mondtam, s egy jelentős nagyságú szervezetbe léptem be, hiszen akkoriban az Operaház dolgozóinak a fele, hét-nyolcszáz fős volt a szakszervezeti tagság. S bár az MZTSZ művészszakszervezet, történelmi okok miatt hozzánk csatlakoztak a műszak, adminisztráció vagy a gyártás tagjai is. A szakszervezeti vezetők minden fontos fórumon jelen voltak, kezdve az igazgatósági ülésektől a különböző érdekegyeztetésekig, sokat számított a szakszervezet véleménye, amit mindig ki is kértek.

- S hamar elnöki ambíciói lettek?

- Nem, sokáig csak a balettel foglalkoztam, már csak azért is, hiszen nagyon szép szerepeket, és sok házon kívüli felkérést is kaptam. Először tag lettem, majd a balettnél szakszervezeti bizalmi, később főbizalmi, s közben évről évre jobban megismertem az egész dalszínház működését. Akkoriban az volt a tradíció, hogy a bizottság elnöki posztját leginkább énekesek töltik be. A kilencvenes évek végén, amikor egy újabb választást következett, a kollégák közül többen arra biztattak: induljak el a vezetői tisztségért. Nem nagyon volt rá korábban precedens, hogy egy táncos is pályázzon az elnökségre, de végül hagytam magam rábeszélni. Három énekes és egy műszakis tag volt még az aspiránsok között, s olyan elsöprő többséget szereztem, amelyen magam is meglepődtem. A többiek feleannyi szavazatot sem kaptak, mint én. Nem gondoltam persze, hogy mindenben pontosan állást tudok foglalni, de elkezdtem megtanulni, amit csak lehetett, jogszabályokról, változásokról, megoldási módokról. Ahogy megszületett, éjjel-nappal tanulmányoztam az előadó-művészeti törvényt is. Büszkén mondhatom, hogy ennek előkészítésében is részt vehettem, hiszen alkotója, dr. Gyimesi László, az MZTSZ akkori elnöke a különleges, operaházat is érintő részeknél a dalszínházi szakszervezet véleményét is kikérte. Sokszor mindez egyébként még az egyéb táncos, koreográfus, oktatói feladatok rovására is ment, hiszen sok külső felkérést mondtam le, mert haladni kellett a szakszervezet ügyeivel. De nem bántam, mert azt láttam, segíthetünk, tényleg tudunk tenni a tagságért. S persze, mindig kikértem az érintett tárak, karok véleményét is. Azt, hogy a tánc mellett dolgoztam szakszervezeti vezetőként, azért tartottam jónak, mert mindennap bejártam a házba, s ugyanúgy szembesültem a napi történésekkel, mint a többiek. Akkor kapja meg az ember az igazi információt, hogyha maga is részese a folyamatoknak.

- S így látja ezt ma is?

- Mostanra már nagyon a jog területére sodródott minden, az empátia és más emberi megközelítések helyett. Azt látom, szerencsésebb sok esetben úgy tárgyalni, hogyha az ember nem az intézmény munkavállalója. Amikor elnökként kezdtem, nem ilyen volt még a világ, és nagy kedvvel, lelkesedéssel vágtam bele a feladatba. Rengeteg segítséget, támogatást kaptam az MZTSZ vezetőségétől, minden ügyben számíthattam rájuk, s ha visszatekintek az elmúlt évtizedekre, úgy látom a szakszervezet sok dologban tudott segíteni. Temérdek bértárgyalásban, kollektív szerződés létrehozásában, munkaügyi, szociális témákban értünk el eredményeket. Legutóbb például pandémia kezelésének hatásosságában értünk el komoly intézkedéseket. Sokesetben fél éves megbeszélést követően tudunk eredményre jutni, máskor akkor sem. Számos egyéni sorson javítottunk. Jelenleg is egy hosszú tárgyalási folyamatban vagyunk, készül az Operaház következő Kollektív Szerződése.

- De gondolom, ma már nyugdíjasként jár be a dalszínházba…

- Így van, de ez csak az utóbbi tíz évre igaz, mert szerencsére a szakmai nyugdíjat követően is hasznos tagja maradhattam a társulatnak. Jobbnál jobb szerepeket kaptam, sokszor lehettem nagypapa, Harangöntő, Lőrinc barát vagy Drosselmayer is. S ma is ugyanolyan energiával foglalkozom a szakszervezeti munkával, mint korábban, változatlanul azért a tiszteletdíjért, amelyet 1990-ben a Tagjaink testülete megállapítottak. Szerencsére még ma is megvan a szakszervezeti irodánk az Erkel Színház épületében, ahol Pente Antónia kolléganőmmel várjuk a tagokat. Ő is balett-művész volt korábban, majd a balett-titkárságon dolgozott, s amikor az édes, fantasztikus kolléganőnk, Garai Panni (mindenki Pannikája), akinek élete volt, hogy a szakszervezeti elnök munkatársaként dolgozzon, távozott, akkor Antónia került a helyére. S engem a hét minden napján, 24 órában hívhatnak a kollégák, és igyekszem a gondjaikra valamilyen megoldással szolgálni. Ha nem is tudom orvosolni én magam, akkor arra törekszem, hogy legalább tanáccsal, felvilágosítással szolgáljak, hogy kihez fordulhat, mi legyen a következő lépése.

- Hetente hányan és milyen ügyekkel keresik?

- Nagyon hullámzó, hogy mikor hányan telefonálnak. Az azonban biztos, hogy hetente két-három ember biztosan jelentkezik. Az utóbbi időben főként a munkavállalók érdekeit próbálom képviselni a munkáltató felé, mert túlmunka, munkaidő-beosztás, átirányítás, bérek miatt keresnek meg leggyakrabban. De megesik az is, hogy valaki a turnén tapasztal olyan gondot, aminél azt érzi, hozzám kell fordulnia segítségért. Ilyenkor megpróbálom elérni azokat, akik döntési helyzetben vannak, s megoldást találni a problémára. Néha az is nehezíti a helyzetet, hogy nem mindenki ismeri a ház speciális működését, munkáltató részéről – sokszor – csak a jogszabályokhoz ragaszkodnak…

- Hányszor jár sikerrel?

- Nagy számokról nem tudok beszámolni, tíz esetből kétszer eredményt érek el. De legalább ott vagyok utolsó kapaszkodónak. Úgy vélem, az, hogy van egy működő szakszervezet, hogy van kihez fordulnia a munkavállalóknak a gondokkal, mindenképpen hat a munkáltatóra is. Mi maradtunk az utolsó mentsvár.

- Mennyire sikerül új tagokat toborozni?

- Sajnos a fiatalok nem különösebben érdeklődőek. Fogyott is a törzstagságunk az elmúlt évek során, ma már 360 körüli a létszámunk, a nyugdíjas kollégákkal együtt. Viszont azok közül a művészek közül, akik ma már függetlenek, nem tagjai a társulatnak – mint például a karmesterek, a korrepetitorok vagy az énekesek – is többen szakszervezeti tagok maradtak. Nincs könnyű dolgunk a téren, hogy bemutassuk, mennyire eredményes csatákat vív a szakszervezet. Hiszen az elért vívmányokat, kedvezményeket mindig adottnak veszik a munkavállalók, s nem látják azt a sok apró munkát, megbeszélést, egyeztetést, tárgyalást, ami miatt jól működik az érdekképviselet. Nálunk nincsenek többnapos sztrájkok, mert úgy véljük, másképp kell eredményt elérni, s ez az MZTSZ gondolkodására is nagyon jellemző. A pandémia alatt is a szakszervezet kezdeményezte, hogy értelmezzük a dalszínházra a járványkezeléssel kapcsolatos rendeletet, a szabályokat, s figyeltük azt, hányan betegszenek meg, és mi mindent lehet tenni a nagyobb munkahelyi biztonság érdekében. Nálunk az a jó hír, hogyha nincs hír, s minden megy a megfelelő módon. Az sem könnyíti meg a szakszervezeti munkát, hogy az utóbbi évek törvénymódosításai is egyre jobban korlátozzák a lehetőségeinket. Persze, elbocsátás esetén segíthetünk, szerencsére azonban ez keveseket érint, s nem is egy ilyen helyzetben kell rájönni, miért érdemes szakszervezeti tagnak lenni… Azt azonban elmondhatom, hogy az összes munkaügyi perben győzelmet arattunk. S ebben rengeteget segít az a szakértelem és tudás, amellyel az MZTSZ mindenkor a rendelkezésünkre áll. Minden ügyben számíthatunk dr. Gyimesi Lászlóra. S hozzá kell tegyem, az utóbbi években alakult egy másik szakszervezet is, az Operaházi Dolgozók Független Szakszervezete, amelynek szintén kétszáz tagja van. Azaz akadnak többen olyanok, akik mind a két szakszervezetnek a tagjai.

- Segít egy másik érdekvédelmi szervezet a munkában?

- Igen, sok esetben közösen tárgyalunk a dalszínház vezetésével, van előnye annak, hogy akad egy másik szakszervezet is. Ők időnként más metódusok szerint dolgoznak, mint mi, bár az évek során sokat változott a szervezet. Jó, hogyha egy akkor házban, mint az Opera, minél több és többféle érdekképviselet jelenik meg. Jelenleg a Kollektív Szerződésről szóló tárgyalásokban is együtt veszünk részt.

- Említette a turnékat, s hogy még az ezen részt vevők is Önhöz fordulnak egy-egy gonddal. Mi a helyzet a felújítással?

- Akadnak hívások ennek kapcsán is. Újpesttől kezdve nyolc helyszínre járnak gyakorolni az énekesek és a balettosok, speciális műhelyeink is szétszórva, Budapest területén, s nem mindegy, hogy ez az áldatlan állapot mennyi ideig tart még… Hatalmas ház ez, háromszáz muzsikussal, százötven kórustaggal, százhúsz balett-művésszel, speciális műszaki és adminisztratív személyzettel, nem mindegy hát, hol és hogyan tudnak dolgozni. Van azért pozitív fejlemény is az utóbbi időszakból, végre béremelésről is tárgyalhattunk, s ennek egy szakszervezeti vezető mindig örül.

- Két évvel ezelőtt újabb öt évre szavaztak Önnek bizalmat a tagok…

- Igen, bár ez nem jelentett akkora sikerélményt, mint az első alkalommal, és nem is indult más rajtam kívül az elnöki posztért. De még ennyi év után sem érzem azt, hogy belefáradtam volna a szakszervezeti munkába. Mindent meg kell tenni a tagjainkért, a most rendelkezésre álló eszközökkel is. S az azért reménnyel tölt el a jövőre nézve, hogyha nem is sokan, de azért mindig akadnak újabb és újabb csatlakozók, mert egyre többen látják, napjainkban még inkább szükség van érdekvédelemre…

Réfi Zsuzsanna