DUDÁS ÉVA[1]
PAGANINI
Szerencse, hogy az emberek ma már nem használják
az utcai telefonokat. Még a szegényebbeknek is van valami rissz-rossz mobil a
kezében. Miért fontos ez nekem? Nagyon egyszerű a válaszom. A fülke, még
ha nyitott is, védett, nem éri annyira az aluljáró huzata, és ha beleteszek mondjuk két paplant meg egy plédet alulra, szinte
egy ágy lesz belőle. A szállóra csak akkor megyek, ha már fagypont alatt
van a hőmérséklet. Nem szeretek a szállón lenni, ott lopnak meg
verekszenek, hangoskodnak. Itt is vannak társaim, itt ritka a verekedés.
Vakond, a fülkeszomszédom néha megkínál kolbásszal, parizerrel. Sosem kérdem,
honnan vette.
Ha lenne egy fülhallgatóm meg egy mobiltelefonom
internettel, betenném a fülembe és hallgatnék valami zenét. Nagyon szeretem a
komolyzenét, főleg a zenekari műveket. Valamikor én is játszottam
szimfonikus zenekarban a hegedűmön, de az már régen volt.
Nem rossz itt az aluljáróban, főleg hétköznap
csendesedik el esténként ez a hely, behúzódom a kuckómba, lehunyom a szemem,
úgy teszek, mintha aludnék. Ezek a nap legértékesebb percei. Levetítem a múltam
képeit. Főleg a volt családom jelenik meg a képzeletbeli képernyőmön,
a kislányom, amikor a kis hegedűjén megpróbálja lefogni a húrokat. Az órák
végén átölelte a nyakamat a kis karjával, haja csiklandozta az arcomat. Ezek a
percek a Paradicsomba röpítettek.
A feleségem, aki már rég itt hagyott, nem akarta,
hogy zenét tanuljon a gyerek. Ő mindig mindent a gyakorlati oldaláról
nézett. A szépség, a lélek rejtelmei nem érdekelték. Két külön bolygón éltünk,
még este az ágyban sem tudtunk felmelegedni egymás iránt. Még ő is
hiányzik nekem.
Tulajdonképpen igaza volt, hogy ott hagyott. Már
reggel elkezdtem inni, a konyak megtette a hatását: elfeledtem mindazt, ami vár
rám: a pénztelenséget, a feleségem hidegségét, a bizonytalanságot, hogy
bármikor kirakhatnak a zenekarból. Hegedűsökből Dunát lehetne
rekeszteni, és a fiatalabbak mindig kelendőbbek voltak.
Jó itt nekem a téren, ha kisüt a nap, felmegyek,
ott hagyom a telefonfülkémet, nézem a galambokat, elmegyek élelemszerző
körútra. A többiek csak Paganininek hívnak, mert egyszer kikotyogtam, hogy mi
volt a foglalkozásom, mikor még otthon laktam.
Persze, előbb-utóbb a zenekarból és a
zeneiskolából is kitettek. Mindenütt ugyanaz a forgatókönyv. Először szólnak,
hogy ne igyak, változtassak az életmódomon, majd adnak egy kis türelmi
időt. A feleségem is ezt tette. Egyedül a kislányom nem haragudott rám.
Nem értette, mitől beszélek néha olyan furcsán. Sosem bántottam őket.
Aztán őt is eltiltották tőlem.
Egyik nap heves eső esett. Ilyenkor nem
nagyon mentem fel, ha megáztam volna, nem tudtam volna hol megszárítani a
ruhámat. Na, meg váltóruhám se nagyon volt. Már messziről megláttam.
Először a hegedűjét vettem észre, a hegedűket mindig kiszúrtam a
tömegben. Felismertem az arcvonásait, pedig öt éve nem láttam. Kész nő
lett belőle. Szóval még mindig hegedül. Lehet, hogy zenekari próbára megy.
Vagy hegedűórára. Földöntúli boldogság öntött el: még ha meg is szakított
velem minden kapcsolatot, akkor is minden egyes vibrato-nál,
üveghangnál, kettősfogásnál én vagyok ott vele, ezt a magot én ültettem
el. Ott vagyok vele minden vonóhúzásnál.
Felém közeledett. Egy másik lánnyal volt. Már
majdnem odaért a fülkéhez, mikor véletlenül rám esett a pillantása. Öt éve nem
látott. Hirtelen villanásszerűen felismert, a szája kicsit megremegett,
elvörösödött és elrohant. A szégyen, amit éreztem, mint egy cunami, úgy áradt
szét bennem. Borostás voltam, hajam kócos, a ruhám nyűtt, úgy néztem ki,
mint egy züllött, eszét vesztett öregember. Arra gondoltam, hogy nem érdemlem
meg, hogy éljek, nem érdemlem meg, hogy ez a gyönyörű, egészséges, okos és
tehetséges lány az én nevemet viselje, a tőlem kapott tudást használja nap mint nap. Arcomon redőiben sós volt a könny. „Mi
van, Paganini, rossz napod van? - kérdezte a szomszéd fülkéből Vakond.
Legszívesebben behúztam volna neki egyet. De nem tettem. Befordultam
a fal felé és úgy tettem, mintha aludnék.
A
kép illusztráció