PETRŐCZI ÉVA*
I.
„Mindent elpenget”
Apa és és fia: Leopold és W. A. Mozart
„Ebéd után naponta A-éknál vagyok. A kisasszony jó nagy darab… De
elragadóan játszik, csak hiányzik belőle a cantabiléknél az igazi, finom,
éneklő érzés: mindent elpenget!”
Részlet W. A. Mozart 1781. június 27-én,
apjához írott bécsi leveléből
Mára bizony, mára
már nem fehér, de sárga
az 1960-ban magyarul is megjelent
Mozart bécsi levelei-kötet
minden egyes lapja.
De az egyik levél
pár mondatától,
pontosabban annak
két szavától
sok szegény művész-pára
a fejét felkapja
„ Mindent elpenget.”
ebben benne van
egy jókora, engedelmes sereg.
Pengetnek és pengetnek
mint a jóllakni vágyó,
éhes cirkuszi borzok,
de úgy, hogy minden muzsikára,
s versre rendelt idegszál
beleborzong.
Verselnek, zenélnek
ugyan az ének felesküdött
szolgálatosai is,
de ott bújkál
bennük sokszor
a végső összeroppanás;
már egyre nehezebben
bírják a sok borút.
Gyógyítsák őket
a cantabile-koszorúk!
Mozart - Symphony No. 41 in C major, „Jupiter”
- II. Andante cantabile (Böhm) (7:39)
Wolfgang Amadeus Mozart: C-dúr szimfónia,
„Jupiter”, K. 551
II. Andante cantabile
Berlini Filharmónikusok, vezényel: Karl Böhm
II.
Amadeus redivivus[1]
Typotex, 2013, fordította Nádori
Lídia
A véletlen úgy hozta, hogy éppen a Zene
Világnapján, azaz október 1-jén vetem képernyőre ezeket a sorokat a
Hölderlin-díjas német írónő, Eva Baronsky egyszerre fanyar humorú és
tragikus „Amadé”-regényéről, a Mozart
felébred-ről, amelyet az igényes és komoly szellemi műhelynek
számító Typotex Kiadó nem becéz ugyan „letehetetlen” könyvnek – de mégis
egyértelműen az. A kedvező recepció oka e nagyon különböző
elemek tökéletesen megtalált egyensúlyában rejlik. Máris méltán rangos testvére
ez az alkotás Puskin és Rimszkij-Korszakov jóvoltából operává is átlényegült Mozart és Salieri című
kamaradarabjának, de főként és elsősorban Peter Shaffer 1981-ben Tony
Award for Best Play-t elnyert, a londoni Nemzeti Színházban már 1979-ben
bemutatott Amadeus-ának, amelynek 1984-es,
Miloš
Forman-féle filmváltozata azután, a Film Academy Award-on innen és túl, igazi
világsiker lett.
Mégpedig a rendezőn kívül
elsősorban a főszereplőnek, Tom
Hulce-nak köszönhetően, aki Eva Baronsky könyvének remélt
filmváltozatában is minden bizonnyal remekelne – ha napjainkban nem számlálna
61 (aktualizálom: mára már 69! P.É.) esztendőt. Igaz, tehetsége mit sem
kopott az elmúlt (itt ugyancsak időszerűsítenem kell! P.É.) csaknem
négy évtizedben, de egy harmincöt éves komponista szerepét aligha vállalná.
Hozzáteszem az eddigiekhez: az Európai Unió Kulturális Programja által méltán
támogatott új és merőben rendhagyó irodalmi Wolfgang Amadeus-portré
egyáltalán nem a Mozart-Salieri konfliktus újrafogalmazása. Az igazi kapcsot
Mozart utolsó kompozíciója, a töredékesen maradt, voltaképpen önmagát is
elsirató Requiem jelenti Shaffer
darabja és a viharos energiával debütáló német írónő regénye között.
Az „Amadeus” Miloš Forman filmváltozatában. Mozart
Salierinek diktálja Requiemjét.
W. A. Mozart: Part of Sonata in A major, K.
331. The variation theme of the 1st (1:43)
W. A. Mozart: Part of Sonata in A major, K.
331. The end of the "alla turca" finale (0:59)
Mozart
A-dúr szonáta Kocsis Zoltán (2:29)
A záró „Török induló”-ról
ismert A-dúr zongoraszonáta (K. 331) autográfjának azonosított töredékét a
külföldi szakmai bemutató előtt elsőként a hazai nagyközönség
ismerhette meg 2014. szeptember 27-én. (Országos Széchenyi Könyvtár
felvétele)
A Mozart
felébred iránti érdeklődésünket, itt, Magyarországon, fokozhatja a
közelmúlt egyik komoly zenetörténeti felfedezése, a zeneszerző A-dúr
szonátája (K. 331) autográf partitúrájának felfedezése az Országos Széchenyi
Könyvtár Zeneműtárában, s a hozzá kapcsolódó, 2014. szeptember 26-i
ősbemutató, ahol a darabnak ezt a változatát Kocsis Zoltán adta elő,
egy korabeli fortepiano kópiáján. Ez a nevezetes hazai felfedezés, de akár
Peter Heckl ugyanabban az évben megjelent, folytatást is ígérő vaskos
szakkönyve, a W. A. Mozarts
Instrumentalkompositionen… is jelzi, hogy a mindössze harmincöt évet és sok
nyomorúságot megélt, félig-ember, félig-kerub zeneszerző életműve és
személyisége iránt még mai, sok szempontból elbarbárosodó korunkban sem csökken
az érdeklődés, az értelmezés és újraértelmezés igénye. Ez a „barbár”
jelző részemről nem üres szólam: mert Baronsky könyvében, amelyben a
„feltámadt” zeneszerző a Rekviem tételeit
és szövegrészleteit követve barangolja be a huszonegyedik század első
évtizedének gyökeresen megváltozott Bécsét, nem ő, az 1791 december
5-ről 6-ra virradó éjszakán e világból elköltözött, majd jó kétszáz
esztendő múltán visszatért művész az, aki igazán faragatlan, tudatlan
és érzéketlen. Még akkor sem, ha nem képes egy egyszerű borotva
használatára, értetlenül áll a hifi-torony előtt, s türelmetlenségében és
ügyetlenkedő zene-vágyában tucat számra tördeli ki a CD-tartó tokok
fogazott közepét. Mert ez a halálos ágyából egy mai bécsi „lakóközösség”
viharos házibulijának végére becsöppenő, s történetesen az egyetlen ott
élő, de éppen távollévő hölgy ágyában felébredő tétova emberke
nem az a nevetséges „muzsikus Tarzan”, aki egy felületesebb olvasat szerint
lehetne. Amadét, aki felháborodik azon, hogy az utókor Amadeusnak nevezi, egy,
a halálnál is nagyobb erőnek bizonyuló hatalom, az alkotás kényszere hozza
vissza a túlvilágról; mindenképpen tökéletesíteni akarja nagybetűs
Művét, amelyet – szerinte – Süssmayr ügyetlen-avatatlan kiegészítései
(hiába instruálta őt és zeneértő családtagjait még a halálos ágyán
is, két rosszullét között!) annyira elrontottak, hogy, legalábbis Mozart
szigorú szerzői olvasatában, általunk ismert formájában egyszerűen
nem volna szabad elhangoznia…
Mozart
utolsó napja – Hermann Kaulbach festménye, 1873
Egyszóval: Wolfgang Amadé visszatér, amúgy
halottas ágyi, zilált állapotában, kottapapírra és zeneszerzésre kiéhezve. Nagy
ívű tervéből azonban semmi nem valósulhatna meg a Lengyelországból
Bécsbe vetődött utcai és kocsmai hegedűs, Piotr testvéri segítsége
nélkül, aki nem csak fedelet és munkalehetőségeket biztosít számára, hanem
megpróbálkozik a lehetetlennel: PR-képes, tudatos, önmagát és családját
eltartani képes, felnőtt művésszé nevelni ezt a minden ízében
ösztönös és kusza, spontán zenei lángészt, ezt az örök csodagyereket. Jó
szándékú, önzetlen próbálkozásai olykor sikerrel járnak ugyan, de Mozart nem
azért Mozart, hogy bármiféle tervszerűség igájába képes legyen behajtani
makacs fejét. Javára írható viszont, hogy kész lenne elismerni nálánál sokkal kevésbé
talentumos befogadója művészi erényeit. Ám a csodálatos hangok nem Piotr
„nyirettyűjéből” szállnak fel – hanem egy cd-ből, amelynek
létezéséről főhősünk mit sem tudhat. Ennek ellenére az
alábbiakban következő részlet kemény erkölcsi lecke annak a mai
művésztársadalomnak, amelyben – legyen az a zene, a
képzőművészet, vagy éppen az irodalom brutális játéktere – nagyban
zajlik a „kiszorítósdi”, mások kíméletlen kiutálása a kisajátítottnak vélt
területekről.
„Wolfgang (a regényben nem Mozart, hanem Mustermann
fedőnév alatt szerepel!) újra elmerült a kotta tanulmányozásában. Piotr,
azonban, úgy tűnt, meggondolta magát: kis idő múltán megszólaltak a
tétel első hangjai. Wolfgang fölkapta a fejét: micsoda tökéletességre
képes ez a Piotr! Már az első néhány vonómozdulat olyan virtuozitásról
árulkodott, amit nem nézett ki belőle. Össze sem lehetett hasonlítani
azzal a gyatra produkcióval, amit a Dóm téren hallott, úgy látszik, csak fázott
a derék fickó. Wolfgang szívét melegség járta át, elismerően akart bólintani
Piotr felé, felnézett, és látta, hogy a hegedűs még mindig ott áll a
könyvespolc előtt, hegedű nélkül… Aztán rájött. Hát persze! Azonnal
kitalálhatta volna, hogy ez az a mechanikum, amely egyszer már a bolondját
járatta vele. Négykézláb (mégis „tarzanosan”!) közelített a hangok forrásához,
egy fekete, kenyér alakú dobozhoz. – Onnan jön hát elő. – Óvatosan
simított végig egy lágyan vibráló, finom rácsozaton. – Minő
akkurátussággal dolgozik! Tud mást is? Piotr megint fölnevetett, de pillantásában
volt valami ijedtség, ahogy a földön kuporgó Wolfgangra nézett… – Ember! Ez egy
hifiberendezés! Honnan jöttél? Őserdőből? Soha nem láttál
cédélejátszót?”
Mozart és
Salieri
Mint a fenti idézetekből is kitűnik, Nádori Lídia nem mindennapi leleménnyel és tehetséggel adja vissza
az eredeti szöveg nyelvi rétegeit: Mozart archaikus szófűzésétől
Piotr tört németségéig, majd a regény második részében a szerelmes
zeneszerző költészet-közeli verbális játékaiig. Itt, az egyik Amadé-Piotr
jelenet felidézése kapcsán, érdemes megjegyeznünk: Rimszkij-Korszakov már
említett operájában, a Puskin szövegére komponált Mozart és Salieri-ben, a második jelenet során a fiatal pályatárs
éppen azzal sérti halálra a tekintélyes-finnyás Salierit, hogy egy vak
hegedűssel kornyikáltatja a fülébe a Don Giovanni néhány dallamát. Lehet,
hogy Piotr alakját (bár ő egészséges, erős és fiatal, tervekkel teli
kelet-európai vándormuzsikus) részben ez az előzmény szülte; de az sem
lehetetlen, hogy véletlen egybeesésről van csupán szó.
Rimsky-Korsakov: Mozart and Salieri /
Моцарт и
Сальери (L. Polgár, L. Márk) (39:09) (A
2. jelenet 7: 47-től
kezdődik)
Mozart
– Márk László, Salieri – Polgár László
Magyar fordítás: Szabó Miklós, vezényel:
Erdélyi Miklós (1986)
Az ellenben korántsem véletlen, hanem maga a törvényszerűség, hogy
a szerencsétlen, bár egy-egy közjáték erejéig földöntúlian boldog
Mozart-Mustermann végül egy bécsi sárga házban, vagyis egy ma már nem gúzsokkal
és jeges vízzel, hanem szedatívumokkal és pszichoterápiával próbálkozó
elmeosztályon köt ki. Ahol ideig-óráig ugyan fontossá válik számára, hogy a
pókok életét kutató biológus kedvese, huszonegyedik századi Constanzéja, Anju
gyermeket vár tőle, a síri szökevénytől, a végső megnyugvást
azonban mégis az adja számára, amikor egy őt betegségében meglátogató
arkangyal lehetővé teszi számára eltorzított remekműve befejezését:
„Megkönnyebbülten vette a kezébe a kottafüzetet és a ceruzát. Az ölébe tette,
és keresztet vetett. – Az Úr vegyen oltalmába engem.
És akkor hirtelen, valami távoli világból,
ismerős hangok, mint ezer meg ezer madár szárnyverdesése, jöttek egyre
közelebb és közelebb, sóhajok táncolták körül, mint éjszakai lidércek, azután
felröppentek, és vonták őt is magukkal, fel a magasba, egyre magasabbra,
és érezte, hogy már nincs mitől tartania, maga mögött hagyott minden
félelmet és fájdalmat, csak szállt fölfelé, hallotta a menny énekét és a föld
zúgását, és a hangok csak vitték tovább, míg nem maradt semmi, csak a zene,
ő pedig együtt zengett velünk a végtelen időben.” Igaz, a már a Requiem tételein túllépő, rövidke befejezés, az Interludium ismét a halálos ágyon
találja Salzburg nevezetes szülöttét, aki olyan harmatgyönge, hogy felesége,
Constanze becenevéből már csak a Stan-ra futja erejéből, a Stanzi
helyett – de gyászmiséje fenyegető üstdobjait még ekkor, élete utolsó perceiben
is képes utánozni.
Eva Baronsky remekül megkomponált regénye –
ebben bizonyos vagyok – nagyon tetszene Mozartnak. Ahogyan világszerte magával
ragadja a zenerajongó és a zenétől távol élő olvasókat egyaránt. S ez
még a rangos Hölderlin-díjnál is többet nyom a latban!
Requiem - Lacrymosa.
Mozart utolsó kottaírása (facsimile)
*Dr.
habil Petrőczi Éva József Attila-díjas költő, író, műfordító,
irodalomtörténész, publicista, a Károli Gáspár Református Egyetem nyugalmazott
intézetvezetője.