BERLÁSZ MELINA 80
Berlász Melinda a Széchenyi-Díjról,
Lajtháról és Veress Sándorról[1]
Berlász Melinda zenetörténész, a zenetudományok kandidátusa, a
Magyar Művészeti Akadémia levelező tagja
idén Széchenyi-díjban részesült, az indoklás szerint „a 20. századi magyar
zenetörténet területén folytatott hiánypótló kutatásai, valamint az emigrációba
kényszerült, és emiatt kevésbé ismert hazai zeneszerzők, illetve
előadóművészek életművének széles körű megismertetése
érdekében végzett munkája elismeréseként”. Berlász
Melinda a 20. századi magyar zeneszerzés és zenei élet kiváló ismerője,
tudós kutatója, zenetörténeti kötetek, sorozatok létre hívója és
szerkesztője. Érdeklődésének előterében ma is a még
feldolgozatlan zenetörténeti kérdések állnak. Gondolatait most megosztja a
Széchenyi-díjról, mint a summa vitae perspektívájáról.
–
A Széchenyi-díjjal a tudományos élet kiemelkedő képviselőit
ismeri el az állam. Mi volt az első gondolata, és miként tudta értelmezni
a kitüntetést munkássága tekintetében?
– A minket
érintő változásokat, akár pozitív, akár negatív hatásúak, nem tudjuk
azonnal befogadni. Ha arra gondolunk, hogy a váratlan események lelki
feldolgozása, amíg az saját énünk részévé válik, mennyi szembesülést igényel,
jobban megértjük ezt a folyamatot. Természetesen az örömteli fordulatok
beépülése rövidebb, harmonikusabb. Ilyen módon, némi ráhangolódás után
honosodott meg bennem a Széchenyi-díj megtiszteltetésének öröme.
A
ráhangolódásra főként azért volt szükségem, mert utóbbi éveimben,
feladatról feladatra koncentráló mindennapjaimban, munkásságom szemléletével
csupán bővülő bibliográfiám szintjén foglalkoztam, és fel sem merült
bennem egy kitüntetés gondolata. A Széchenyi-díj viszont éppen ellenkező
irányból, a summa vitae perspektívájából, a
megtett útnak, az életmű egységének távlatából szólított meg.
Kezdeti
megérintettségemet a kitüntetés szakmai állásfoglalása teljesen feloldotta,
amely életművem két eszmei vezérfonalára mutatott rá: a 20. századi magyar
zeneszerzők és tudósok műveinek „hiánypótló" történeti
feldolgozására, továbbá a múlt századi magyar emigráns alkotók integrálását
kezdeményező kutatásaimra. E lényegre mutató állásfoglalásban
életművem meghatározó indítékaival szembesültem, amelyeket
pályakezdésemtől máig változatlanul sajátomnak érzek.
Pályám a
múlt század '60-as éveinek második felében a Magyar Tudományos Akadémia
Zenetudományi Intézetében indult, ahol közvetlen tanúként éltem át az akkoriban
bekövetkezett nemzedékváltás történeti felelősségét. Ebben az évtizedben
számos meghatározó jelentőségű magyar zeneművész távozott el az
élők sorából, köztük Dohnányi Ernő, majd néhány év múlva Kodály
Zoltán, és velük együtt még más korszakos jelentőségű
alkotóművésztől váltunk meg, többek között Lajtha Lászlótól, Weiner
Leótól és Járdányi Páltól. Az alkotói hagyatékok sorsának bizonytalan kérdései
már ekkoriban felvetették bennem a tudományos feldolgozás felelősségét és
életműveik iránti kutatói érdeklődésemet.
Az érdemi
kutatómunka gyakorlati megvalósulása évtizedeket igényelt: elsőként Lajtha
Lászlóval foglalkoztam, őt követően Veress Sándorral és Weiner
Leóval, legutóbb Járdányi Pállal. A felsorolás korántsem tükrözi kutatási
témáim teljességét, munkakörömben számos más kérdés feldolgozása is
időszerűvé vált: monográfiákat, tanulmányokat, forráskiadványokat és
memoárkötetet publikáltam. A 20. század első felére összpontosuló
zeneélet- és életműkutatásaim a diaszpórában élő, emigráns alkotó- és
előadóművészek életművének megkerülhetetlen jelentőségére,
s egyúttal hazai kirekesztettségükre irányították figyelmemet. Úgy döntöttem,
hogy személyes munkatervem keretében kezdeményezem a magyar emigráns
zeneművészek szellemi rehabilitációjának programját. Tervem az 1970-es,
1980-as évek fordulóján, a rendszerváltás előtti évtized politikai
légkörében merült fel, azokban az években, amikor a diaszpórába szakadt alkotók
visszafogadásának művelődéstörténeti kötelezettsége még nem volt
időszerű. Máig emlékezetemben élnek azok a bizonytalan, óvatos és
kétkedő benyomások, amelyeket a Veress Sándorral való svájci
kapcsolatfelvételre irányuló, első hivatalos kérelmem 1979/80-ban történt
benyújtása alkalmával munkahelyi környezetemben tapasztaltam. Első
kísérletem végül meglepő sikerrel zárult, és felbátorított
emigráció-kutatási terveim további kiszélesítésére, amerikai és nyugat-európai
emigráns művészek (többek között Dániel Ernő zongoraművész,
karmester, egyetemi tanár (California, UCSB) – hagyatékának felkutatására. Legátfogóbb eredményeim
a Veress Sándorral való „kutató-nagyköveti" küldetésem nyomán, a vele
folytatott évtizedes, szellemi dialógus tudományos termésében váltak
közismertté. Jólesően érintett, hogy kitüntetésem látókörében ez a
törekvésem is említésre került. A
Széchenyi-díj a summa vitae távlatában személyes üzenetté
vált: a felismerés jelének tekintettem magyar zenetörténeti kutatásaim irányadó
célkitűzéseit tekintve, és életművem eszméjével való szellemi
azonosulás jelét ismertem fel benne. A befogadás alkotómunkám produktumait
érintette: köteteim, tanulmányaim, zenei kiadványaim, életmű-sorozataim és
kiállításaim „hiánypótló” rendeltetésében.
– A
március 15-én kapott Széchenyi-díj az Ön megítélése szerint, hol helyezkedik el
a korábbi díjak sorában?
– Pályámat
elismerő kitüntetésekben, – nemzedéki hovatartozásom következtében –
főként 2000-től részesültem. Nem tekintem ide tartozónak, hogy
korábbi elismeréseimet felsoroljam, itt csupán első állami kitüntetésemre
térek ki, a Szabolcsi Bence-díjra, amelyet 2001-ben, zenetörténészi
pályám értékeléseként kaptam. A következők sorából egy kétszeresen
elnyert, és máig szívemhez szóló gesztusként tekintek vissza az Artisjus-díjakra,
főként azért, mert az általam útjára indított, 20. századi magyar,
főként kortárs zeneszerzői életművek feldolgozását célzó,
magyar-angol nyelvű sorozatom (Magyar zeneszerzők / HungarianComposers) kezdeményező
jelentőségét értékelte:
A 2013-ban,
az MTA Nyelv- és Irodalomtudományi osztályának javaslata alapján elnyert Akadémiai
díjam nézőpontja már némileg előlegezte jelen kitüntetésem
tartalmát: munkásságom
távlatának felidézését, amelynek beteljesítéseként a Széchenyi-díj életművem
egészének értékeire reflektált. Talán ide illő, hogy elismerésem
alkalmával a Széchenyi-díjban részesült zenetudományt képviselő tudósok
emlékét is felidézzem: a díj 1990. évi megalapításától kezdve hosszú menetben
sorakoznak fel előttem a múlt nemzedékének kiválóságai, és hovatovább az
utóbbi évtizedben – egyre nagyobb számban – mindazon kortársaim is, akik
tudományos teljesítményükkel jövőt formáló, példaértékű
életművet alkottak. Nem
mulaszthatom el, hogy az engem ért megtiszteltetést eszmei szinten mindazon
elődeimmel megosszam – egykori tanáraimmal, pártfogóimmal és
baráti-kollegáimmal –, akik szellemi társként mellettem álltak. Továbbá
hálaérzésem mindazokat a kutatásra inspiráló zeneszerzőket, tudósokat,
zenepedagógusokat is érintse, akiknek szellemi sugárzása éveken-évtizedeken át
magukhoz láncolt.
– Hogyan
tudta folytatni a munkáját a járványhelyzet alatt?
– Ami a
járványhelyzetet illeti, a váratlan, külső elfoglaltságoktól való
mentesülés a kezdeti időszakban nagyon gyümölcsözőnek bizonyult
számomra, főleg folyamatban lévő munkáim előrehaladásának
szempontjából. Megpróbáltam a legszükségesebb forrásaimat haza szállítani, és
napjaim néhány óráját zavartalanul munkámnak szentelni. Alapjában lényeges
előrehaladást értem el, főként a közreadásomban megjelenő
Lajtha-írásművek összkiadását előkészítő munkálataimban.
Pozitív fordulatként éltem át, hogy az áhított csend hetei nemcsak folyó
munkáim kézben tartásával ajándékoztak meg, hanem egyéb, régóta elérhetetlen szellemi
igényeim teljesítésére is lehetőséget teremtettek: így például egykori,
önmagammal egységbe forrt irodalmi és zenei alkotásokkal ismét mélyreható
kapcsolatot teremthettem.
Az idő
előre haladásával azonban – a szabadtéri mozgástól, az aktív emberi
érintkezéstől elszakadva –, munkálkodásom lendülete akaratlanul
megcsappant. Családom vidéken volt, hiányt nem szenvedtem, de magányom kezdett
nyomasztóvá válni. Ebben a periódusban végül megszületett egy életben tartó
párbeszéd, amelyet legifjabb, 8 éves leányunokám kezdeményezett, önszántából,
ambíciójának teljes tudatában. Napirendjébe rendszeresen beiktatta, hogy minden
reggel, menetrendszerű pontossággal megkeres telefonon, és emelt hangon,
érzelmekkel telt előadásban beszámol falubeli életüknek, főként saját
élményeinek változatos eseményeiről. Ennek a párbeszédre törekvő
gyermeki monológnak olyan megtartó, mágneses ereje volt, hogy még jelen
napjaimat is bearanyozza emlékké váló távlata. Hiszen ma már
önerőmből is újra építem teendőim sorát, a szabad levegőt
árasztó, külvilággal való kapcsolataimat.
Válogatás Berlász Melinda munkáiból, közreadott
köteteiből
– A 20.
századi zenetörténet áll munkásságának fókuszában, és korábban
koncertkritikákat is írt. Mikor hallgatott utoljára zenét a maga szórakoztatására
és nem a munkájához tartozó kötelességként? Vagy a kettő
elválaszthatatlan?
–
Bezártságomban zenehallgatásra is teremtettem alkalmat. Természetesen a
legközvetlenebb zenei élményeim köre témáim összefüggésében alakult ki, de a
kivételes időbeli keretek levetővé tették, hogy ezektől
független hangzásélményeimnek is szabad teret nyissak. A koncerttermi
előadásoktól természetesen el voltam zárva, hangfelvételekben viszont
bővelkedtem.
– Első
életműkutatása az 1963-ban elhunyt Lajtha László munkásságához
fűződik, amely a Lajtha-hagyaték első szisztematikus
áttekintését, feldolgozását jelentette. Később – ahogy
említette – Veress Sándor életművét kutatta. Miként kötődik a
két zeneszerzőköz?
–
Zeneszerzői életműkutatásaim több évtizedes folyamatában két 20.
századi magyar zeneszerző kivételes szerepet töltött be. Ezek egyike
Lajtha László zeneszerző és népzenekutató, a másik kiválasztott
komponista-tudós, Veress Sándor volt, aki Bartók, Kodály és Lajtha szellemi
utódaként csatlakozott mestereinek három hivatásterületen kifejtett
zeneszerzői, népzenekutatói és pedagógiai – sajátosan magyar –
pálya-modelljéhez.
A
Lajtha-kutatást pályakezdő éveimben kezdeményeztem, és különféle
megbízások, ösztönzések hatására alakítottam ki forráskutatásaim irányát és
módszereit. A Lajtha-hagyaték már a múlt század '70-es éveitől az érdemi
ismeretszerzés lehetőségét biztosította számomra oly szerencsés módon,
hogy a megőrzött kéziratok, kiadványok és relikviák sajátosságairól a
komponista özvegye nyújtott pótolhatatlan útmutatást. A szerző Váci utcai
otthonában alapoztam meg alapvető ismereteimet,
amelyek évtizedek múltán is biztos útmutatásul szolgálnak. Első
Lajtha-monográfiám A múlt magyar
tudósai sorozatban (Akadémiai Kiadó, 1984) jelent meg a tudományos
pálya múzeumi forrásainak teljes körű feldolgozása eredményeként. A
budapesti forrásgyűjtemények után Lajtha párizsi kapcsolatainak,
kiadójának, szellemtársainak fontos dokumentumait is lépésről lépésre
felkutattam, publikáltam. Tanulmányaim sora szinte az 1992-es centenárium
alkalmával közzétett Összegyűjtött írások I. kötetéig, illetve
a Néprajzi Múzeumban és a párizsi Magyar Intézetben bemutatott
életmű-kiállítások rendezéséig – folyamatos volt. Lajtha személyisége,
életútja, szellemi mozgástere a 20. századi magyar zeneélet II.
világháborút követő diktatorikus rendszerének
következtében kettétört: korábbi nemzetközi kapcsolataitól elzárva, vezető
pozícióiból visszavonulásra ítélve, belső emigrációba kényszerült. A
kettétört életpálya a diktatúrával szembeforduló, magára maradt
alkotószemélyiség történeti példájaként idővel kutatásaim központi
témakörévé vált.
A Lajtha- és
a Veress Sándor-életművekben két, ellenkező irányú életút-modell
érvényesült: az elsőben a belső emigráció visszavonulási kényszere,
az utóbbiban a diktatúrát el nem fogadó emigrációs döntés és annak jövőt
meghatározó következményei. Veress, aki 15 évvel volt fiatalabb Lajthánál,
főként népzenekutatói pályája során tartozott Lajtha baráti-szakmai
köréhez. Míg Lajtha a II. világháborút
megelőző években a francia nyelvterületen csatlakozott az európai
zeneművészi, népzenekutatói törekvésekhez, Veress főként az angol
kapcsolatok kialakítását szorgalmazta. Veress magyarországi éveinek
legsikeresebb eredményei 1947/48-ban bontakoztak ki, bár egykori mesterei,
Bartók és Kodály már a 30-as évektől szellemi utódjukat vélték felfedezni
teljesítményeiben. Veress pályája is kettétört 1949-es emigrációs döntése
következtében. Hazájától való elszakadását követően, a nyugat-európai
kompozíciós technikák saját stílusához alkalmazott, új lehetőségei között
bontakozott ki második, svájci alkotóperiódusa. Lajtha itthon-maradást választó
döntése és Veress véglegessé vált emigrációja a 20. századi magyar zeneélet
történetének két kényszerhelyzetét példázza.
A magyar élettértől
elszakadt Veressel 74 éves korában sikerült kutatói kapcsolatot teremtenem.
Személyes konzultációink eredményeként előbb egy többszerzős
tanulmánykötet szerkesztőjeként és szerzőjeként (Berlász
Melinda–Demény János–Terényi Ede: Veress Sándor, Zeneműkiadó,
1982), egy első magyar nyelvű tanulmánykötet keretében tájékoztattam
a magyar olvasókat az itthon már ismeretlenné vált mester kompozíciós,
publikációs és pedagógiai eredményeiről. Folytatólagossá vált
együttműködésünk eredményeként Veress készséggel járult hozzá 1930-ban
végzett, történeti jelentőségű Moldvai gyűjtése
kéziratának budapesti megjelenéséhez, mintegy 60 évvel a helyszíni
gyűjtést követően (Veress Sándor: Moldvai gyűjtés. Múzsák
kiadó, 1989, közr.: Berlász Melinda és Szalay Olga). A szerző halálát
követően kórusműveinek kétkötetes kiadását tettem közzé. Ezekben a
kiadványokban – mintegy félévszázados késéssel – először váltak
közismertté egynemű- és vegyeskari művei,
amelyeket az 1930/40-es években a magyar kórusmozgalom ösztönzésére komponált.
Lajtha László és Veress Sándor, akik a múlt század magyar zeneművészetének
kimagasló alkotóművészei és tudósai voltak, ma is ösztönző hatást
gyakorolnak munkásságomra.
–
Kutatásainak még két fontos területéről nem beszéltünk: zeneélettörténeti kutatásairól (1945–1956) és a magyar
népzenekutatás történetének kapcsolatáról. Közrejátszott ebben az
érdeklődésben, kutatási módszerben édesapja, dr. Berlász
Jenő történész, levéltáros, könyvtáros életművének példája is?
– A már
említett kutatási témáim csupán egy-egy kiemelt munkaterületemet érintették. Az
eddigiekben nem tettem említést arról, hogy 20. századi magyar témaválasztásaim
több évtizedes perspektíváját alapvetően meghatározta a Magyarország
zenetörténete című ötkötetes sorozat nagyszabású zenetudományi
célkitűzése, amelynek keretében az ötödik kötet előkészítése az
1970-es évek közepétől mintegy az ezredfordulót követő évekig
folyamatos kutatói feladatot jelentett számomra. Az intenzív kutatói és
kutatásszervezői tevékenységet igénylő munkálatokban első helyet
foglaltak el a korábbiakban feldolgozatlan tárgykörök, alapkutatások. Ezek
keretében új megközelítésként kezdeményeztem a II.
világháborút követő magyar zeneélet eseménytörténetének kutatását a
korabeli levéltári források alapján. A több évet igénylő, nagy
volumenű források feltárását Tallián Tiborral
végeztük. Közös munkánk eredményeként az 1945-től 1956-ig terjedő
időszak zenei iratainak közreadását a demokratikus éveknek (1945–1948) és
a szovjet diktatúra időszakának (1949–1956) periodikus egységében adtuk
közre. A korabeli zeneélet teljes intézményrendszerét érintő források
három kötetben jelentek meg a Zenetudományi Intézet Műhelytanulmányok
a magyar zenetörténethez című sorozatban (Iratok a magyar zeneoktatás
történetéhez 1945–1956. MTA Zenetudományi Intézet 1984; Iratok a magyar
zeneélet történetéhez 1945–1956. I–II., MTA Zenetudományi Intézet 1985, 1986.
A feltett
kérdés népzenekutatás-történeti munkáimat is érintette, amelyek Lajtha
Lászlóval és Veress Sándorral kapcsolatban már részben említésre kerültek. Az
előbbiekben nem szóltam a magyar népzenekutatás új nemzedékét
képviselő tudósról, Járdányi Pálról. Járdányi kutatói érdemeit,
lebilincselő szellemi autoritását éppen az őt megelőző
tudományos előzmények nyomán ismertem fel, s ellenállhatatlan ösztönzést
váltott ki bennem tudósi és publicisztikai életművének egységbe
szervezett, kötetbe foglalt kiadása. (Járdányi Pál összegyűjtött
írásai, MTA Zenetudományi Intézet, 2000.) Járdányi
írásgyűjteményével zárult népzenekutatás-történeti munkásságom három
szerzőt érintő történeti stációja, amelyben a Lajtha-kismonográfia
(1984) és írásműveinek kötetei (1992, 2022), Veress népzenei kiadványa,
a Moldvai gyűjtés (1989) és a Járdányi-írások (2000) népzenetudományi forráskiadvány-sorozata megvalósult.
Berlász Jenő (1911– 2015) történész, egyetemi tanár
Visszatekintésem
záradékául nem merülhet fel méltóbb gondolat, minthogy a szellemi indítékok és
a példa szintjén pályám családi gyökereit, Édesapám példáját felidézzem. Itt nemcsak arra a pályámat ösztönző
történetre kell visszatérnem, amikor édesapám, dr. Berlász
Jenő történész az MTA épületében dolgozó Kodály-csoport munkatársaival 14
évesen megismertetett, hanem ennél jóval teljesebb, életemet meghatározó
szellemi befolyásról és hatásról kell számot adnom: történészi hivatásom
alapjairól. Édesapám történészi, könyvtártudományi munkássága, tiszteletet
keltő tudós személyisége, példamutató embersége természetszerűleg már a
kutatói hajlam genetikai adományában, s még közvetlenebb módon szellemi
indítékaim, s hovatovább témaválasztásaim döntéseiben is mélyrehatóan érintette
zenetörténészi pályám kibontakozását. A köszönet ebben a mély érintettségben
semmitmondónak bizonyulna, ezért egy reményteli gondolattal adózom emlékének,
miszerint a magam ösvényein haladva az ő útját követtem.
– Min
dolgozik jelenleg? Milyen tervei vannak a közeljövőre?
– Jelenleg
Lajtha László írásainak összkiadásán dolgozom: hosszú időt követelő,
több évtizedes előzményeken alapuló, megújuló feladaton. Még manapság is
minden Lajtha-írásműben új adottságait vélem felfedezni, egy szuverén
tudósegyéniség nagy dimenzióban gondolkodó, teremtő erejét, szellemi
gazdagságát.
Lajtha László írásai I–II.
(Rózsavölgyi és Társa, valamint a Bölcsészettudományi Kutatóközpont
Zenetudományi Intézete kiadásában, 2021.)
S ami a
jövőt illeti, még számos megvalósításra váró terv nyomja a lelkemet.
Munkáim sodrában soha nem szántam, szánhattam kellő időt arra, hogy a
különféle folyóiratokban évtizedeken át közzétett magyar és idegen nyelvű
tanulmányaimból egy kötetnyi válogatást publikáljak. Ugyancsak régi adósságként
nehezedik rám több külföldi forráskutatásom anyagának közreadói kötelessége.
Mindezeken túl, még szeretnék egy kismonográfiát írni egy számomra kivételesen
értékes, kortárs zeneszerzőnek, Károlyi Pálnak életművéről. A
tervek valósággá válása a jövő beláthatatlan, szándékaimon messze túlmutató távlatába vezet.