(Rózsavölgyi és Társa, 2021)

Nem lehet eléggé értékelni a kiadónak azt a vállalkozását, hogy „musica scientia” címmel sorozatot indított, amely immár a 15. köteténél tart. Hazai zenetörténeti/zenetudományi kutatások eredményeinek publikálására kapott lehetőséget a muzikológus-szakma, ami elsősorban a fiatal(abb) kutatók számára jelent felbecsülhetetlen lehetőséget, éspedig a könyv-formátumban való megmutatkozásra. Ráadásul azzal a lehetőséggel kecsegtetve, hogy munkájuk felkelt(het)i a szélesebb nyilvánosság figyelmét, érdeklődését. Ami nem elsősorban az „ismertség” miatt fontos, hanem azért, hogy ne légüres térben érezze magát a szűk szakmai környezetben a történész, hanem érezhesse azt a kitüntető többletet, amit a közönség jelent. A könyv: terjedelmes, bár személytelen „író-olvasó találkozó”, egyszerre tájékoztatás és ismeretterjesztés lehetősége, jó esetben a szakmai kötet is vidám tudománnyá lényegülhet, amelynek haszna felbecsülhetetlen.

Miért épp Offenbach? – merülhet fel a kérdés a címlap láttán. Az érdeklődő már a szerző előszavából választ kap: „Munkám fontos előzménye…, hogy … posztdoktori kutatásaim során katalógus formájában rendszereztem a magyarországi operettjátszás budapesti közgyűjteményekben elérhető számos színházi és zenei forrását. E források … tanulmányozása során meglehetősen sok információt szereztem Offenbach operettjeinek és opéra-comique-jainak magyarországi fogadtatásáról…”. Ez vezette ahhoz a felismeréshez, hogy e téma – miként a szerző írja: „éppen az idevágó információk bősége és izgalmas volta miatt” – részletesebb kifejtést igényel. Más szavakkal: a szerzett ismeretek megosztásra, terjesztésre méltóak. Dióhéjban ismerteti a könyv felépítését, majd szerényen megjegyzi: „Mint a fenti felsorolásból kitűnik, a téma tárgyalása – a ’fejezetek’ címadással összhangban – töredékes: bizonyos időszakokkal egyáltalán nem, vagy csupán érintőlegesen foglalkozom, míg másokat, amelyeket kiemelt fontosságúnak tartok, részletesebben vizsgálok”.

Az Olvasó már sejtheti, miért az idézet! Mert az elkészült könyv ismeretében másfajta értékelés jár ki e fejezetelő munkának! Bozó Péter alapos ismeretek birtokában mérlegeli a tényeket, mozzanatokat. Munkájának hitelét éppen ez az értékelő attitűd biztosítja. Nem törekszik „elszámolásra” adalékokkal, hanem a részletek ismeretében perspektivikusan tálalja a tanulságokat. Nem információkat közöl, hanem tájékoztat, eligazít, nemritkán pedig a társadalmi-kulturális környezet felvázolásával átfogó tudásanyaghoz juttat. Az egyes fejezetek között lehetnek „rések” – ám ezek olyannyira nem zavaróak, mint a mozaikfestészetnél az alkotóelemek kontúrjai. Különleges játékot jelent a kialakuló „szőttes” hosszanti és keresztszálainak bogozgatása, egy-egy kompozíciónak a több fejezeten átívelő budapesti életútja, másoknak tiszavirág-életű jelenléte.

Nem tagadom, a nyitófejezet (Offenbach, a kölni és Offenbach, a párizsi) magasra emeli a mércét, annál is inkább, mert az olvasó a számára ismeretlen világba csöppen. Ha a figyelmes olvasás mellett lenne rá energiája, kapkodná a fejét – nevek (személyeké, intézményeké), hivatkozások, ráadásul nem hagyhatja figyelmen kívül az idő „vízszintes tengelyét” sem! Csupa pezsgés életforgatagba kapunk betekintést – és előre örülünk annak, hogy ez a „pörgés” fővárosunkban aligha ismétlődhet meg. A második fejezettől nyugodtabb vizekre evezünk, ráadásul ismerősebb tájékra. Nem jelent gondot (vagy legalábbis kisebb mértékben csupán) a játszóhelyek elnevezése, igaz, az intézmények időnkénti névmódosulása igényli a készenléti figyelmet. Ismerősebbek az Offenbach-kompozíciók címe is – érezhetően nem légüres térben sorjáznak a címek, nevek. És az olvasó örömmel nyugtázza a portréalbum újabb lapjait: Offenbach, az osztrák és Offenbach, a magyar, majd – mindig a szerző nevével kezdve a fejezetcímet – megismerjük a nemzetépítőt, a klasszikust, a tragikus operetthőst, a zsidót és a „realistát”. Ugyanőt, de mindig másképp. Pontosabban, midig az adott történelmi-társadalmi kontextusban, amelybe természetesen belejátszanak a korszak jelentős egyéniségei: muzsikus-társaktól a politikusokig széles a skála.

Az olvasó csakhamar észreveszi: Bozó Péter lapalji jegyzetei – szinte – mindig forrásra utalnak, tehát az utaló indexek nem zavarják az olvasás folyamatát. Egy idő után szinte észrevétleneknek tűnnek – az olvasmány „beszippantja” az érdeklődőt. Tudományos munkánál nem szokás észrevenni ilyesmit, de ezúttal kiáltó: Bozó Péter számára örömteli volt a felfedezőút. Így és csakis így válhat lehetővé, hogy élménybeszámolóként „tálalja” a közlendőjét. Bár nyelvezete maximálisan eleget tesz a tudományos szakirodalom kritériumainak, nem szorítkozik közlésre. Elmond, rámutat összefüggésekre (külön érték, hogy összekapcsol különböző forrásokból vett információkat, amelyek alapján indokol vagy következtet), úgyhogy írása letehetetlen lesz. Vagy letehető, de a folytatás igényével. Az információk, adatok: tényekké, összefüggésekké állnak össze, olyannyira, hogy csak időnként vetődik fel a másik (hasonlóképp perdöntő) kérdés: miről is olvasunk?

Jacques Offenbach és aláírása

A fogadtatásról, addig rendben van. De minek a fogadtatásáról? S itt megtorpan a betűk habzsolása – és az érdeklődő kénytelen tudomásul venni: a legkitűnőbb olvasmány által sem jut közelebb Offenbach zenéjéhez, mint az édességet kirakaton át szemlélő ínyenc. Egy feladat ugyanis nem megkerülhető, abban nem nyújthat segítséget a könyv: Offenbach zenéjének a megismerése. Akkor kap igazi jelentőséget, hogy egyik-másik műve hosszú időn át közkedveltségnek örvend, és talán azt is megértjük, miért nem honosodott meg nálunk a másik. De mielőtt a nehezen elérhetőséggel mentenénk a zeneirodalomismereti hiányosságot, érdemes tudomásulvenni azt a „kettős könyvelést”, amelynek Offenbach opusai közül több is áldozatul esett. Kiváltképp a zárófejezet tanulságos e tekintetben, amikoris kiderül: esetenként (sőt, koronként) kizárólag meghamisított Offenbach-művek jutottak el a hallgatósághoz.

A történelem kereke visszafordíthatatlan, a torzítások kordokumentumként könyvelhetők el. De az érdekfeszítő olvasmány akkor éri el leginkább hatását, ha arra készteti olvasóit, hogy a napjainkban rendelkezésre álló hangzó anyag segítségével ismerkedjen Offenbach zenéjével. Manapság, amikor már az elméleti szakemberek eljutottak az összkiadáson való munkálkodásig, a már-már Offenbach-reneszánsznak tekinthető érdeklődés az előadók részéről (revideált kották segítségével) lehetővé teszi, hogy legalább a hangfelvételekkel ismerkedjünk. Persze, látvánnyal együtt még hatásosabbak a szellemes művek – ezekből sincs hiány.

Bozó Péter könyve talán hozzájárul ahhoz, hogy a magyar előadók is bekapcsolódjanak az Offenbach-játszás nemzetközi gyakorlatába.

Fittler Katalin