Sok ilyen kötet kellene!

Gondolat Kiadó, Budapest, 2022.

Annak ellenére, hogy az elmúlt igencsak bő egy évszázadban meglehetősen sok magyar jazzesemény történt és azokról gyakorlatilag naprakészen relatív sok információ jelent meg napi-, heti- és havi-lapokban, az internet villámgyors térhódítása után pedig egyre több az interneten, a magyar vonatkozású jazzanyag nagy része lényegében még mindig hozzáférhetetlen.

Az egy-egy szerzőtől hazai és külföldi eseményekről megjelent előzetesek, tudósítások, kritikák, netán konferencia előadások szövegei, a nagy magyar jazzhomályból alig-alig tünedeznek elő. Holott ezek az igazi források és ezeket az újabban előtérbe állított, bármilyen fajta oral history visszaemlékezések legfeljebb kiegészíthetik. Mert, hogy utólag sok mindenre teljesen másképp emlékeznek még az azt egy az egyben átélt, résztvevő zenészek is, nemhogy a koncertlátogatók. A megszépítő messzeség tényleges, azonnal elkészített (napló)jegyzetek nélkül, akarva, akaratlanul, torzítja az emlékeket. Erre már jazzkutatói pályafutásom legelején, jó fél évszázaddal ezelőtt, rá kellett jönnöm, amikor a nyugat-német der Jazzfreund című, negyedévente megjelenő szaklap felkért egy Martiny Lajos életrajzi írás elkészítésére. Az akkori viszonyok között, mint mára ezt már bizonyára mindenki jól tudja, például csak belügyminiszteri engedéllyel lehetett a két világháború közötti sajtóorgánumok nagy részét tanulmányozni. Ezt a jazzisták közül én kaptam meg elsőnek. Martiny Lajcsinak ugyan egyes dolgokról magának is voltak eltett és a második világháború és az 1956-os forradalom viszontagságait is átélt dokumentumai, de sajnos nem minden. Így amikor a belügyminiszteri engedély birtokában már nem mással szembesíthettem a korabeli sajtóból, mint a zenekari tagok felsorolásával, akkor a fejére ütött: „Jé, tényleg igaza van az újságírónak!”.

A Magyar jazznapló-ban a kilenc fő fejezetbe csoportosított mondanivaló (Az első évszázad, Környűlállások, Fesztiválok kora, A pódiumon, Korongozás, Arcélek, Tehetségek a vártán, Szabadon, Zene – szóban) Turi Gábor újságírókénti fő jazz csapásterületeit mutatja. Mindezekből igen jól érzékelhető, hogy a kultúra jazzszeletének mennyi apró részletét kellett – a sok egyéb kulturális tevékenysége mellett – nap mint nap figyelemmel kísérnie a kulturális újságírást hivatásának választott embernek. Ő e területen nem „beugró”, azaz külsős, mint a legtöbb, a jazzről író hazai és külföldi szakember mind a mai napig. Turi Gábor a napról napra végzett fizetett, azaz havibéres munkája során jazz-szel is foglalkozó, tetszik, nem teszik „profi” újságíró volt, annak számtalan előnyével és a sok-sok „musz”-os, azaz „muszáj elmenni, megírni” hátrányával egyetemben.

A kötettel kapcsolatban néhány olyan dologról is meg kell sajnos emlékeznem, amelyek jócskán csökkentik a kötet értékeit. Az még talán csak megmagyarázható, hogy a Magyar jazznapló miért is nem egy tényleges jazznapló, amint azt a címe sugallja? Ugyanis a számos tömbbe szétválasztott anyag semmiképpen sem a tényleges idősorrendben tárgyalja az eseményeket, hanem fejezetenként újra és újra kezdi a naplót. Így egyazon zenész, zenekar esetlegesen egymás után következő eseményeit csak szétszórtan kaphatjuk meg. S miután aligha a névmutatót, mint iránytűt kézbe véve olvassuk a kötetet, amire egy másik fejezetbe érünk addigra bizony elfelejtetjük az összefüggéseket, az események egymásutániságát.

Kötekednék egy szóval is, ugyanis a „környülállás” egy régesrég, olyan jó másfél századdal ezelőtt utoljára használt (talán a Bánk bán-ban), immár jócskán elavult főnév, azaz „valaminek a sajátos helyzete, állapota, állása”. Fejezetcímként talán nem ártott volna legalább a kiadónak utánagondolnia…

Lehet(ne) azután persze rögtön az első fejezettel vitatkozni, hogy kik, mik és miért kerültek az Európa nyelvén címet viselő magyar jazztörténeti összefoglalóba – méghozzá eredetileg angol nyelven. A gond „legfeljebb” az, hogy kiket emel ki a szerző. De ez szemlélet kérdése. Én ugyan például többszörösét írtam voltam a világ, de különösen az Európa dixiecsapatai által is folyamatosan csodált, messze az álomhatárok fölötti igen sokfajta lemezt kiadó, és főleg a jazzben tételenként horror eladási mennyiségeket produkált, 1957-től napjainkig e téren abszolút taroló Benkó Dixieland Bandról – és főleg: a band titkáról.

Turi Gábor

(kultura.hu)

S bár Turi Gábor úgy véli – kissé azután már önmagának is ellentmondva – hogy „A nemzetközi szakirodalomban ez a magyar jazz történetének első angol nyelvű áttekintése”.

Ebben az az ellentmondás, hogy Turi a bibliográfiában ugyanakkor felsorolja az 1992-es megjelenésű The Book of Hungarian Jazz című 200 oldalas kötetet, amely a Turi tanulmánynál több mint negyedszázaddal korábban(!) vált magyar vonatkozású. angol nyelvű nemzetközi jazzbibliává. Mégpedig gyakorlatilag minden komolyabb jazzkultúrával rendelkező államban, az Antarktisz kivételével az összes földrészen. Ugyanis az Akadimpex, azaz a Magyar Tudományos Akadémia kiadója és export-import cége jóvoltából alig fél esztendő alatt – hála a bravúros üzleti munkának - több mint 900 példányban került el a világ minden jelentősebb zenei és nemzenei könyvtárába és jazzszakemberéhez…

Fájóan hiányoznak – legalább a bibliográfiából! – a magyar jazzmuzsikusokról és jazz-zenekarokról szóló önálló kötetek(!), például a világsikert aratott Libisch Károly kötet, a még 1993-ban megjelent(!) Feketére festve – Szabó Gábor gitárművész bio-diszkográfiája. Ez azután ráadásul mindmáig az egyetlen olyan magyar jazzkönyv, amely reprintben is megjelent, méghozzá már 2011-ben… Nem mellesleg: ez a Libisch kötet a 2022-ben Olaszországban megjelent Gábor Szabó: Il jazzista dimenticato című kötet egyik fő forrása. Annak bemutatója pedig éppen most, szeptember 10-én lesz Budapesten.

Az angol nyelvű eredeti kötet kéziratleadásáig megjelent kötetek közül minimum hiányzik 4 (négy!) Zoller Attila kötet, két-két Bacsik Elek, Tommy Vig, Vukán György életrajz. Önálló kötetet adtak ki Pege Aladárról, Seffer Józsefről (Yochk’o Seffer), Káldor Péterről, Balázs Elemérről, Dudás Lajosról, Roby Lakatosról, a Molnár Dixielandről, többet Benkóékról. Memoárkötete jelent meg Deseő Csabának. Kihagyhatatlan lett volna Chappy 1943-as kötete, amelyet a német nyelvű eurojazz szakirodalomban (is) alapműnek tekintenek és sorra-rendre, akár oldalakat is, idéznek belőle. Amúgy nem tartom elképzelhetetlennek, hogy a kiadó korlátozta a bibliográfiai tételek számát – nagynéha van ilyen! - de egy, a fentihez hasonló felsorolás biztosan belefért volna az adott karakterszámba…

Turi Gábor

(vaskarika.hu)

A Turi kötetben végre – ellentétben sok-sok zenei és nemzenei kötettel – van névmutató, ha hiányos is, hiszen kizárólag a magyar közreműködőkkel foglalkozik, ami a vaskos kötetben lapozgató, adatokat, összefüggéseket kereső laikusok és profik számára – enyhén szólva – megnehezíti a keresést, hiszen bármikor kereshetnék X. Y. magyar zenész, együttes működését Z-vel, aki, pechjére, nem magyar és így csak jóval több utánjárással lehet (esetleg) megtalálni a keresett információkat. Ugyanakkor rendkívül dicséretes, hogy – a névmutató szerint - Szabados György és köre, így Binder Károly, Dresch Mihály, Grencsó István és társaik, azaz a magyar jazzstílus ikonikus képviselői kellően reprezentálva szerepelnek Turi jazznaplójában.

Zeneszakmailag és főleg: szakíróként nézve, mindezeknél is jóval komolyabb gond, hogy az előszó szerint nem az eredeti, a címek alatt szereplő cikkeket kapjuk, hanem „A kötet szerkesztésekor a szerző stiláris szempontokból és az ismétlődéseket kerülendő itt-ott igazított rajtuk, a hazai fesztiválok, köztük a nevezetes Debreceni Jazznapokról közölt beszámolókat a magyar muzsikusokra összpontosítva tömörítette.” Azaz átdolgozott anyagokat olvashatunk és ráadásul az egyes cikkekben nincsen semmilyen fajta jelölése a változtatásoknak… És az nem bibliográfia adat, hogy „Magyar Hírlap, 2007” …

Turi Gábor új kötete meghaladja a négyszáz oldalt. Komoly olvasmány, amelyet minden fiatalabb és idősebb jazzmuzsikusnak mielőbb kötelezően el kellene elolvasnia. Ilyen könyvek nélkül szinte nem tudunk semmit a műfaj egyáltalában nem rövid és messze nem egyszerű hazai történetéről. Az biztos: a kötetet – néhány hasonszőrű társával egyetemben – leendő és már aktív zenetanároknak kötelező olvasmánnyá tenném. Hogy azután zenetanulóik körében naponta terjesszék e fontos tudnivalókat. Erre már az alapfoktól kezdve egészen a posztgraduálisig ösztönözni kellene, különösen a leendő jazzmuzsikusokat, hogy így is meggyőződhessenek arról, hogyan alkottak, mert alkothattak már bőven a rendszerváltás előtt a hazai jazzben a zenészek, a zenekarok, a producerek, vagy éppen milyen fesztiválok és rádióadások, hanglemezkiadványok voltak. És ezzel nem utolsósorban rámutatni arra a fontos lehetőségre, amit a (jazz)muzsikusoknak a sajtó nyilvánossága jelent(het). Mert, mint tudjuk, kellő visszhang nélkül, amelyre hivatkozni lehet, akár csak egyetlen mondatrészére is, azaz ingyen reklám nélkül, messze nem biztos az újabb és újabb fellépés…

A felsorolt negatív, ám jobbító szándékú megjegyzések a jövőre nézve (is) talán tanulságul szolgálhatnak mind a szerzőnek, mind azoknak, akik az elmúlt több mint egy évszázad magyar jazztörténetéről publikálnának. Merthogy a magyar jazznek immár több mint százesztendős múltja van s azt nagyon meg kell(ene) becsülni, ismerni, ismertetni kell(ene). Tanítómesterem, a felejthetetlen zenetudós, Pernye András szavait idézve „Aki csak Miles Davist ismeri, az Miles Davist sem ismeri.”

Simon Géza Gábor