Dobszay László: A hangok világa III. átdolgozott kiadása

Átdolgozta Spiegel Marianna, Czirfuszné Zapotoczky Csilla

Kétségkívül tetszetősebb kiállításban jelent meg a gyakorlatban immár fél évszázados folyamatos használatot megért sorozatnak a legújabb kiadása. Fényes a borítója, és a figyelmes szemlélő felfedezheti: a balkezes gyerekek is bátran vállalkozhatnak hangszertanulásra (hegedűs és fuvolás gyerekek tartják „tükörszimmetrikusan” hangszerüket). Átlapozva feltűnik az anyag plasztikus tagolása: színes mezőben kapnak helyet „megjegyzendő” tudnivalók, összefoglalások, képek és fényképek adnak a szigorú értelemben vett tananyaghoz képest élményszerű kitekintést.

A tankönyvhöz a Kiadó írt Előszót, amely némi reklám-ízű felhangokkal rendelkező ajánló. Kicsit hasonló az egyszeri lányra, aki hozott is ajándékot, meg nem is… Leszögezi, hogy „Dobszay László korszakos jelentőségű szolfézskönyv-sorozata, A hangok világa … a magyar alapfokú szolfézsoktatás első és meghatározó műve”, ám szembeállítja a sorozat pedagógiai koncepcióját (ami „vitathatatlanul kiállta az idők próbáját, s ma is éppoly friss és aktuális, mint első megjelenése idején”) a kötetek tartalmával és főleg megjelenésével („nem, vagy nem teljesen felel meg korunk követelményeinek és a mai gyerekek érdeklődésének”).

Alapvetően megváltozott az anyag elrendezése. Míg a hangok világa két részre tagolódott, amelyek párhuzamos alkalmazása volt javasolt (az I. rész szeptembertől januárig tartó, havonkénti javasolt népdal-adagjaihoz kiegészítő fejezet járult, a II. rész szeptembertől májusig az egész tanévre kiterjedt, rövid kánon-függelékkel), az új kiadvány három részből áll. Az előszó korrekten „elszámol” a zenei anyag módosulásaival, némiképp beavatva azokba a meggondolásokba, amelyek indokolhatták a változtatásokat.

„Tekintettel a mai gyerekek feladataira és a zeneiskolai szolfézsoktatás jelenlegi lehetőségeire, az eredeti könyv anyagát részint csökkentettük, részint kiegészítettük olyan feladatokkal, amelyek a szolfézs- és a hangszeroktatás kapcsolatát erősíthetik. Így került a kötetbe 45 új műzenei szemelvény (felerészben A hangok világa IV. kötetéből átvett, felerészben új példák), továbbá számos ritmus-, hangköz- és hangzatgyakorlat, valamint a tanult dalokhoz, műzenei részletekhez szorosan kapcsolódó zenehallgatási anyag.”

Az eredeti és az átdolgozott kiadvány részletező összevetése során a sokat idézett, örök-aktuális intés villant eszembe: „az igazat mondd ne csak a valódit”. Merthogy két (sőt, ha alaposan belegondolunk, több), egymással nyilvánvalóan összefüggő szempont került elegyítésre. Nyilvánvaló, hogy az általános iskolai énekoktatás perifériára szorulása nehezíti a szolfézstanárok helyzetét, akik évről-évre inkább kevésbé, mint többé „felkészült” gyerekek heterogén csoportjaival számolhatnak. Korántsem irigylésre méltó a helyzet, ha arra gondolunk: a kristálytisztán éneklőkkel és a „dörmögőkkel” egyidejűleg kell foglalkozni, az utóbbiakat (ideális esetben) szinte észrevétlenül felzárkóztatva. Az elkerülhetetlen képességfejlesztési többlet-feladatok ugyanakkor nem mehetnek a „végzett anyag” rovására!

Érthető tehát, ha eleve kevésbé látványos eredményekre számíthatnak – s eközben még az idők folyamán, szinte átöröklött idegenkedést is meg kellene szüntetni. Tanár-függő, hogy a szolfézst kötelező rosszként, vagy hangulatos közös óraként élik meg a gyerekek. Az eredményesség viszont korántsem kizárólag a tanárokon múlik – a játékosság irányába terelt foglalkozások azt a veszélyt rejtik magukban, hogy csökken a hatékonyságuk.

A hangok világa I. része elsődlegesen gazdag népdal-antológia volt (sok keserű tapasztalattól kíméli meg a kordokumentumok iránt érdeklődőket, hogy nem mutatható ki, az idők folyamán milyen mértékben sikerült felhasználni a gazdag kínálatot) – az új könyvben sokkal kevesebb népdal szerepel. Néhány esetben sajnálkozva vesszük észre népszerűek kimaradását (pl. Tavaszi szél vizet áraszt), máskor örömmel köszöntünk „újdonságot” (pl. a Bartók: Gyermekeknek sorozatban feldolgozott Ha bemegyek a dobozi csárdába kezdetűt – ilyen példákkal lehet alátámasztani a „hangszeroktatással való kapcsolatot”).

A számok azonban mindenképp önmagukért beszélnek: a régi kottában 329 beszámozott szemelvény (dal, feladat stb.) található, míg az új mindösszesen 186-ot tartalmaz. Finomítani lehet az arányokat magyarázkodással, az egy számhoz tartozó a, b, c belső osztásokkal. Reklamálnivaló így sem lehet: elégedett lehet az a zeneiskola, ahol a szolfézstanár az új kínálattal sikeresen tud megbirkózni. (Az átdolgozók óhatatlanul is adalékot adtak az idők folyamán bekövetkezett változásokhoz, amennyiben teljesen mellőzték a Dobszay-kiadvány kitekintő feladatait, amelyekkel ismétlésként Kodály 333 olvasógyakorlatához irányította a növendékeket. És sajnálatosként értékelem Kodály kétszólamú olvasógyakorlatainak a ritkítását is.)

Az új szolfézskönyvnek az elődjétől való legjelentősebb (koncepciózus) eltérésével is elszámol az előszó:

„A kötet csaknem felét kitevő I. rész főként új stílusú magyar népdalokat és 16-17. századi magyar és nyugat-európai táncdallamokat tartalmaz. A II. rész középkori és kora reneszánsz dallamokat, angol nép- és műdalokat közöl, a III. rész pedig francia, német és olasz népdalok mellett elsősorban bécsi klasszikus stílusú műzenei szemelvényekre épül.”

Talán azt is figyelembe vették az átdolgozók (Czirfuszné Zapotoczky Csilla és Spiegel Marianna), hogy a zeneiskolák különböző korosztályú érdeklődőkkel számolhatnak. Néha szinte felnőttként érez késztetést valaki, hogy felszámolja zenei műveltsége korábbi fehér foltjait. Épen ezért – meg az idegen nyelvű oktatás előtérbe kerülésének figyelembevételével – a külföldi daloknál gyakran találkozunk idegen nyelvű szöveggel (néha magyar nyersfordítás tájékoztat a szöveg tartalmáról). Ugyanakkor már-már ellentmondásosként hat az egyszerű idegen nyelvű kifejezések kiejtését segítő tájékoztatás, ami a legkisebbek számára fontos. Felnőtt-szemmel szinte megmosolyogtató némely „szómagyarázat” („gyűjjön: jöjjön, meny: a fiának a felesége” stb.)

Az illusztrációs anyag: nyitás a „bevezetés a zenetörténetbe” gondolatkör felé. Élmény-impulzusokat ad(hat), amelyek felkeltik az érdeklődést. (Remélhetőleg nem tereli el a figyelmet a „tananyag”-ról, az elsajátítandó tudásanyagról és – ami legalább annyira fontos – a látvány nem szorítja háttérbe a hallgatni-, s ami azzal szorosan összefügg, a megszólaltatnivalót). Apró pontatlanság, hogy az illusztráción jól kivehető szöveg (Fie on this faining) betűhibásan szerepel a javasolt zenehallgatásnál (115. oldal) – és ugyanitt félrevezető információt kapunk a tabulatúraírással kapcsolatban. A fogást jelölik ugyanis a kottában, nem pedig azt, hogy „a lantos melyik húron hol pengesse meg a hangszert”.

Kevesebb helyet kaptak viszont az irodalmi szemelvények (elhagyták A velencei kalmár sokat idézett részletét, sőt, Schumann fiatal muzsikusoknak szánt tanácsai közül is csak az egyik – kötet-kezdő – válogatás szerepel az új kiadványban).

Az előszó legfontosabb információja: „A tanári igényeket figyelembe véve, a megújult sorozat mellett A hangok világa eredeti változatát is forgalomban tartjuk.” Csak remélni lehet, hogy a szolfézstanárok új generációi veszik majd a fáradságot, hogy mindkét sorozatot megismerjék, és a saját környezetük lehetőségeinek megfelelően válasszák ki a leghatékonyabb oktatási anyagot. A lehetőségek széles skálája adott – amelyet még tovább gazdagít a digitális tananyag. Arra kell csak ügyelni, hogy mindeközben ne szoruljon háttérbe a szolfézsoktatásnak az a sajátossága, hogy csoportos foglalkozás – tehát a zenei aktivitás kollektív keretekben valósulhat meg. Ahol a (tiszta!) unisono éneklés is élmény, a vokális többszólamúsághoz viszont ideális a (másként nehezen realizálható) lehetőség. Mert a zenei aktivitás élményét semmi sem pótolhatja vagy helyettesítheti!

Fittler Katalin