110 ÉVE SZÜLETETT
I.
NAGY OLIVÉR
zeneszerző, karmester, egyházkarnagy,
zenei szakíró
(Budapest, 1912. szeptember
24. - Budapest, 2000. október 12.)
Nagy Olivér
Tanulmányait a budapesti Liszt Ferenc
Zeneművészeti Főiskolán végezte: 1933-ban
egyházkarnagyi, 1935-ben középiskolai énektanári, 1936-ban
zongoratanári oklevelet szerzett. 1933-tól 1939-ig a Palestrina Kórus
korrepetitora és másodkarnagya, 1936 és 1951 között az Magyar
Rádió Szimfonikus Zenekarának tagja, 1945-től 1982-ben
történt nyugalomba vonulásáig a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti
Főiskola tanára. 1971 és 1980 között a KÓTA munkatársa volt. 1982-ben vonult nyugdíjba.
Hangjáték-kísérőzenéket, szimfonikus műveket (pl. Divertimento),
kórusokat, népdalfeldolgozásokat írt, klasszikus zeneszerzők műveit
adta közre, zongorakivonatokat készített, szerkesztői munkát végzett.
1953-ban kiadott, majd 1975-ben második kiadásban megjelent alapvető
tankönyve a Partitúraolvasás - partitúrajáték. Szerkesztője
az 1975-ben megjelent A magyar
kórusművészet 30 éve című
tanulmánykötetnek. Munkásságának részét alkotják tanulmányai, cikkei,
műismertetései és hangversenykritikái. (wikipédia)
II.
EMLÉKEZÉS Szirányi STANCEL
János
zongoraművész – tanárra[1]
(1912, Temesvár
– 2003, Budapest)
Szerkesztő-riporter:
Szőke Cecília
Elment egy idős
tanár. Olyan türelemmel, békésen búcsúzott az élettől, ahogy mindig is
élt. A következőkben fia és volt tanítványai emlékeznek rá.
Apám csodagyerek volt – mondja Szirányi János, a
Bartók Béla Emlékház korábbi igazgatója. Csak úgy becézték odahaza, hogy
Temesvár „kis Mozartja”. Hároméves korában már kiderült, hogy remek füle van,
mindent le tud játszani, minden harmóniát megtalál a zongorán. Ha mód lett
volna mai értelemben vett komoly zeneoktatásban részesíteni, tehetsége sokkal
nagyobb nyilvánosságot is kaphatott volna, de hát Temesvár akkoriban elég nehéz
sorsú város volt. Amikor alig 17 évesen leérettségizett, szülei úgy döntöttek,
hogy fel kell hozni Pestre. A családi legenda szerint nyolcvan darabot vitt
fejből a Zeneakadémiai felvételire, amit többé-kevésbé autodidakta módon tanult
meg. Kodály rögvest felvette zeneszerzés szakra, zongorából azonban még csak a
Zeneakadémia előkészítő osztályába került, Tauszky
Jolán szárnyai alá. Egy évvel később Keéri-Szántó
Imre tanítványaként már a rendes zeneakadémiai osztály hallgatója, ahol tanári
oklevelének megszerzése után, három éven át Dohnányi Ernő legendás
művészképzőjében folytathatta tanulmányait. Zongoraművészi
diplomáját 1940-ben abszolválta.
Tanulmányai során két ízben nyerte el a Zeneakadémia komoly rangot
jelentő Liszt-díját, még diákként oklevelet szerzett Bécsben egy
nemzetközi Liszt-versenyen,1938-ban pedig egy főiskolai koncerten Dohnányi
vezényletével játszhatta el Liszt: Esz-dúr zongoraversenyét. Ha jól
tudom,1942-ben egy sikeres olaszországi szóló-turnéról nagyon szép kritikákkal
tért haza, sőt kapott újabb koncert-meghívásokat is, többek között
Berlinbe, ahová már nem ment. A történelem beleszólt az életébe: ’44
végétől katonaság, majd három év hadifogság… Így
már majd négyéves lehettem, amikor megismerhettem, amikorra első apai
emlékképeimet vissza tudom vezetni.
Hárman voltunk fiútestvérek, mindannyian a muzsikus család légkörében
nőttünk fel. Intenzív házi muzsikálós élet folyt odahaza. Emlékeim szerint
apám anyámmal négykezesezett, Dullien Klára
hegedűművész-tanárral és Pallagi Jánossal pedig elég rendszeresen
kamarázott. Az nem merült fel, hogy szüleink tanítsanak is minket zongorázni,
de a gyakorlás számonkérése soha nem maradt el. Péter bátyámról hamar kiderült,
hogy nem lesz muzsikus – annál inkább zeneszerető –, én viszont jól
éreztem magam a zongoránál, Gábor öcsém pedig (aki a Zeneakadémia könyvtárosa)
később klarinét szakot végzett.
– Jöttek-e a tanítványok házhoz is, vagy a
tanítás külön élete volt az édesapjának?
– Nem tudott külön élete lenni. Gyerekkoromban szinte minden vasárnap
a zongoratanítás körül forgott. Hol anyámnak jöttek a kis tanítványai, hol
apámhoz a nagyobb szakiskolások. És elkápráztattak, bámulatba ejtettek, hogy mi
mindent tudnak már. Apám az ötvenes években elképesztő mennyiségű
tanítást vállalt. Volt olyan év, amikor 103 (!) növendéke
volt. A Bartók Béla Szakiskolán kívül tanított a MÁV zeneiskolában, s a
tetejébe volt a lakásunkhoz közel egy magán-, akkoriban „munkaközösségi”
zeneiskola is, ahol szintén tanítottak anyámmal együtt. A hat nap - hétfő
reggeltől szombat estig - nagyjából szülői távolléttel telt…
– Voltak-e
Édesapjának úgynevezett „kedvenc” tanítványai, akikkel kiváltképp szeretett
foglalkozni?
– Az idősebbek közül mindenképpen meg kell említenem Hazai Tibort,
akire nagyon büszke volt és nagyon fontos tanítványként hallottunk róla otthon.
De bizonyos, hogy a pályára kerültek közül Neszlényi Judit, Ábrahám Mariann, Krause Annamária szintúgy, Füzesséry
Tibor, és az ő későbbi felesége, Simon Anikó is a nagyon kedvesek közül
való. A picit későbbiekből Fellegi Ádám is tanult nála, igaz, hogy
nem sokáig, de tőle ment felvételizni a Főiskolára. Apám szerint
talán egész pályájának legkiemelkedőbb tehetségű tanítványa lehetett.
Emlékszem, nagyon készült minden órájára, hogy színvonalasan tudjanak
kommunikálni. Persze nem is tudom, hogy a nevében én mondhatok-e bármit, hogy
ki is volt az igazi kedvenc, de az biztos, hogy a későbbiek sorából
Horváth Anikó állt érzelmileg legközelebb hozzá.
Horváth Anikó csembaló
művész-tanár: A Zenei Gimnáziumban kerültem János bácsihoz. Ő akkor a
negyvenes éveiben járt, de nekem persze szörnyű öregnek tűnt, mert
aki kopasz, bajszos és szemüveges az csak öreg lehet egy kamaszlány szemében.
Pedig nagyon fiatalos volt, most ahogy visszaemlékszem, az jelenik meg
előttem, hogy mosolyog, élénken beszél és minden érdekli. Nagy
operarajongó voltam és ő minden operáról mindent tudott. Visszatekintve
nagyon tetszik, hogy mennyire széleskörűen művelt volt. Ha valamit
rosszul mondtam valamilyen idegen nyelven, rögtön kijavított. Nem látványos
eszközökkel, de nagyon jó tanár is volt. Felmérte mindenkinek a tempóját. Semmi
olyasmire nem emlékszem, hogy valamit muszáj volt megcsinálni, de arra sem,
hogy lazaságot megengedett volna. Nagyszerűen tanított Bachot. Egy egész
sorozat Wohltemperiertes Klavier
Prelúdiumot és fúgát eljátszott kívülről. Nagyon karbantartotta magát, azt
hiszem rendszeresen gyakorolt is, ez egészen imponáló volt. Egy szó, ami talán
mind a két jelentésében jellemző rá az, hogy lelkes. Lelkes az emberi
kapcsolatokban, a tanítványok felé, és lélekkel átitatott volt minden, amit
csinált. Sose szidott úgy meg, hogy megalázott volna. Nagyon jó ember volt, jó
muzsikus. Élő anyagnak tekintette a zenét és ebben a szellemben
felnőni, az jó dolog.
Krause Annamária
zongoraművész-tanár: Leányfalun laktunk, itt nem nagyon volt zeneoktatás,
aztán hetedikes koromban bekerültem Budapestre a Plán Jenő-féle magán
zeneiskolába és ott tanított a Szirányi házaspár.
Először a Gabi néninél tanultam, de János bácsi is gyakran ott volt, és
ők készítettek fel engem a Konzira. Aztán a Konzit a tanár úrnál végeztem. Sugárzott belőle a
zeneszeretet. Gyakran felhívta a figyelmünket egy-egy jó koncertre. Egész konzis korom alatt ott lógtam a Zeneakadémián, és ők
is ott voltak. Az törvény volt, hogy szünetben meg a koncert után
összegyűltünk az első emeleti erkélyen és megbeszéltük, hogy mit
hallottunk. Ez egy zenei közösség volt, ahol fontos volt, hogy azonnal
kicseréljük az élményeinket. A tanítására is úgy emlékszem, mint zeneszeretet
központú oktatásra. Sokat mesélt régebbi mestereiről, ami nekem különösen
nagy élményt jelentett, hiszen nem budapesti gyerek lévén korábban nem volt
ilyesmiben részem. Nagy szeretettel készített fel a Zeneakadémiára. Nagyon
fontos volt neki, hogy bekerüljek, velem együtt izgult, egészen családias volt
a légkör. Mindig mosolygott, és örült annak, ha valami jól ment. Az ötvenes
években nem volt szabad skálázni meg etűdözni, hogy minél inkább
elhatárolódjunk a német iskolától, mindent a népdalon keresztül tanultunk. De
persze titokban azért skáláztunk meg etűdöztünk. A technikai képzés is
kicsit konspirációs alapon ment. Amikor Pestre kerültem, szükségem volt
segítségre, hogy szolfézsból fölzárkózzak és ebben is támogatott a tanár úr, és
növendékét, Ábrahám Mariannt ajánlotta. Nekem nagyon sokat segített a tanár úr
emberileg és szakmailag is.
Dr.
Ábrahám Mariann zongoraművész-tanár: Az ötvenes évek elején voltam a
Tanár úr növendéke. Nem sokkal azelőtt kerültem fel vidékről
Budapestre, csaknem autodidakta, kevéske tudással, minimális
előtanulmányokkal. Valami tehetséget mégis felfedezhettek bennem, mert
felvettek a Semmelwies utcai Bartók Béla
Konzervatórium zongora szakára. Két évig jártam Tanár úrhoz egy igen jó
barátnőmmel, Pfeiffer Judithtal, aki jelenleg
Kaliforniában él. Szirányi tanár úr akkori lénye
emlékezetemben úgy él, mint karcsú, csinos, mindig mosolygó fiatalember. Nagyon
szerettük őt, mindig lelkesen jártunk hozzá órára. Eleinte
valószínűleg sok gondja lehetett velem, és egyik órán elege volt már
abból, amit én csinálok, mert meghallgatott, majd így szólt: „Kedves Mariann,
most zongorázok magának valamit.” Leült, és eljátszotta fejből az egész Waldstein szonátát. Addig soha nem hallott
nagyságrendű, hatalmas élmény volt. Felejthetetlen. És utólag megítélve,
nem kis pedagógiai érzékre vall. Varázsütésre irányt szabott későbbi zenei
érdeklődésemnek, munkámnak. Megláttatta velem, mi a dolgom. Később az
a megtiszteltetés ért, hogy két növendék elméletre oktatásával is megbízott.
Tudta, hogy nagyon jó hallásom van, és ezek a dolgok soha nem jelentettek
problémát. Ő készített fel a felsőfokú tanulmányok felvételijére.
Köszönettel tartozom Neki és emléke elevenen él bennem.
Fellegi Ádám zongoraművész: Szirányi tanár úrral viszonylag rövid volt a tanár-növendék
kapcsolatom, összesen két tanévet tanultam nála, a konzervatórium utolsó két
évfolyamában, és ő készített elő a zeneakadémiai felvételire. Majdnem
esélytelen voltam, amikor hozzá kerültem, és egyéb tanári korrepetálások segítségével,
de koron alul – 17 éves koromban –felvettek, a második legjobb pontszámot
elérve. Nagyon hálás vagyok ezért Szirányi tanár
úrnak. Attól kezdve, ha ritkán is, de barátságos volt a kapcsolatunk, sőt
néha még bridzseztünk is. Nagyon sajnálom, hogy búcsút kellett venni tőle.
Neszlényi Pfeiffer Judith, koncertező zongoraművész, zeneszerző, költő, a Los
Angeles-i Állami Egyetem v. professzora, a Los Angeles-i Nemzetközi Liszt
Zongoraverseny rendezője: 15 éves voltam, mikor Édesapám, Pfeiffer Ede a „Konzi” csigalépcsőjének az aljában bemutatott. Ők
kollégák voltak régről– mindketten Dohnányi Zeneakadémiáján kapták arany
diplomájukat. Apám hegedűből, Szirányi
pedig a híres és szépreményű zongorista, Dohnányi növendékeként.
Mindketten a Konzervatórium tanárai voltak akkoriban. Barátságuk
„tűzön-vízen” át tartott, a II. világháborúban
együtt szolgáltak a Légvédelmi Tűzérség
alakulatában Fertőrákoson...
Zongoraóráink mindig rövidnek
tűntek, mert a Tanár úr minden alkalommal „előjátszott” – amikor is
páratlan technikai felkészültsége alátámasztotta a művész ihletett
előadásmódját. „Hanzi”, ahogy felesége hívta,
mindig megmaradt művésznek: a zene iránti odaadása átragadt a
tanítványaira is. Született pedagógiai tehetsége és végtelen, szeretetteli
türelme elengedhetetlenül ismételtette velünk a zenei mondanivalót, amíg az ki
nem fejeződött a mi előadásunkból.
Én a Zeneakadémiára kerültem Antal Istvánhoz, majd 1956 után
Kaliforniába. A kapcsolat megmaradt élőn, és mikor 1991-ben ismét
budapesti pódiumon léptem fel a Liszt Múzeum meghívására, Szirányi
János és Gabi az első sorban tapsolták meg, Göncz Árpád akkori
államfő társaságában, Liszt műsoromat.
Megemlítendő, hogy sohasem, mint növendékként kezelte a
tanítványait, hanem mint a leendő muzsikust; egyenlőképpen! Előjátszásaiban
sokszor utalt Dohnányira, illetve saját élete előbbi zongorakoncertjeire.
A tanár/növendék kapcsolat párosult a tehetség elismerésével, annak feltétlen
további kibontakozásához.
1994-ben, a MAGYAR REQUIEM c.
művem ősbemutatójára, a hideg esős novemberi este ellenére,
mégis megjelent, és az Akadémia tanári páholyából hallgatta végig.
Elismerő, büszke értékelése most is fülembe cseng: „Juditkám, én mindig
tudtam”!
2001-ben, Liszt Múzeum-beli koncertem
műsorának minden egyes művét volt szeretett tanáraimnak ajánlottam,
zenei emléket állítva a kiváló magyar zenepedagógiának. Akkor, az egyetlen
élő művész már csak Szirányi János volt.
Beethoven Pathetique Szonátáját Vele tanultam annak
idején. Reméltem, hogy eljön, de fia, „Jancsika” – ifj. Szirányi
– tudatta velem, hogy drága Édesapja gyengélkedik...
Szirányi János, a magyar
zenekultúra és zongora-pedagógia egyik brilliáns
képviselője. Szerény, finom, mindig helyes meglátásai megnyitották
növendékeinek a muzsika megismerésének szívbéli óhaját: Sosem „kritizált”, de
előjátszott. „Én így gondolom” ... „Bach ezt írta” ... „Próbáljuk meg eképpen” ... kifejezései bennem maradtak a
sok éven át. Véleménye mindig sokoldalú volt: „így is lehet, úgy is lehet”, ha
meggyőző az interpretáció.
A
művész, a tanár, a családapa végtelen szeretetével vett körül. Megalkuvás
nélküli technikai biztonságot követelt a zene mondanivalójának teljes
értékű kifejezése érdekében.
Szirányi János
élete, munkássága példát mutat a jelen és a jövő muzsikusainak.
Szerénysége, úriembersége, kedves mosolya és végtelen szeretete munkája iránt a
legnagyobb magyar pedagógusok soraiba emeli.
Isten áldása volt életén – Örök
elismerés szálljon emlékére
III.
Török Erzsébet
(ismertebb
nevén Török Erzsi)
Kossuth-díjas népdalénekes, magyar népdalkincs egyik
kiváló tolmácsolója és népszerűsítője
(Kolozsvár, 1912. november
15. – Budapest, 1973. december 1.)
Török
Erzsébet és Kodály Zoltán (1950)
(mandadb.hu)
Török
Erzsi színésznőnek készült, tanulmányokat az Országos Színészegyesület
színészképző iskolájában folytatott Budapesten, Stella Gyula növendékeként.
Rövid színészi pályafutása szülővárosához, Kolozsvárhoz kötődik, ahol
naiva szerepeket játszott az 1929–30-as évadtól. Az éneklés azonban sokkal
inkább vonzotta, sanzonénekes szeretett volna lenni, ezért amikor a
család 1933-ban Budapestre települt, énektanulmányokat kezdett Kelen
Hugónál.
Kelen Bartók
Béla, Kodály Zoltán népdalaira, népdalfeldolgozásaira irányította
Török Erzsébet figyelmét. Inspirálta Medgyaszay Vilma és Basilides Mária művészete is. Ízes magyar
beszédmódjával hamar kiváló tolmácsolója lett a zenei folklórnak, nagy
sikereket aratott népballadák előadásával is. Az 1940-es évektől rendszeressé
váló hangversenyfellépéseinek, rádióadásainak, később tévészerepléseinek középpontjába
a népdal- és népdalfeldolgozások kerültek. Fellépett a Független Színpad
rendezvényein, a rádióban az Országos Filharmónia szólistája lett.
Országjáró utakat vállalt, hogy népszerűsítse a magyar népdalkincset.
A
Vers- és Dal Színháza (a későbbi Irodalmi
Színpad) 1956. október 18-án Török Erzsébet és Jancsó Adrienne magyar népdalestjével nyitott. A Röpülj,
páva című televíziós népdalvetélkedőn ő volt az egyik
zsűritag. Pályája vége felé a magyar vallásos népköltészetet is
megszólaltatta (Hegyet hágék, lőtöt lépék). Életének utolsó hivatalos fellépése
1972. december 13-án volt a budapesti Egyetemi Színpadon, ahol
Kodály-műveket adott elő. Ez év karácsonyán
a Mátyás-templomban szerepelt még közönség előtt. Utolsó évében
súlyos betegség gyötörte, második férje és édesanyja, „Gitu
mama” ápolta.
Mind Magyarországon,
mind az erdélyi magyarság[2] körében szerették és
tisztelték az ő művészetét, a Bartók- és a
Kodály-népdalfeldolgozásokat, amelyeket ő mint
énekesnő szívvel, lélekkel tolmácsolt.
1954-ben Kossuth-díjjal jutalmazták, 1968-ban pedig érdemes művész kitüntetést
kapta meg. Énekét számos rádió és hanglemez-felvétel őrzi, többet
ezek közül korszerűbb hanghordozókon is újra kiadtak.
Nevezetes volt főztjéről is, több
szakácskönyvet jelentetett meg.
„Török Erzsi őszinte volt...Nem
takarója, de ruhája volt a népdal, s nemcsak ünneplőre, zajos vigalomra,
látvánnyal cirkalmas muzsikás vígságra, de hétköznapra is életre-halálra
vállalt egyszerű köntös; és ház is, emberséggel bélelt otthon is, amelybe
csendben csengő hangjával beköltöztetett minden emberségben-boldogságban
szűkölködőt.”
Nagy Magyar Előadóművészek
- Great Hungarian Performers
- Török Erzsébet
TELJES
LEJÁTSZÁSI LISTA MEGTEKINTÉSE (20 felvétel)
IV.
Végh Sándor
világhírű hegedűművész, karmester,
a huszadik század egyik legnagyobb kamarazenésze
1912. május 17. Kolozsvár – 1997. január
7. Freilassing (Németország)
|
Végh
Sándor (kultura.hu)
Első
vonósnégyesét, az Új Magyar Vonósnégyest 1935-ben alapította meg. 1936-ban
több európai városban – így Budapesten és Bécsben, valamint az Új Zene
Nemzetközi Társaságának fesztiválján Barcelonában – Végh együttese mutatta be
Bartók V. vonósnégyesét. A bemutatók előtt maga a szerző is
többször foglalkozott a pályája elején álló kamaraegyüttessel, és a próbák
során igen jó munkakapcsolat alakult ki Végh és Bartók között, ami a
későbbiekben is megmaradt. Második
vonósnégyesét 1940-ben alapította. A Végh Quartet 1946-ban részt vett a Genfi Nemzetközi Zenei
Versenyen, ahol a zsűri egyhangú döntéssel nekik ítélte az első
díjat; ezzel kezdetét vette az együttes három évtizeden átívelő
világkarrierje. Végh Sándor a versenyt követő években
Franciaországban, majd Svájcban és Németországban élt, végül élete utolsó
évtizedeiben Ausztriában, Salzburgban talált otthonra. Végh a
század legkiválóbb muzsikusaival zenélt együtt. Fellépett többek között
Dohnányi Ernő, Fischer Annie, Mieczysław Horszowski, Wilhelm Kempff,
Rudolf Serkin, Yehudi Menuhin kamarapartnereként.
Pablo Casalsszal hosszú éveken át játszott együtt a legendás csellista Prades-i fesztiválján. 1964-ben az olaszországi Cervóban Végh megalapította saját kamarazenei
fesztiválját, mely mind a mai napig megrendezésre kerül, és amelyen az elmúlt
majd öt évtized során számos világhírű muzsikus lépett fel. Végh
egész életében kiemelt fontosságot tulajdonított annak, hogy a
felnövekvő generációknak továbbadja tudását. 1941–46-ig a budapesti,
majd a baseli, freiburgi,
düsseldori és salzburgi zeneakadémiákon vezetett
hegedű osztályt, és számos mesterkurzust is tartott a világ
különböző pontjain. 1972-ben a dél-angliai Cornwallban,
Prussia Cove-ban
létrehozta az International Musicians Seminart, mely mesterkurzus a mai napig híven őrzi
Végh zenei örökségét. Húsz
évvel a Végh-kvartett megalapítása után, feltehetően 1961-ben hozta
létre volt növendékeiből a Végh Sándor Kamarazenekart az akkor már nagy
hírnévnek örvendő muzsikus. Az együttes 1961 őszén Svájcban és
Németországban turnézott, 1962-ben és 1963-ban a Prades-i
Fesztiválon, majd 1964-ben Cervóban is fellépett.
Anyagi nehézségek miatt azonban a zenekar hamarosan kénytelen volt befejezni
tevékenységét. Dirigenssé
válásában Végh a döntő impulzust az egyesült államokbeli Marlborói Zenei
Fesztiválon kapta, ahol pályájuk elején álló kiváló fiatalok kamarazenéltek
hírneves muzsikusokkal, és a résztvevők alkalmi zenekart is alkottak.
Végh négy alkalommal, 1974-től 1977-ig vett részt a Marlborói
Fesztiválon, és mind a négy évben vezette a zenekart, amelyben
ezekben az években olyan, később világhírűvé vált muzsikusok is
játszottak, mint Kim Kashkashian, Yo-Yo Ma, Mischa Maisky és Shlomo Mintz. A Camerata Academica Salzburg
kamarazenekart az 1951/52-es évadban alapította Bernhard Paumgartner
a salzburgi Mozarteum tanáraiból és diákjaiból.
1978-ban Végh Sándor vette át az együttes vezetését. Az ezt követő majd’
két évtizednyi közös munka során az együttes második virágkorát élte, s a
világ legjobbjai közé került. Számtalan külföldi vendégszereplés mellett
1983-tól a zenekar ismét rendszeres vendége lett a Salzburgi Ünnepi
Játékoknak. Végh, miután átvette az együttes vezetését, lassanként az egész zenekart
lecserélte, egyedül a nagybőgőst hagyta meg. A Camerata
hangzásvilágában meghatározó volt, hogy vonósai jellemzően
Végh-tanítványok voltak. Ennek eredményeképp egy olyan egyöntetű
vonóshangzás és stílusegység jött létre, mely egyedülálló volt a maga
nemében. „A Camerata számomra hangszer, tagjai
lelkem minden rezdülését megérzik. Igen sok örömet adnak.”3 – vallotta Végh
egy interjúban. Végh
Sándor nem a szó szokásos értelmében volt karmester. A Camerata
olyan volt kezei alatt, akár egy többszörösére növelt vonósnégyes. Nagyon sok
próbát tartott, és aprólékos munkával dolgozta ki a műveket. A zenekar
gyakran még az ő érkezése előtt elkezdte a munkát, de elég volt,
hogy belépjen az ajtón, az együttes máris egészen másképp szólt. A Camerata tagjai mesélik, hogy Végh rendkívül inspirálóan
hatott rájuk; a jelenléte olyan erős volt, hogy képtelenség volt más
módon zenélni, mint ahogy ő azt elképzelte és sugározta. Elég volt egy
pillantás, egy mimika, egy gesztus, egy mozdulat, és minden a helyére került.
Salzburgi zenekar lévén a Camerata kiemelt
figyelmet szentelt Mozart életművének. Végh számos Mozart-művet
játszott lemezre zenekarával, a divertimentók és szerenádok felvétele Grand Prix du Disque díjat nyert.
Végh Mozart-interpretációit rangos elismerésekkel jutalmazták, megkapta
többek között Salzburg városa és a bécsi Mozart Egyesület arany medálját. A Camerata élén Végh dirigálta Schubert összes
szimfóniáját; a „Nagy” C-dúr szimfónia elvezénylésével ifjúkori vágya vált
valóra. Zenekarának gazdag, változatos repertoárjában megtaláljuk továbbá
Bach, Bartók, Beethoven, Berg, Brahms, Dvořák,
Haydn, Mendelssohn, Schönberg, Stravinsky, Veress, Weiner, Wolf és mások
műveit is.Élete
utolsó két évtizedében Végh Sándor művészi tevékenységében a dirigálás
került egyre inkább előtérbe. Ezekben az években Végh változatlanul
koncertezett hegedűművészként is, míg aztán időskori ízületi
problémái miatt le nem kellett tennie a vonót. A Camerata
mellett Végh időről időre más zenekarokat is vezényelt, többek
között az Európai Kamarazenekart, a Berlini és Bécsi Filharmonikusokat,
valamint a Bécsi Szimfonikus Zenekart. Végh
Sándor magánemberként ugyan korábban többször is ellátogatott Magyarországra,
muzsikusként azonban csak 1984-ben tért haza, hogy mesterkurzust tartson a
Zeneakadémián. Előadóművészként kereken negyven évvel utolsó
budapesti fellépése után, 1986-ban hallhatta őt ismét a magyar közönség.
Első magyarországi mesterkurzusát továbbiak követték. Dirigensként is
többször fellépett budapesti koncerttermekben, a Camerata
Academica Salzburg mellett a Budapesti
Fesztiválzenekart és a Weiner–Szász Kamaraszimfonikusokat is vezényelte. Művészetének
elismeréseképp számos kitüntetést és díjat kapott, többek között a Brit
Birodalom Érdemrendjét (Honorary Commander of the Most Excellent Order of the British Empire, 1989), a francia Művészeti és
Irodalmi Érdemrend Lovagi fokozatát (Chevalier de l’Ordre des Arts et des Lettres, 1989), az Osztrák Tudományos és Művészeti
Érdemrend I. osztályát (Österreichisches Ehrenkreuz für Wissenschaft und Kunst I. Klasse, 1992). Magyarországon megkapta a Magyar
Népköztársaság Aranykoszorúval díszített Csillagrendjét (1987), a Pro Cultura Hungarica díjat (1995) és a Budapest Díszpolgára
címet (1995). A Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola tiszteletbeli
tanárává fogadta (1992), a Végh-kvartettel pedig Bartók Béla–Pásztory
Ditta-díjban részesült (1989). (BMC)
Végh
Sándor (gramofon.hu) |
Végh
Sándor portré (59:44)
Egy utolsó mohikán - portré Végh Sándorról 1991
Sándor Végh in concert
(Mozart, Haydn, Bartók, 1988) (1:31:04)
Sándor Végh conducts the Budapest Festival Orchestra in 1988, in Budapest Congress Center. Soloist: Miklós Perényi Mozart: Symphony in g minor, K.550 1. movement 00:50 2. movement 10:16 3. movement 19:00 4. movement 23:28 Haydn: Cello concerto in D major 1. movement 30:07 2. movement 46:21 3. movement 52:19 Bartók: Divertimento 1. movement 59:45 2. movement 01:09:48 3. movement 01:21:23
Vegh Quartet Schubert&Brahms 22 September 1964 1 (1:34:00)
|
|