Író: ír – olvasó: olvas. Remélhetőleg, ha szakíró ír, nemcsak szak(mai) olvasó jut neki. Mert ez kétoldalú veszteség lenne: a tudományos kutatás legújabb eredményei nem jutnának el az érdeklődőkhöz, akik ily módon brosúrákkal maradnának le, ráadásul csekély lenne a tudományos értékű munka hatásfoka is.

Több szempontból is figyelemreméltó ez a könyv. Már a témaválasztás „története” is érdekes, amelyről az Előszó tájékoztat: „E könyv témája először Tallián Tibor a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Doktori Iskolájában a 2009-2010-es tanévben meghirdetett Wagner-operatörténeti kurzusának (Wagner: A nibelung gyűrűje) félévi szemináriumi dolgozata kapcsán merült fel. Tallián Tibor javaslatára akkor a Trisztán és Izolda magyarországi bemutatójának körülményeivel, valamint a bemutatón Trisztán szerepét éneklő Karel Burian magyarországi működésével kezdtem foglalkozni. Doktoriskolai konzulensem, Dalos Anna a szemináriumi dolgozat alapján már rögtön látta egy „Karel Burian és Magyarország” című DLA doktori disszertáció lehetőségét. Mint később kiderült számomra, a 2009 decemberében megkezdett magyar operajátszás-történeti kutatásaim valóban kiváló alapnak bizonyultak nemcsak egy szemináriumi dolgozathoz, hanem több tudományos előadáshoz és publikációhoz, valamint egy DLA – s később egy zenetudományi PhD – disszertációhoz is. A DLA disszertáció egyik opponense, Szegedy-Maszák Mihály már 2012-ben papírra vetett bírálatában kifejezésre juttatta reményét, hogy a szöveg mielőbb könyv formájában is olvasható lesz, erre azonban 2020-ig kellett várni. Az azóta eltelt időnek köszönhetően ugyanakkor jelentősen bővült a szöveg tartalma, 2016-ban egy németországi kutatóúton sikerült feltárni Burian hamburgi működését, egyes magyar operatörténeti résztémák feldolgozásához az MTA BTK Médiatudományi Kutatócsoport 2015. évi programja és a 2016. évi Kodály Zoltán Zenei Alkotói Ösztöndíj segített hozzá, s a szöveg végső formája 2020 tavaszán, egy londoni kutatóút során alakult ki. A könyv megjelenéséhez Karel Burian születésének 150. évfordulója adja az aktualitást.” (Tegyük hozzá: 2013-ban mind magyar, mind angol nyelven megjelent a DLA disszertáció rövid tanulmányba sűrített összefoglalása.)

Karel Burian, másként: Carl Burrian, magyarosan: Burián Károly

(Prága, 1870. január 12. – Prága, 1924. szeptember 25.) cseh operaénekes (hőstenor), kora egyik legkiválóbb Wagner-énekese.

A korábbi kutatógárda talán irigykedve veszi számba azokat az újabb lehetőségeket, amelyek megkönnyítik az eredményes tudományos kutatómunkát. Hol van az az idő, amikor időigényesek volt a nemzetközi könyvtárközi kölcsönzések, a mikrofilmek pedig néha nem adták vissza az eredeti irat lényegi többlet-információit. Mindenesetre, a térbeli akadályokat könnyen vevő, időben felgyorsult lehetőségek korában sem vált feleslegessé – mint a példa mutatja – a „könyvtárazás”, a forrásokkal való közvetlen kapcsolat. A könyv egyik nagy szakmai „tanulsága”, hogy a figyelmes kutató milyen elképesztő mennyiségű pontatlanságot képes észrevenni még jónevű archívumok, könyvtárak anyagának dokumentálásában is. (Más kérdés, hogy ezek részletezése némiképp akadályozza az olvasmány gördülékenységét – de hát, valamit valamiért!).

Már-már kutatói pedantériának tekinthető, ahogyan Szabó Ferenc János mindent „jegyzetel” – gondosan elszámolva forrásokkal, hivatkozva megjegyzésekre, amelyek alapján megállapításokat tesz, következtetéseket levon. A tudományos szakirodalom eme kelléke voltaképp „felesleges” az érdeklődő olvasó számára, aki szívesen szemlélné a kész épületet az állványok lebontása után. De mindenképp „súlyozni” kell, és az a – már-már kubista jellegűen markáns – kontúr, amely elválasztja a szakmabelieknek és az elsődlegesen a nagyközönségnek szánt olvasmányokat, ezúttal inkább az átmenetet, a hidat jelenti, nem pedig a szakadékot, amely a két területet elválasztja.

Mert az olvasnivaló megannyi érdekes részletben gazdag! Nemcsak azért, mert – mintegy oratorikus nagyforma módján – „recitativ” és „ariózus” részek váltakoznak benne, vagyis a folyamatot továbbvezető, valamint az időt megállítva, lényeges pontokon elidőző fejezetek illetve szakaszok, hanem azért is, mert a kontextusba helyezett énekes megítélésénél ütközteti a különböző „szempontokat”.

Kutatók, és általában a történeti témák iránt érdeklődők számára különleges tanulsággal szolgál, hogy idők távlatából (kiváltképp, ha az írott dokumentumok számítanak elsődleges forrásnak) mennyire felértékelődik a szavak (jelzők) szerepe, jelentősége. Vajon azok a zsurnalisták (jó esetben közírók, s legritkábban zeneileg is képzett, a művészei szempontokat elsődlegesnek tekintő szakemberek), akik egy-egy jelzővel minősítettek valamely előadást, mekkora felelősséget éreztek a szóhasználatuk iránt? Mert idővel nehéz megállapítani, mikor felületes-semleges az értékelés, és mikor elfogultan célzatos. És a név nélküli rövidhírek ismeretlen szerzői között aligha állítható fel megbízhatósági sorrend…

(Eljátszhatunk a gondolattal: vajon egy-két évszázad múlva milyen képet rekonstruálhatnának napjaink zenei életéről, előadóművészetéről, akik kizárólag írott források alapján tájékozódnának?!)

Olvasom a könyvet, minduntalan ilyen és hasonló „szakmai” meggondolások terelik el a figyelmet a főhősről, az énekesről – annál is inkább, mivel az alaposan részletező portrét az ellentmondásos adatok időről-időre „elrajzolják”. Ráadásul – éppen a részletezés okán – nehéz felvenni a rekonstruált pálya „ritmusát” – néha vissza kell lapozni, évszám-támpontot keresni: hol is járunk éppen?, és ekkor mennyi idős is az énekes?

A Gramofon Könyvek sorozatban megjelent tudományos munka azonban mindenképp megérdemli a nagyközönség figyelmét!

Fittler Katalin