Gilbert De Greeve[1]
Vir justus in
Musica – 35 évvel és egy
évszázaddal később
1982-ben,
Kodály Zoltán centenáriuma alkalmából Dr. Alexander Ringer
professzor, neves zenetudós és kiváló muzsikus tartott előadást Kodály
Zoltán - Vir Justus in Musica címmel.
Ez
35 évvel és egy évszázaddal ezelőtt volt.
Tudván,
hogy kedves barátom, Alex teljes szívvel helyeselte volna, vettem a bátorságot,
és figyelemre méltó előadásának néhány pontja mentén újra megvizsgálom
Kodály Zoltán Vir Justus
örökségét nevezetesen azt, hogy a XXI. században mit jelent ez számunkra. Mindent megteszek, hogy ne csak Kodály Zoltán
előtt tisztelegjek, hanem személyesen a néhai Alexander Ringer előtt is.
Ringer
előadásában azt írta a modern művészek egy bizonyos csoportjáról,
ahova Kodályt is sorolta: „a bibliai fogalmat testesítik meg, az átmeneti vereség után
mindig újult erővel felemelkedő tzaddikot,
akinek érdeme megmarad örökké, mivel az általa képviselt ügy igaz”.
Ezt a mondatot olvasva 3 rész ragadott meg:
(1) az átmeneti vereség után mindig újult erővel
felemelkedő;
(2) akinek „érdeme örökké megmarad”;
(3) mert ügye igaz volt.
Még a született optimisták sem tagadhatják,
hogy az ún. „komoly” zene súlyos válságon megy keresztül napjainkban. (Hadd
használjam a „komoly” szót, mert talán ez a legjobb leírás a többi zenei
műfajtól való megkülönböztetésre). Az emberek komolyzenéhez
fűződő viszonya a minden eddiginél jobb reprodukciós és
kommunikációs eszközök ellenére, vagy mondjuk ki, sokkal inkább azok miatt, egyre
inkább „passzívvá” válik, ha épp nem szorítják ki különféle kommersz zenei
hangzások.
Ráadásul számos kortárs „komolyzenei” alkotó művész zenei
nyelvezete gyakran úgy tűnik, hogy „egy tétel bizonyítására” szolgál,
semmint a hallgató „megindítására”. Ha már nekem, hivatásos zenésznek is
nehéz megérteni a zenéjüket, mennyivel nehezebb, ha nem megközelíthetetlen, az
alaposan nem képzett, de kiváló zenebarát számára. Pedig törődnünk kellene
a közönségünkkel. Szerencsére vannak még kivételek: olyan zeneszerzők,
akik továbbra is érthető zenei nyelven fejeznek ki az érzelmeket
„szolgálva” azt a közösséget, amelyben élnek. De, mint mondtam, ők a
„kivételek”.
A zeneoktatás is szenved: gyakran inkább „luxusnak” tartják,
semmint az egyetemes emberi tudás feltétlenül szükséges részének, ahogy azt
Kodály megfogalmazta. Ez a sajnálatos fejlemény mára Magyarországon is igaz,
ami pedig valaha az egész világ számára a legfőbb példa volt.
Ezek a meglehetősen szomorú gondolatok arra a
következtetésre juttattak, hogy „átmeneti vereséget” szenvedtünk, és kérdés,
vajon „újult erővel „fel tudunk-e emelkedni”, hogy Dr. Ringer
szavait idézve” érdemünk megmaradjon örökké, mert ügyünk igaz”.
Arisztotelészt idézve „Igazságosnak nevezzük azokat a dolgokat, amelyek a társadalmi
és politikai közösség számára boldogságot teremtenek és őriznek meg”.
Visszatekintve arra, amit Kodály Zoltán tett a társadalmi és politikai
közösségéért, még legnagyobb kritikusainak is el kell ismerniük, hogy „boldogságot
teremtett és megőrzött” mint zeneszerző, mint zenetudós
mint pedagógiai vízióval rendelkező ember, nagyságának és tekintélyének
köszönhetően felbecsülhetetlen értékű kincset hagyott hazájára. E
páratlan örökség miatt emlékezünk meg róla, ami jó alkalom arra, hogy
feltegyünk magunknak a kérdést a jelenlegi helyzetről és a kihívásokról.
Természetesen egy rövid előadásban nem jut mindenre
idő. Most egyetlen fontos kérdésre szeretnék koncentrálni: hogyan tudunk
továbbra is élni Kodály Zoltán példájával, vir
justus-ként
egy olyan korban, amelyben a politikai-társadalmi és oktatási körülmények is
egészen mások?
Kodály Zoltán 1963-ban kifejtette, hogy „Ahhoz tehát, hogy hazám
művelődését szolgáljam, sokféle zenén kívüli dologgal kellett
foglalkoznom. Elsősorban meg kellett újítani az egész zenei nevelést.”[2] Ez az egyik oka annak, hogy Alexander Ringer Kodály Zoltánt „Vir Justus in Musica”-nak nevezte, mert a platóni tételt követve minden
tekintetben saját maga ura és maga törvénye volt, békében volt önmagával,
önmagának kiszabott hármas feladatát – a zenszerzést, a kutatást és az oktatást
-, figyelemre méltóan végezte, és ezzel mérhetetlenül hozzájárult az egész
emberiség fölszabadításához. Számomra úgy tűnik, hogy ez talán a legfontosabb
inspirációs forrás, amelyhez fordulhatunk.
Sokan azonban
rögtön azzal a tétellel szembesítenek minket, hogy Kodály szavai több. mint 54 évvel ezelőtt hangzottak el, egy másik
időben, egy másik társadalomban, teljesen más körülmények között, más
kontextusban.
Ez igaz. Egy más
idő, más társadalom, más kontextus volt. De a bírálók mintha figyelmen
kívül, hagynák, hogy a szavak időtlenek. Ma is „ahhoz,
hogy országaink kultúráját szolgáljuk, sok mindenbe kell bekapcsolódnunk”.
Tudatában kell lennünk, és érdeklődnünk kell a körülöttünk zajló események
iránt, ami igen megterhelő feladat a minket naponta elárasztó, véget nem
érő információáradat mellett. Úgy kell tennünk, ahogy Robert Schumann
(akit Kodály annyira csodált) mondta: „Minden hatással van rám, ami a világban
zajlik, a magam módján mindent átgondolok, ami politika, irodalom és az
emberek, majd vágyom arra, hogy kifejezzem az érzéseimet és a zenében találjak
kiutat nekik”. Ennek során be kell látnunk, hogy a jelenünk nem igazán kedvez a
művészetek számára. Saját, kis országomat, Belgiumot tekintve, hadd
szolgáljak egy szembeszökő példával: sajnálattal látom, hogy 50 évvel
ezelőtt legalább tízszer több hivatásos és félprofi zenekara volt az
országnak. Ezek a zenekarok nem csak társadalmi célt szolgáltak: azaz
összehozták az embereket, hogy együtt élvezhessék az élet zenéjét, hanem rendszeresen
rendeltek újabb és újabb kompozíciókat folytonos kihívás elé állítva a fiatal
zeneszerzőket. Továbbá, nem utolsó
sorban bőséges munkát biztosítottak a zenészek számára is. Előadásaik
– elég idős vagyok ahhoz, hogy jól emlékezzem ezekre az időkre -, telt
házas közönséget vonzottak. Fokozatosan szűntek meg ezek a zenekarok a
tiltakozások ellenére is. Ugyanez történt sok közösségi és iskolai kórussal.
Ez a
sajnálatos kép a zeneoktatásra is igaz. Ugyan el nem törölték teljesen, de
hovatovább zenei „szórakoztatássá” válik, mint oktatássá.
Miért
történhetett meg mindez? Sokan azok közül, akiknek ellensúlyozniuk kellett
volna a negatív tendenciákat nem ismerték fel azokat, vagy nem voltak benne
érdekeltek. A válaszreakciók gyengék voltak, és túl
későn érkeztek. A legpusztítóbb mind közül
az a kijelentés volt, hogy a zenekarok és a jól képzett zenepedagógusok
könnyedén helyettesíthetőek kiváló minőségű lemez- majd CD-felvételekkel
(és ezt több zenész is vallotta!). Ez volt a legkárosabb érv mind
közül, hiszen a leginkább alkalmas arra, hogy a döntéshozói helyzetben
lévők megnyugtathassák lelkiismeretüket. Habár Belgiumról beszélek, sok
más országban is ezek a tények.
Kodály
szavait követve határozottan kell fellépnünk a negatív tendenciákkal szemben.
Ezzel nem azt akarom mondani, hogy makacs módon, fekete-fehér hozzáállást kell
tanúsítanunk: ez biztosan nem működne. Azonban befolyásunkkal és a
képzelőerőnkkel élnünk kell! Ahogy azt Albert Einstein mondta: „Nincs
lehetetlen álom”. Ugyan nem tudom újra alapítani az összes, Belgiumban
megszűnt zenekart, de meggyőzhetek néhány embert, hogy szervezzenek
kis, zártkörű koncerteket otthonukban (ami azt jelenti, hogy legalább
élő zene szól); előadóként műsorra tűzhetem fiatal
zeneszerzők új műveit, lehetőséget adva nekik, hogy hírnevet
szerezzenek, és tanuljanak abból, hogy koncerten hallhatják a darabjukat (ami
után néhányan közülük át is dolgozzák a műveket). Még így is folyamatosan
felhívhatom a döntéshozók figyelmét a jó zeneoktatás fontosságára, ami csak jól
képzett tanárokkal lehetséges, és ami talán a legfontosabb, egy rendszerességet
biztosító oktatási struktúrában valósulhat meg.
A
fenti mondatokat szándékosan „én” módban szerkesztettem. De sokan közületek a
világban képesek lesznek erre, talán sokkal inkább és sokkal jobban, mint én. S
bár lehet, hogy soha nem érjük el, amit Ringer írt
Kodály Zoltánról, de azért próbáljunk meg mi is „Vir Justus" lenni. Akkor legalább elmondhatjuk, hogy
ügyünk igazságos volt, és hogy újult erővel álltunk fel az átmeneti
vereségből.
Egy
mondatban említettem a rendszeresség fontosságát, ami óhatatlanul arra késztet,
hogy kifejezzem aggodalmamat bizonyos magyarországi fejlemények miatt.
A jó
zeneoktatás magyar modelljének évtizedek óta tanúja az egész világ. Mélyen meg
vagyok arról győződve, hogy a kiváló tanárképzés és a gondosan megtervezett
szekvenciális módszertan mellett a legfontosabb tényező az órák
gyakorisága, valamint az, hogy az énekzene tantárgy másokkal egyenértékű
tantárgyként szerepel a tantervben. A gyakoriságnak nincs és nem is lehet
alternatívája, ahogyan a minőségi tananyagnak és a jól képzett tanároknak
sem. Ez nem „ennek” vagy „annak” a kérdése, hanem a „jónak” és a „rossznak”.
Más szóval a választás pusztán „minőségi” kérdés. Egyszerűen
lehetetlen ugyanazt a zenei képességszintet elérni 2 óra helyett 1 órával, és más
lesz az eredmény heti öt órában, ami az ideális lenne! Ha az általános iskolai
zeneoktatást megterhelik, akkor az következménnyel jár
minden további zeneoktatásra. Sokkal nehezebb lesz, ha nem lehetetlen, ugyanazt
az eredményt elérni.
Alex
Ringer írta az előadásában: Kodály generációja
zenésztársai közül a leginkább testesítette meg a platóni eszményt, a vir justus-t, az igazi szociális zenészét,
idegen megfontolásoktól mentesen, csak a rendíthetetlen lelkiismeretének és
alkotói késztetésének határozott parancsait követve, és így maradandó áldás
mindazok számára, akik hisznek a zenében, mint az egész humanista vállalkozás
döntő sarokkövében. Ahogyan ő fogalmazott egyszer egy kérdésre
válaszolva, amely a történelmi előzményekre vonatkozott a nevelés
területén: „akár a nagyszerű görög példát is felhozhatnánk. Ez a száz iskola nem zeneiskola, hanem
emberiskola.”
Feladhatnánk ezt
az ideált? Megengedhetjük magunknak, hogy ez megtörténjen? Néhány évvel
ezelőtt a szegénységről szóló johannesburgi világkonferencia
alkalmával Thabo Nbeki
dél-afrikai elnök azt mondta: „Miért hagyják az emberek, hogy valami
megtörténjen, ha képesek lennének megállítani azt?” Bölcs szavak, valódi
feladatot hordoznak az emberiség számára. Utalás számunkra arra is, hogy soha
ne adjuk fel, soha ne adjuk meg magunkat, hanem kövessük Kodály Zoltán
példáját. Itt az ideje, hogy újult erővel felálljunk, hogy egy húrt
húzzunk, egy egyetemes nyelvet beszéljünk, és határozottan összefogva
meggyőzzük a magyar kormányt, hogy a jó zeneoktatás magyar modelljének
folytatódnia kell. Nem csak Magyarország és a magyarok érdekében, hanem
sokakért világszerte, akik Magyarországot az emberi inspiráció egyedülálló
forrásának tekintik.
Elnöki
mandátumom alatt a Nemzetközi Kodály Társaság erőteljesen részt vett ebben
a folyamatban, és biztosíthatom Önöket, hogy világszerte sokan, köztük a
Társaság jelenlegi elnöke, James Cuskelly is, készek
támogatni Magyarországot a múlt egyedülálló eredményeinek megőrzésében.
Magyarország
példaértékű zenei státuszának életben tartása most és a jövőben is a
legszebb tisztelgés lenne egy olyan ember előtt, aki – Ringer
szavaival – „egész hosszú, nehéz, de áldott életét annak szentelte, hogy minket
egésszé tegyen, legalábbis mindazokat, akik hallgatnak az ő kitartó
hangjára, a személyes, a társadalmi és a személyes integritás hangjára”.
Fordította: Tóth Teréz