A
ZENE MŰVÉSZET!
Interjú Ittzés Mihállyal 70. születésnapján[1]
Ittzés Mihály
(1938. X.8. – 2018.VI. 12.)
(mma.hu)
Hogyan szerezhetnének örömet a „Tanár úrnak”,
Egykori Kodály iskolás tanítványai megtalálták a módját Ittzés
Mihálynak 70. születésnapján. Egy alkalmi kórust alakítottak, s így
köszöntötték fel. Az éneksó a legszebb ajándék volt,
amit kaphatott.
Megismertetni a gyerekekkel a zenei anyanyelvet,
hogy olyan zeneértő felnőttekké váljanak, akiknek a mindennapjaiban
is jelen van a minőségi zene – ez volt Kodály elképzelése. Ma nem egészen
ezt tapasztaljuk.
Ez világtendencia, és sok tényező
hozzájárul. Egészen egyszerűen egyenlőtlen a küzdelem: mindenféle
média olyan mértékben árasztja üzleti szempontból a zenének nevezett
termékeket, amivel nem lehet felvenni a küzdelmet. Ma – én úgy érzem – a »kollektív magány« a jellemző. Együtt vannak az
emberek, és mégis egyedül. Alkalmi közösségek jönnek össze, például egy
popzenei koncert közönsége, de ez csak egy idézőjeles közösség. Minden
kornak megvolt a szórakoztató zenéje, de a zene nemcsak szórakoztatás, hanem
művészet, ami segít szembesülni az embereknek önmagukkal. Ezt azonban nem
szívesen teszik, s ez is megnehezíti a zenepedagógusok munkáját. A kodályi
törekvések ellenére – valljuk meg őszintén – nem vagyunk egy éneklő nemzet. Egyre
ritkábban találunk alkalmat a közös éneklésre.
- Gombnyomásos
kultúrában vagy inkább kulturálatlanságban élünk. Miért kellene énekelnünk –
vélik sokan –, amikor gombnyomásra a rádióból vagy a lemezjátszóról a
legkiválóbb énekeseket hallgathatjuk. A szórakoztatás a lényeg. Maga a szó, a
szórakozás – szétszórom magam – is azt jelzi, hogy nincs szükség koncentrációra.
Az igényesebb zenehallgatást nyilván terhesnek vélik, mert ha jól hallgat
valaki zenét, az nagyon komoly szellemi és lelki feladat, tán még akkor is, ha
egy Strauss-keringő vagy egy népdal szól. A másik ok, hogy a gyerekek a
családban nem szokták meg, hogy énekeljenek. A zenei passzivitás, kiüresedés
ellen nagyon nehéz felvenni a küzdelmet. Lehet, hogy felül kell vizsgálni az
ideáinkat és az ideáljainkat is?
- Ön még most is fiatalokat
megszégyenítő energiával dolgozik. Milyen feladatai vannak?
- Jelenleg
szerződéssel dolgozom még a Kodály Intézetben. Természetesen legyezgeti a
hiúságom – ha van ilyen –, hogy még igényt tartanak rám. Emellett elég sok
feladatot jelent számomra a Kodály Társaság társelnöki megbízatása. Az elnök,
Szőnyi Erzsébet mellett az adminisztrációs feladatok jó része rám hárul.
Sajnos, itt a Kodály Társaságban is azt tapasztalom néha, hogy a nehézségekre,
a megélhetési és egyéb gondokra hivatkozva sokan nem élnek a felkínált
lehetőségekkel. Baj, ha egy szakember csak abból él, amit a diákévei alatt
vagy a továbbképzések során – amikor még voltak rendszeresen! magába szívott. A passzivitással magunk gyengítjük az
erkölcsi jogunkat arra, hogy a bajok ellen zúgolódjunk.
A magam
részéről mindenképpen fontosnak tartom a tájékozódást a zenetudomány és a
zenepedagógia területén, már csak azért is, mert szükséges a munkámhoz. Annyi
minden van, amit még meg szeretnék, meg kell csinálnom, mert valami miatt félbe
maradt. Sokszor éjszaka is felébredek, és azon jár az eszem, hogy mi mindent kell
a következő napokban elvégeznem.
- Nem gondolta
azt korábban, hogy 70 évesen már nyugalmasabb lesz az élete?
- Az nem az
ember érdeme, hanem a Gondviselésé, hogy még bírja. Magam se hiszem, hogy már
ennyi idő eltelt. Ha visszagondolok korábbi évekre, 30 éves jubileumon, a
Kodály Intézetben akkor előfordult, hogy néhány hétig az ember a lábát
lóbálta, most meg nem lehet. De azt hiszem, addig jó, amíg az embernek az esze
a feladatokon jár, bár az az igazság – s ez talán
bölcs döntés –, hogy igen hosszabb távra már nem tetvezek.
Kállai
Erzsébet