ÉLŐ ZONGORATANÍTÁS

„Nem módszerem van, alapelveim vannak és az alapelveket alkalmazom"

Péter Miklós beszélgetése a „Két világrész – Európa – Amerika – tanára Varró Margit" c. könyvéről és létrejöttéről a szerkesztővel és közreadóval, Ábrahám Mariannal

Péter Miklós: A könyvet kézbevéve mindenkinek az az első benyomása, hogy alapvető zongorapedagógiai, sőt — nyugodtan mondhatjuk — alapvető zenepedagógiai művet tart a kezében. Amilyen örvendetes, hogy Varró Margit, akinek életműve keresztmetszetét adja a könyv, nemzetközileg ismert és elismert, mondhatnánk világhírű zenepedagógus, annyira sajnálatos, hogy a magyar zene- és zongorapedagógiában még mindig nem nyert általános ismertséget és elismertséget. Ezt az életművet pedig minden magyar zenetanárnak ismernie kellene. Éppen ezért tartom rendkívül nagy jelentőségűnek, hogy sikerült e kötetet megalkotni és megjelentetni. Hogy ez hatalmas munkát jelentett, az magából a kötetből is nyilvánvaló. Ezért első kérdésem: mi volt az indíték, mi adott ehhez erőt és hogyan sikerült mindez: a hatalmas anyag összegyűjtése Európából és Amerikából, annak válogatása, szerkesztése, fordítása, majd kiadása — ami többnyelvű kiadványról lévén szó, nyilván jóval meghaladta egy csak magyar nyelvű könyv szerkesztői és kiadói feladat — nagyságát, nem is beszélve a szükséges és elvégzett fordítói munkáról.

Ábrahám Mariann: Valóban hihetetlenül sok munka és előre nem látható nehézség leküzdése árán jött létre a könyv. Úgy tudom csak magyarázni, hogy néhány felejthetetlen élménnyel találkoztam és ezek hatalmas erővel kényszerítettek a munkára. Magam is kutatom és csodálkozom, honnan jött ez az erő tulajdonképpen. Mert ez az erő „kényszerített" arra, hogy éveken keresztül megszállottan foglakozzak a témával és dolgozzak a könyvön. Meggyőződésemmé vált ugyanis, hogy elsősorban a magyar muzsikusoknak és zenepedagógusoknak, de ezen túlmenően a nemzetközi zenepedagógiai közvéleménynek is meg kell adni a lehetőséget, hogy megismerjék Varró Margit zenepedagógiai és zenepszichológiai műveit és munkásságát, melynek értékét világhírű zeneszerzők és előadóművészek éppúgy elismerték, mint egykori tanítványai és kollégái. Igen örvendetes, hogy 1989-ben a Zeneműkiadó Vállalat újra kiadta „Zongoratanítás és zenei nevelés" c. könyvét, 1981-ben pedig „Tanulmányok, előadások, visszaemlékezések" c, kötetét, így valamelyest ismertebbé vált munkássága.

P.M.: Élményeket említett. Felsorolná a legfontosabbakat ezek közül?

Á.M.: Az alapvető élmény Varró Margit egyéniségének, személyiségének és tanításának még közvetetten, nemzedékeken át is elevenen ható sugárzása. Senki sem tudta kivonni magát ennek hatása alól, akinek megadatott, hogy bűvkörébe kerüljön . A mi számunkra és az én számomra ezt először és elsősorban Máthé Miklósné, az utóbbi évtizedek magyar zongorista és zongoratanári generációi számára „Máthé Klári néni"-ként fogalommá vált nagy zongorapedagógus személye és tanítása közvetítette. (ő sohasem csinált titkot abból, hogy mennyit merített Varró Margit tanításából és gyakorlatából, akivel közvetlenül együtt dolgozott egészen külföldre távoztáig. Meghökkentő volt, hogy Klári néni mennyivel jobban meg tudta találni a hibák kijavításához vezető utat – beleértve a növendékekkel való bánásmódot és hangnemet – mint sok kiváló zongoraművész tanárunk, akiknek talán a pedagógiai – pszichológiai felkészültsége nem olyan adekvát, nem olyan egyenlő súlyú a zongoratechnikai felkészültséggel, mint az Varró Margitnál vagy Máthé Klári néninél volt. Úgy tűnik, hogy az a fajta tekintélyelvűségen alapuló – Varró Margit által egyenesen basáskodónak titulált — tanítási mód, amely Varró Margit tanúsága szerint pl. Szendy Árpád tanítását jellemezte, még ma is igen, sok helyen felbukkan alsó-, közép- és felsősfokú tanításunkban egyaránt. Félreértések elkerülésére megemlítem, hogy nem a tanár egyéni tekintélyéről van szó, hanem arról a kioktató jellegű, deklaratív tanítási módról, amely nem veszi kellően figyelembe a növendék lelkialkatát és nem ismeri el és be a tanári tévedés okozta károkat. Ez a másik, negatív élmény az, ami ugyancsak elementáris erővel késztetett arra, hogy mindent megtegyek annak érdekében: minél többen ismerjék meg és lehetőleg használják fel, kövessék azt a zenepedagógiai alapelvet és gyakorlatot, amit Varró Margit fejtett ki és képviselt. Ezt hétköznapi nyelven úgy fogalmazhatnánk meg a legegyszerűbben, hogy a zene és a zongoratechnika mellett legalább annyira fontos a növendék reagálásának, képességeinek és egyéniségének, vagyis lélektani típusának figyelembevétele a tanítás során, mint az előbbieké, méghozzá életkortól függetlenül: Tudományos nyelven és elvi síkon pedig ez azt jelenti, hogy a zenepedagógus képzése során hasonló súlyt kell kapjon a pszichológiai felkészítés, minta zenei-technikai. Varró Margit gyakorlatából egyértelműen következik az is, hogy elengedhetetlen a növendékek munkájának és reakcióinak folyamatos figyelemmel kísérése és elemzése, s ezzel párhuzamosan a tanár munkájának önkritikus elemzése is, amiben igen fontos szerep jut a tanári tévedések fel- és beismerésének, méghozzá minden szinten, a felsőfokú tanításban éppúgy, mint az alsó- és középfokon.

A Varró Margittal kapcsolatos élmények közül az egyik legnagyobb jelentőségű, szinte döbbenetes hatású volt számomra a húszas-harmincas évekből származó „pedagógiai naplófeljegyzések" sorozat. Több mint egy évtizeden át ugyanis mondhatni napi tevékenységévé vált, hogy a gyermekek – növendékei – zenével való kapcsolatteremtésének első lépéseit mind pszichológiailag, mind zeneileg, mind hangszeres módszertanilag a lehető legtökéletesebben megismerje és optimálissá tegye. Ezek a „tanári naplófeljegyzések" a könyv szerkesztésének nagy és hosszadalmas munkája alatt mindvégig lázban tartottak. Ezt a címet nem én találtam ki, ő utal vissza ilyen cím alatt mintegy negyven évvel később egyik írásában ezekre. Kívánom minden zenetanárnak, hogy ezek igazi jelentőségét a gyakorlatban mérje fel. Rendkívül izgalmas e naplófeljegyzések sorstörténete is. Ó ezt kimenekítette Amerikába – valószínűleg férje vitte magával 1940-ben – s élete utolsó évtizedében, a 70-es években, mikor már feltehetőleg hagyatékát rendezte az utókor számára, ezt a kézzel, kapcsos füzetlapokra írt mintegy 80 lapot elhelyezte egy borítékba, amelyre fontosnak tartotta felírni, hogy egész pedagógiai életművének alapját ezek a pedagógiai naplófeljegyzések képezik. Az anyag nem teljes, csak csekély töredéke lehet a hatalmas megfigyeléstömegnek, de teljesértékű betekintést nyújt a tudományos módszer-be. Ezekről érdemes lenne külön is beszélni, mert szemléletükben fantasztikus belső rendet sugároznak. Méghozzá nem csak Varró Margit szemléletét — hanem sokkal többet, egy egész korszak szemléletét is sugározzák. Ez a korszak Bartók, Weiner, Kodály, Kovács Sándor pedagógiai munkásságának a kora. Ez a korszak lehetővé tette, hogy egy tanár például szeptemberben bizonyos általa ismert pszichológiai megállapítások és alaptételek tükrében figyelje meg tanítványai reakcióit, magatartásait, egyfajta gondolati közelítéssel — és ez a gondolati közelítés rendkívül sokoldalú — és ezeket a reflexiókat feljegyezze. És nem egy hétig vagy hónapig figyeli azt, hanem ugyanannak a tanévnek az utolsó napjaiban is, ha ugyanazzal a gondolattal kapcsolatban továbblépést tapasztal, amely azt sugározza, hogy a tanítvány valamit megértett, azt újra feljegyzi. Sót még egy vagy két év múlva is, keresve és megállapítva, hogy milyen tanári közelítés következménye volt az eredmény. Valami olyan tudományos gondosságról, alaposságról van szó, aminek döbbenetes hatása van. Ó eredendően nem abból indult ki, hogy megtanít valamit, hanem a tanítvány személyiségének és tehetségének megismerésén, megértésén és ezáltali megközelítésén munkálkodott. Megvolt tehát a kitűzött, elérendő cél is, de önmagát is bírálat tárgyává tette, ha valamit nem kellő előkészítés után, túl hamar, túl bonyolultan, nem igazán személyre szabottan adott tovább. A magam részéről megpróbáltam bizonyos gondolati rendezettség szerint csoportosítani e naplófeljegyzéseket a könyvben. Remélem, hogy ez a csoportosítás az apró megfigyelési momentumok mellett fényt vet alapvető dolgokra és alapvető etikai tanári magatartásformákat is sugall. Erre — úgy érzem — nagyon nagy szükség van manapság. Példaként csak egy momentumra szeretnék utalni: mikor már két könyve megjelent, Európa-szerte ismert volt a neve, újra azt latolgatja, hogyan lehetne az első zongoraórák egyikén egy gyereknek félreérthetetlenül megtanítani a basszuskulcs és a violinkulcs hangjait, mert konfúzió keletkezik a gyerek fejében az általa egyértelműnek hitt közlés nyomán. Ó továbbgondolta, hogy ha ezek a konfúzus ismeretek nem nyernek megfelelő elrendezést, akkor rengeteg további zavaros fogalomalkotás forrásai lehetnek. Én azt hiszem, hogy a pedagógusok zöme sajnos ilyen mélységben egyáltalán nem törődik a dolgokkal. Nyilván sokan azt föltételezik, hogy amit tanítanak, annak a következménye természetszerűen az, hogy a tanítvány tudja, megtanulja azt. Vagy ha nem tanulja meg, akkor kap egy rossz osztályzatot. Valószínűleg a legtöbb pedagógusban fel sem merül, hogy nem biztos, hogy úgy tanította, hogy annak alapján az adott tanítvány – hangsúlyozni szeretném, hogy az adott tanítvány – a maga tehetsége, életkora, tudása szintjén meg is tudja tanulni, amiről szó van. Külön gyönyörűség olvasni, hogy ő – Varró Margit – hogyan gyakorol önkritikát: „ezt nem elég gondos előkészítés után, túl hamar adtam” – írja le például az egyik hallás utáni dallamfelismertetés kapcsán, tehát nem tudhatják még. Soha, egyetlen szóval sem marasztalja el a gyerekeket, csak a saját hozzáállását csiszolgatja.

A naplófeljegyzések rendezettsége, sokrétűsége, sokoldalúsága önmagában is esztétikai élmény, de véleményem szerint még sokkal megragadóbb és megrendítőbb élmény a bennük rejlő vagy inkább belőlük sugárzó tanári, emberi, etikai magatartás, amire ma is igen nagy szükség van. Én már c ezért is vállalnám ma is újra az egész könyvnek az elkészítését – tudva és ismerve a vele járó elképzelhetetlen munkatömeget. Hálás vagyok a sorsnak e tanári naplófeljegyzések megismeréséért, különösen, hogy ilyen mélységben kellett ismerkednem és barátkoznom vele, hogy ily mértékben átgondolásra kényszerített. Bennem a végkövetkeztetés ezekből úgy összegződik, hogy minden pedagógus egy megfejtésre váró csodával, titkok tömegével áll szemben, amikor egy másik ember lelkére, intellektusára akar hatni, amik növendékét formálni akarja. És ezt másképpen nem tudja elérni, csak ha végtelenül finn an, gondosan, érzékenyen, nagyon nagy emberi tapintattal, rezonanciával közeledik.

P.M.: Mint a kötetből is kiderül, Varró Margit Amerikában is elismerést aratott mind pedagógiai mind tudományos munkásságával. Az utóbbi téren elsősorban magyar alkotók – Liszt, Bartók – műveivel és munkásságával foglalkozott. Kérdésem: hangsúlyozta-e és ha igen, milyen mértékben magyar voltát?

Á.M.: „Kinti" – amerikai – barátaitól tudom, hogy ő soha nem hangoztatta, hogy magyar. Mégis, az érzelgős magyaroknál sokkal magyarabb volt. Nagyon mély kapcsolatot tartott kint élő magyarokkal, a hozzá hasonló kiváló muzsikusokkal. Így például Starker János, Reiner Frigyes, Gombosi Ottó, Vass Sándor — nemzetközi tekintélynek örvendő kiváló muzsikusok, zenetudósok. És az sem véletlen, hogy a világhírű képzőművész, Moholy-Nagy László School of Designjában, Chicagó-ban, ahol a Bauhaus új utakat törő művészeti nevelési elveit valósították meg, Varró Margit Bartók Mikrokozmoszáról tart előadást. E mellett komolyan tartotta a kapcsolatot külföldön és itthon élő barátaival is. Tudjuk pl. hogy Starker Jánossal igen sokat foglalkoztak Weiner Leó pedagógiai munkásságával. Varró Margit ugyanis eltávoztáig Weiner Leó szűkebb baráti és munkatársi köréhez tartozott. Varró Margit körül Amerikában is egy élő kultúrkör alakult ki. Magyarságát elsősorban azzal az igen hatékony módszerrel bizonyította, hogy Liszt és Bartók művészetéről különféle tudományos és pedagógiai fórumokon tartott előadásokat, különböző folyóiratokban írt, érvelt, végzett „ismeretterjesztést" a magyar művészekkel kapcsolatban, a szó legjobb értelmében. Utolsó, 1961-es cikke is Bartókról, a Mikrokozmoszról szól. Ebből kiderül, hogy Bartók tőle kért tanácsot és javaslatot a Mikrokozmosz zongoratechnikai-zongorapedagógiai felépítéséhez és a kapott javaslatot az első három kötetben konzekvensen meg is valósította, majd a megjelenést követően e tanácsokat egy sajtóinterjúban meg is köszönte. Itt is nyilvánvaló, hogy Varró Margit e cikkel is Bartók nagyságát akarta minél ismertebbé tenni a maga lehetőségein belüli eszközökkel. A kérdésre tehát, hogy milyen mértékben és hogyan hangsúlyozta magyar voltát, azzal, felelhetek: tetteivel, munkásságával tett hitet a magyar művészet, a magyar zene és ily módon saját magyarsága mellett.

Szabad legyen ezzel kapcsolatban egy, az amerikai kutatómunka során felmerült gondolatot, ötletet vagy inkább javaslatot említenem: Óriási dolog lenne, ha valaki vállalkozna arra, hogy az emigrációba kényszerült magyar művészek és tudósok munkásságát feltárja, feltérképezze, összegyűjtse. A feladat nagysága és sokrétűsége meghaladja egy ember erejét, így azt többen kellene végezzék, hiszen a legkülönbözőbb tudományos és művészeti ágakban működő emberekről van szó s mint látjuk, egy-egy művészeti vagy tudományos ág is épp elég munkát adhat egy-egy embernek. Valakinek vagy valakiknek azonban Össze kellene fogni a szerteágazó munkát és azt összegezni, egybegyűjteni és közreadni. Ehhez valószínűleg alapítványi támogatásokra is szükség lenne, de ezt feltehetőleg meg lehetne szerezni. Bizonyosra vehető, hogy a mozaikkockákból összeálló kép lélegzetelállító lenne és igencsak megerősítené nemzeti önbecsülésünket. Másrészt erősíthetné azt a jogos igényt, hogy fontos lenne nemzetközi színvonalon dolgozó alkotó tudósainknak és művészeinknek a lehetőségek közt itthon is biztosítani a megfelelő környezetet és munkafeltételeket, valamint a nemzetközi kapcsolatok, információk zavartalanságát.

P.M.: Talán itt és most indokolt feltenni a kérdést: ugyanazt, ugyanúgy mondta-e és folytatta-e Varró Margit Amerikában, mint itthon vagy a megváltozott környezet bizonyos kérdések esetében más válaszra kényszerítette?

Á.M.: Az alapelvek természetesen ugyanazok maradtak. Hiszen ő nyomatékosan hangsúlyozta, hogy „nem módszerem van, alapelveim vannak és az alapelveket alkalmazom." Nos, éppen ezeknek az alapelveknek a megváltozott környezethez való rugalmas és nagyszerű alkalmazása nyilvánul meg pl. a kötetben először megjelenő, 196l-66-ban írt „Dinamikus zongoratanítás" c. műben, ami utolsó összefoglalása zongorapedagógiájának, rendkívül leszűrt, koncentrált formában. Csodálatos nyomon követni, hogy az európai normákat a zene elementáris, örömszerző funkciójának érdekében milyen bölcsen kény-szerül feladni. Ez azért is jó, mert megmutatja, milyen zenei helyzet uralkodik egy országban, ahol a fiatalok zenei nevelése nincs kellőképpen tervezetten összefogva és hogy mennyire kell vigyáznunk azokra az eredményekre, amiket már elértünk, amit Magyarországon az elmúlt évtizedekben, ha úgy tetszik, az elmúlt évszázadban Liszt Ferenc óta kiépítettünk. Egészen bizonyos, hogy zenei jó hírünket a világban nem utolsósorban ez biztosítja, vagy legalábbis ez adja annak szilárd alapját. Varró Margitot többek között azért is nevezhetjük két világrész tanárának, mert megfogalmazta, le is írta a különbséget egy azonos témakörben. Erezni lehet az azonos alapgondolatokat tartalmazó írásban a sokkal inkább helyi igényekre adaptálódott, amerikanizált gyakorlati megvalósítását ugyanazoknak az alapelveknek.

P.M.: Mennyire ismert és elismert Varró Margit munkássága Amerikában, szorosabban az USA-ban és a szélesebb nemzetközi zenei-zenepedagógiai életben?

Á.M.: Az Egyesült Államok hatalmas ország, ahol minden területen, így a zenepedagógiában is a magyarnál nagyságrendekkel nagyobb számú szakember működik. Nincs olyan „kitüntetett" kulturális vagy zenei központ, mint kis országunkban Budapest. Az utóbbi évtizedekben különösen óriási fejlődésnek indult a felsőfokú — egyetemi képzés s ezen belül a felsőfokú zeneoktatás is. Ennek nyomán és ezzel egyidőben rohamosan bővült és bővül az alsó- és középfokú zeneoktatás is. E mellett az amatőr zeneértők, zenebarátok és az amatőr gyakorló muzsikusok — pl. az ifjúsági, iskolai, egyetemi-főiskolai zenekarok — száma is elképesztően nagy és egyre bővül. Csak példaként: az egyetemi és középiskolai zenekarok száma több tízezer! Ezért természetes, hogy egy zenepedagógus hatása, eredményei – legyen szó bármilyen kiválóságról, mint pl. Varró Margit – viszonylag szűk körben válik általánosan ismertté és elismertié. (Ez a „szűk kör" valószínűleg jóval nagyobb, mint a magyar zenepedagógusok összlétszáma!) Még inkább vonatkozik ez az általános nemzetközi ismertségre és elismertségre. Varró Margitot és eredményeit minden-ki a legteljesebb mértékben elismerte, akinek módja volt azt megismerni. De az igazán széleskörű nemzetközi elismertségéért nekünk kell munkálkodnunk. Éppen ezt céloztuk például azzal, hogy a kötetben eredeti nyelven is közreadtuk Varró Margit Írásait, hiszen ő maga öt nyelven írt és adott elő anyanyelvi szinten. (magyar, német, angol, francia, olasz). Reméljük, hogy ez is elő fogja segíteni munkásságának további nemzetközi megismertetését.

Visszatérve egy percre az USA-beli kulturális helyzetre: óriási dolog és óriási segítség és lehetőség viszont, hogy a csodálatos egyetemi és egyéb könyvtárakban és levéltárakban, archívumokban minden dokumentációt megőriznek, így mód van azok összegyűjtésére és feldolgozására. Mint azt a könyv előszavában és részben függelékében is tettem, úgy érzem, itt és most is ismételten ki kell fejeznem köszönetemet mindazon könyvtáraknak és az azokban dolgozó kutató-könyvtárosoknak, amelyek és akik lehetővé tették a források felkutatását és közzétételét — beleértve természetesen az amerikai könyvtárak mellett a magyarokat is. Az utóbbiak közül mindenképpen meg kell említenem itt és most is a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Könyvtárát és Kárpáti Jánost, a Liszt Ferenc Emlékmúzeum és Kutatóközpont Könyvtárát és Eckhardt Máriát, valamint Berlász Melindát, a Széchenyi Könyvtárat és Veöreös Enikőt, de rendkívüli hálára köteleznek még mások mellett azok, akik a könyv technikai kivitelezésével kapcsolatban számtalan ötletet adtak. Például a Zeneműnyomda vezetője, Tóth Éva. Ő személyesen sajátjának tekintette ezt a könyvet és bármikor zavartam kérdéseimmel, készségesen útbaigazított. Ugyanilyen sokat köszönhetek a Computer Média Rt. igazgatójának, Pomozi Istvánnak, akinél megjelentem egy reménytelen, heterogén külalakú tengernyi papírtömeggel. A véletlen szerencse Juhász Károly tipográfussal hozott itt össze. Ő valamikor tanult zenét, sőt ma is zenebarát, így át tudta látni ezt a feladatot, megérezte az elképzelt koncepciót és képes volt arra, hogy kivitelezze is.

P.M.: Mi az, amit a zenepedagógusok számára legfontosabbnak tart Varró Margit életművéből?

Á.M.: Nehéz ezt kiemelni és megfogalmazni, hiszen éppen a teljes életmű áttekintése és bemutatása a kötet célja, s ez remélhetőleg önmagáért beszél. Legfontosabbnak és legalapvetőbbnek mégis Varró Margit életének példa-értékét tartom, amely minden részletében követésre méltó. Nincs értelme a Varró Margit által tökéletesen megfogalmazott elveket újra ismételni, ezek önmagukért beszélnek. De a könyvből talán összeáll egy olyan, tudósszintre emelkedett művész-pedagógus képe, aki Weiner Leó egyenragú szellemi társa volt — erről önmagában is érdemes lenne részletesen szólni, bár a kötetben csak utalni tudtunk rá —, akinek véleményét kikérve és magáévá téve írta meg Bartók Béla a Mikro-kozmosz első három kötetét, aki 1970-ben — 90 évesen! — Amerikában szerényen úgy vélte, hogy Magyarországon az auditív zongoratanítás „sokat veszített jelentőségéből, mert ... Kodály Zoltán alkotó módon létrehozta a hallásképzéssel egybekötött korszakalkotó énekes gyakorlatait és amit most már minden magyar népiskolában sikeresen bevezettek" (!), akinek munkásságát olyan világnagyságok ismerték el, mint pl. Yehudi Menuhin vagy Reiner Frigyes. Óriási tanulságnak tartom, hogy ez a mindenki által elismert nagy tanár 60 éves korában képes volt azt mondani, hogy azért nem vállal el egy munkát, mert a mellett nincs módja az önképzésre! Már jóval előbb, 1935-ben is azt mondta egy nyilatkozatában: „a tanítás ugyanis nekem a munka mellett élvezet is, de a legnagyobb élvezet mégiscsak az, ha az ember önmagát taníthatja." Ez az önfejlesztési igény azért volt képes ilyen intenzíven élni benne, mert egész életében ehhez ragaszkodott, egész életében állandóan igyekezett továbbfejleszteni magát. Mindig önállóan dolgozott és mindig kivitelezte, megvalósította, amit elképzelt, amit kitalált. Jellemző, hogy ő a zenei tehetség elnevezést is azon zenészek számára „tartotta fenn", „akik természetes adottságaikat képességekké tudták fejleszteni és a képességet zenei megnyilvánulásokká tudták formálni." A magam személyes életének óriási élménye és eredménye, hogy az ő életét és életművét bemutató könyv elképzelésből valósággá vált. Még egyszer itt is megköszönöm mindenkinek, akik ezt a munkát segítették és lehetővé tették: nevüket a könyv tartalmazza. A továbbiakban nagyon örülnék, ha az az elképzelésem is megvalósulna, hogy a könyv bevételéből és további adományokból, támogatásokból mód nyíljék a „Varró Margit Alapítvány" révén a magyar zongorapedagógia Varró Margit szellemében való továbbfejlesztésére.