„A népzene is mindig a hagyományt fenntartó közösség szolgálatában állt"

Interjú Eredics Gáborral

(mma.hu)

Közös hangon – Portréfilm Eredics Gábor népzenészről (előzetes) (5:59)

Eredics Gábort talán a legtöbben úgy ismerik, mint a 45 éves Vujicsics együttes vezetőjét. Ez a negyvenöt év egy egészen kivételes történet, hiszen a csapat a táncházmozgalom legkorábbi szakaszában alakult meg, és máig szinte azonos felállásban működik. Eredics Gábor tevékenysége ugyanakkor igen sokrétű, jelentős a pedagógiai és szerkesztői munkássága is.

Rendező: Szomjas György

Operatőr: Dénes Zoltán

MMA 2020, 51'38"

„A zenész számára is a gyakorlás egy szokásos »home office« tevékenység" – meséli Eredics Gábor népzenész, zenetanár, a Kossuth-díjas Vujicsics együttes alapítója, a Magyar Művészeti Akadémia levelező tagja, akit a kulturális élet újraindulásáról, és Bartók Béla szellemi örökségéről is kérdeztünk.

Vujicsics 40 – Jubileumi koncert (51:06)

(Zenekadémia Nagyterem, 2014) (MMA)

– Nemcsak Budakalászon alapított zeneiskolát, hanem a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem hamarosan 15 éves Népzenei Tanszéke is az Ön „gyermeke". Az utánpótlás képzését tehát a felsőoktatásban és a közoktatásban is szívügyének érzi. Ráadásul most, a népzenészek között szinte elsőként kutatópedagógus lett. Ez mit jelent pontosan?

– A pedagógus előmeneteli rendszerben, szebben kifejezve a pedagógus életpályamodellben a pályakezdő kollégák gyakornokként lépnek be e folyamatba, majd pedagógus I, II, mesterpedagógus és végül kutatótanár fokozatokra nyújthatnak be pályázati programot az idő múlásával. A magasabb minősítésbe sorolásnál számítanak a hivatásban eltöltött évek száma, a szakmai tapasztalat, a felkészültség, az eredmények, a benyújtott, öt évre kidolgozott program minősége, szakszerűsége, újszerűsége és a pályázó korábbi fokozathoz beadott pályázata megvalósításának eredményessége is. A kutatótanár fokozat létjogosultságát az a tradíció adja, hogy nemcsak az egyetemeken, de a közoktatási intézményekben is nem ritkán oktattak tantárgyakat olyan tanárok, akik szakterületük tudós professzorai, művészei voltak. Én magam is zeneiskolai, gimnáziumi, konzervatóriumi éveimből több példát is tudnék mondani: Szári Mihály (zeneelmélet), Frank Lajos (kamarazene), Ritoók Zsigmond (latin, történelem), Sipos Éva (szolfézs), Kocsár Miklós (zeneszerzés), Virágh Endre (orgona). Ők nemcsak fantasztikus tanáregyéniségek, de nagyhatású tudósok, művészek voltak, olyan példaképek, akikhez megpróbálni igazodni szép kihívást jelent. Ők sokszor jutottak eszembe, amikor a tanári pálya megtalált engem is.

Egyetemi oktató munkám mellett mindig voltak alap és középfokú oktatási feladataim, fontos volt számomra mindhárom szint. Már mesterpedagógus, a zeneakadémián pedig egyetemi adjunktus voltam, amikor tudomásomra jutott, hogy a kutatótanári grémiumban alig akadunk zenészre, népzenetanár pedig egyáltalában nincs közöttük. Elhatároztam, hogy a Kossuth-díj – DLA megfeleltethetőség segítségével megtöröm ezt a jeget. Miután állásfoglalást kértem az OH-tól, beadtam öt évre tervezett kutatóprogramomat, a napokban megvédtem az MTA, a Rektori Konferencia, a Nemzeti Pedagógus Kar és az Emmi által delegált szakmai bizottság előtt, mára már kijelenthetjük: a kutatótanárok között van képviselete a népzenetanároknak.

– Az idén 140 éve született Bartók Béla szellemi örökségének ápolása mindig is kitüntetett szerepet foglalt el Ön és a Vujicsics együttes életében. Az évforduló kapcsán Bartók amerikai időszakához köthető, az általa feltárt délszláv hősénekek kutatásait összegzi, hogyan?

– A Vujicsics Együttes számára Bartók Béla 1912-es szerb gyűjtése évtizedek óta kincsesbánya. Nem csupán repertoárunkban foglal el megkülönböztetett helyet, de a népzeneoktatás legfelsőbb szintjein is használatba tudott kerülni, miután egyesületünk 2004-ben CD Extrán közreadta a hangzó anyagot Bartók zenetörténeti jelentőségű lejegyzésével együtt. A múlt év óta a kottafüzet már hasonmás kiadványként is kézbe vehető. Mindkét kiadvány a hazai és szerbiai tudományos körök érdeklődését is felkeltette. Még nem ennyire közismert Bartóknak Amerikában angolul megjelent morfológiai elemzése a szerb-horvát vokális dallamokról. Ennek magyar és szerb nyelvű kiadását készítjük elő egy NKA-pályázat segítségével, amely reményeink szerint a Parry-féle hősének gyűjtemény közreadását is elősegíti. Ez a munka egyébként szervesen kapcsolódik a kutatótanári programomhoz is, melyben a magyar vonatkozású epikus énekeknek, és műfordításaiknak a zenepedagógiában való felhasználása kiemelt cél.

(…)*

– Összességében hogy látja, mit tanulhattunk ebből az embert próbáló időszakból? A kultúrában, a művészetben milyen új utak nyíltak meg a közönség, a befogadó felé?

– A bezártság az otthonosság érzését szünteti meg, az aggodalom és a félelem bezárkózásba tud torkolni. Ez egy ördögi kör. Az alkotóművészre, a kutatóra az otthoni munka nem így hat. A zenész számára is a gyakorlás egy szokásos „home office" tevékenység. A koncerten való, közönség előtti játék az nem, az feltételezi az előadó és a befogadó megismételhetetlen, „itt és most" kommunikációját. A virtualitás, az online koncert, a közönség nélküli szereplés, az üres nézőtér felé tett kényszerű meghajlás, a taps nélküli „siker", viszonzatlan erőfeszítéssé teheti a rendezvényt a fellépők szemszögéből. Talán a közönség is valami hasonlót érezhet, egy hiányérzet biztos megjelenik, hogy majd, ha minden rendeződik, igazi koncertek lehetnek, az lesz a jó. Az azért bátorító, lelkesítő, hogy a szakma egészét tekintve, nem hagytuk el magunkat. Az én családomban jó programot adott legkisebb leányomnak (és persze nekünk, szülőknek is) az érettségire történő felkészülés, a felvételire való rajzolás. A fiam tucatnyi vizsgájára jól tudott felkészülni, szobája ajtaját nyitva hagyta így pl. egy zenetörténet szigorlatot mi is sikerrel abszolválhattunk volna. Visszatérve a kérdésre, új utakra inkább a tanításban nyíltak lehetőségek. Nem gondoltam volna, hogy eredményesen lehet népdaléneklést, elemzést tanítani úgy is, hogy az egyik diák Pesten, a másik a közeli agglomerációban, a harmadik viszont Tokióban kapcsolódik be az online népzeneórába. Az, hogy az egyik diák időközben hazautazott, az a foglalkozás végén, az elköszönésnél derült ki, amikor úgy búcsúzott tőlünk: sayonara. Mindent egybe vetve jó, hogy már látjuk a pandémia végét, hogy egyre többen védettek vagyunk, hogy reálissá vált nyaralást, koncertet, színházi programot tervezni, szervezni. A kiszolgáltatottság, a fájdalmak feldolgozásában, de a remény az öröm megélésében a művészi zene semmi mással nem pótolható. A népzene is mindig a hagyományt fenntartó közösség szolgálatában állt. Ezt közvetítjük mi is, amikor ismét színpadra lépünk.

*A teljes interjú elolvasható: „A népzene is mindig a hagyományt fenntartó közösség Kurucz Éva interjúja /mma.hu / (Az illusztrációk a parlandóbeli közreadáshoz kerültek a riportba)