KÖSZÖNTJÜK A 75 ÉVES
BRUCKNER ADRIENNE ÉNEKMŰVÉSZ-TANÁRT
Bruckner Adrienne DLA portréját a SZINKÓPA 2014 honlapról vettük
át.
I.
SZŐNYINÉ
SZERZŐ KATALIN LAUDÁCIÓJA
Bruckner Adrienne énekművész, hangképző mestertanár, zenepedagógus több
mint félévszázados kiemelkedő színvonalú és sok műfajú pályájának
középiskolás korom óta vagyok szemtanúja. A magyar nőnevelés egyik nagy
múltú pesti középiskolájába, a Veres Pálné Gimnáziumba járt, s a gimnáziumi
évekkel párhuzamosan a Fővárosi Zeneiskola Szervezet Fehérvári úti 6-os
körzeti Zeneiskolájának is a hallgatója volt,
ahol olyan csodálatos tanárok tanítottak, mint a Liszt iskoláját a
növendékek ágán továbbadó Borbásné Köves Júlia zongoratanárunk és Geszler
György összhangzattan vagy Csányiné Csengő Lujza kitűnő szolfézs
tanárunk. Érettségije után azonnal felvették a Liszt Ferenc Zeneművészeti
Főiskola – ma Egyetem – középiskolai énektanár- és karvezető szakára,
ahol 1971-ben kitüntetéssel diplomázott.
11 évig
énekelt – gyakran szólistaként is – a Párkai István által vezetett Liszt Ferenc
Kamarakórusban, ahol életre szóló művészi indíttatást kapott.
Magánének tanulmányait 16 éves korában kezdte
el, s előadóművészi pályája során e tanulmányokat mindvégig
folytatta. Hangképző mesterei olyan kiválóságok voltak, mint Dékányné
Félix Magdolna, Sándor Judit és Adorján Ilona.
Az 1970-es, 80-as évekbeli szereplési
lehetőségek, valamint abszolút hallása révén csakhamar a kortárs
zeneszerzők fedezték fel elsőként kitűnő hangi adottságait,
remek muzikalitását. Számos kortárs hazai zeneszerzőnk – Nógrádi Péter,
Fehér Miklós György – kifejezetten az ő hangjára gondolva komponált
ihletett vokális műveket. Állandó szereplője volt a Korunk zenéje és
a Miskolci Új Zenei Műhely koncertjeinek. Számos kortárs mű
ősbemutatója, vagy hazai első bemutatója fűződik a nevéhez.
Miskolcon elénekelte Schmidt Nórával Kurtág György: Bornemisza Péter (op. 7)
mondásait, Britten Noé bárkája c. operájának női főszerepét.
A
Miskolci Új Zenei Műhely együttesével külföldön is nagy sikerrel
koncertezett. Repertoárján megtalálhatóak a kíséret nélküli igen nehéz darabok,
Nono, Berio, Kalmár László és mások szólóhangra írt művei. De koncertjein
előszeretettel énekelt dalciklusokat is, mint Dohnányi Op.14-es, Bartók
Op.15-ös dalciklusait, Orbán György, Szőllősy András műveit,
melyek szomszédságában említést érdemel még néhány ikonikus, zenekarral
előadott mű megszólaltatása, mint amilyen Richard Wagner: Izolda
szerelmi halála, Arnold Schönberg: Gurre-dalok, vagy Gustav Mahler:
Gyermekgyászdalok c. zenetörténeti jelentőségű darabjai.
Előadóművészi kortárszenei
pályafutásával párhuzamosan Bruckner Adrienne a mai napig kitűnő
zenetanár, már növendék korában jegyzett felvételi előkészítő tanár
volt. Egész felnőtt zenepedagógiai pályáját az V. kerületi (később
Szabolcsi Bence nevét felvevő) zeneiskolában fejtette ki, ahol szolfézst,
zeneelméletet, később magánéneket, kamaraéneket és „hangkarbantartást”
tanított. Óraadó tanárként időszakosan oktatott még a Liszt Ferenc
Zeneművészeti Főiskola Tanárképző tagozatán és a Kecskeméti
Kodály Intézetben. Elismert nemzetközi rangját jelzi, hogy vendégprofesszorként
két évig Szöulban és az amerikai Hartford-i Kodály Intézet nyári kurzusainak
meghívott vendégtanára, a hazai
zeneoktatás világhírének elkötelezett kimunkálója
volt. Bruckner Adrienne ironikusan
vallja magáról: „Mint tudjuk, a párhuzamosok
sohasem találkoznak, de az én pályámon mégis megtörtént ez a csoda.”
Gyakorlati énekművészi és zeneelmélet-, szolfézstanári munkája az
évtizedek során nagyszabású elméleti és
gyakorlati összefoglalásra inspirálta.
Régóta fáradozott azon, hogy vokális alapú zeneoktatásunkban az énekes szemlélet sokkal jobban
előtérbe kerüljön, azaz a jó éneklés
fontossága megkapja az őt megillető rangot és figyelmet. Első
lépésként 1998-ban „ÉNEKELNI JÓ(L)!”
címmel hiánypótló könyvet írt tanárok számára, mely disszertációvá fejlesztve
2006-ban a „Csoportos énekhangképzés módszertana” c. munkájával a DLA fokozat megszerzésének
mestermunkája lett.
Művészi meggyőződése, hogy a
gyermekek könnyed, egészséges, örömet okozó énekléséhez nem csak az
énektechnikai játékok, hanem az őket
tanító tanárok hangszálait értékes hangszernek
tekintő, kiművelt technikájú éneklés is hozzátartozik. A KÓTA
ZeneSzó c. folyóiratában 2003-ban „…egy
kis technika…” címmel 150 szakcikk megírásával külön rovatot indított, mely
2019-ben tematikusan rendezve, azonos címmel, könyv alakban is megjelent az
iskolai- és kórushangképzés tudatos segítésére.
2004-ben kezdett akkreditált csoportos
énekhangképzés-kurzusokat tartani, melyre az ország minden tájáról érkeztek a
kollégái. Néhány éve „utógondozás”-ként tanév elején Hangfrissítés címmel hívja
össze az egykori résztvevőket, hogy kutatásainak eredményeit, legújabb
gyakorlatait is közkinccsé tegye. De napjainkig foglalkozik az öregkori
hangképzés és az ún. terápiás hangképzés elméleti és gyakorlati problémáival
is, mely a fáradt vagy az elrontott technikájú éneklés speciális gyakorlatokkal
való gyógyítását orvosolja.
Mindezek fényében, talán mondanom sem kell, hogy
Bruckner Adrienne szeretetre méltó, kiváló kolléga, a másik ember problémáira
érzékenyen figyelő, segítő pályatárs, aki sokunk számára mindig
példakép volt és maradt. Szinte jelképes lehetne, hogy Adrienne már diákként
ott énekelt Kodály Zoltán temetésén a Vásárhelyi Zoltán által vezényelt
énekkarban. Pályáján mindvégig fő szólam volt a Mester figyelmeztetése,
„Az iskolában majd akkor lesz jó zenetanítás, ha előbb jó zenetanárokat
nevelünk” és „Sokkal fontosabb, hogy ki az énektanár Kisvárdán, mint hogy ki az
Opera igazgatója”. Az énektanár hivatását Kodály nyomán Bruckner Adrienne is
egész életpályáján magasztos nemzetépítő feladatként élte meg. Kiváló
művésztársunkat a Jó Isten sokáig éltesse!
Szőnyiné Szerző Katalin
II.
NÓGRÁDI
PÉTER LAUDÁCIÓJA [1]
Kedves Adrienne!
Kedves Mindnyájan!
Engedjék meg, hogy köszöntőmet egy rövidke életrajzzal
kezdjem.
Bruckner Adrienne 1971-ben végzett a Liszt Ferenc
Zeneművészeti Egyetem ének-zene tanár, karvezető szakán.
Első és utolsó munkahelye az V. kerületi Szabolcsi Bence
Zeneiskola volt, ahol szolfézst, zeneelméletet, magánéneket, kamaraéneket és
(tanároknak) hangkarbantartást tanított.
Óraadóként dolgozott még a Liszt Ferenc Zeneművészeti
Főiskola Tanárképző szakán, a Continuo Zeneiskolában, a Kecskeméti
Kodály Intézetben, és a hartfordi Kodály Intézet (USA) nyári kurzusain,
vendégprofesszorként pedig két évig Szöulban.
Magánénekesi pályája elején számos kortárs művet mutatott be
– a Miskolci Új Zenei Műhely szólistájaként. Ismeretségünk erre az
időre, 1978-ra datálható. Sikeres zeneszerzés felvételi vizsgám
közreműködője volt ekkor. És történetesen ugyanebben az évben Miskolcon
aratott nagy tetszést Kurtág: Bornemisza Péter mondásai című, fél estét
betöltő remekével is, – kotta nélküli előadásban.
A közelmúltból – ezúttal már Budapesten - említésre méltó a
Dohnányi Ernő két dalciklusából (2010), illetve az Orbán György
műveiből álló dalest (2011).
A magánénekesi praxis mellett a Párkai István vezette Liszt Ferenc
Kamarakórusban 11 évig énekelt.
Énekmesterei Dékányné Félix Magdolna, Sándor Judit és Adorján
Ilona voltak.
A kettős életpálya hozadéka, hogy a tanításban az énekes
szemlélettel közelítette meg a gyermekek éneklését, (Beéneklés eredményessége,
intonációjavítás) – a számukra megfogalmazott instrukciók és technikai fogások
viszont a magánének tanításban kamatoztak.
Jelenleg nyugdíjasként magánéneket tanít, illetve akkreditált
továbbképzéseket tart – Csoportos hangképzés címmel – tanárok és
karvezetők részére.
Nagy szakmai sikert aratott ÉNEKELNI
JÓ(L)! c. könyve, amelynek legfőbb tárgya: a beéneklés, az
intonáció javítása, a hangképzési lehetőségek az óvodában, a
hangképző játékok 6-9 éves korban, a hangképzés, a mutálás problémái, a
gyakorlati hangegészségtan, és a szereplések (A Kecskeméti Kodály Intézet
kiadványa).
Publikációk: Énekelni jó(l)! c. könyv (ebből készült
disszertációja is). A kötet gyakorlati síkon mozog. Elméleti hátteréül Adorján
Ilona „Hangképzés, énektanítás” c. könyve szolgál. Egyéb írásai rendszeresen
jelennek meg a Parlandóban, a ZeneSzó „Egy kis technika” című rovatában.
(123 cikk, illetve alkalmanként egyéb folyóiratokban (pl. Kortárs, Magyar
szemle), melyek összegyűjtött formában kiadásra várnak.
Ezekből álljon szemléltetés gyanánt néhány szemelvény:
„Az ún. Kodály módszer fantasztikus többletet ad a világ zenei
oktatásaival összehasonlítva. Olyan, mint egy csodálatos torta, amiből
azonban egy szelet: az énektechnika hiányzik." (A szép hang
nagykövete / Kortárs)
„A gyerekeket az iskolai énektanításban a hangképzést
illetően magukra hagyják...” – „Emiatt is írtam meg könyvemet, és
harcoltam ki, hogy az én iskolámban (Szabolcsi Bence Zeneiskola) a
gyerekhangokkal foglalkozó tanárok kaphassanak egy héten egyszer magánórát,
hogy bennük is kifejlődhessen a funkcionális hallás, s így tovább tudják
adni tudásukat a gyerekeknek.” (A szép hang nagykövete/Kortárs)
„Egyébként nem véletlen, hogy a kiemelkedő iskolákban fontos
szerepet tölt be a gyermekek hangképzése (a teljesség igénye nélkül 2 példa:
Kodály Zoltán magyar Kórusiskola, Budapesti Énekes iskola).” (Parlando
2010/6.)
„Hiányzik egy olyan tantárgy a felsőfokú képzésből, mely
az énekléssel, hangképzéssel kapcsolatos minden tudnivalót tartalmazna, melynek
társulnia kellene a tanárok magas szintű énektechnikai tudásával.
(Csoportos hangképzés, Parlando 2010/6.)
Az elmondottakat találóan és költőien érzékelteti egy
Lázár Ervin meséből kiragadott részlet. A mese egy király ablaka alatt
egykor naponta játszó két furulyásról, Rácegresiről, és Pácegresiről
szól. Előbbi: igazi zenész, utóbbi pedig tehetségtelen kontár volt. „Egy
szép napon meghalt. Rácegresi is, meg Pácegresi is…Aztán egy-egy fa nőtt
sírjukon.” (Éppen Csodaország kapujától jobbra és balra.)
„Rácegresién egy sudár, magas, és gyümölcs helyett gyönyörűséges
fafurulyák teremtek rajta. Pácegresién egy zömök, terebélyes, az meg
furulyaforma aranyrudakat termett. Ha valaki fafurulyát akart leszakítani, fel
kellett érte mászni a fára, mert Rácegresi fája magas volt. De aranyrudat
lehetett a földön állva is szakítani, mert Pácegresi fájának ágai alacsonyan nőttek.
… Azok az emberek, akik el akartak jutni Csodaországba (és melyik ember nem
akar?) mind megálltak a két furulyafánál. Ámuldoztak-bámuldoztak. Aztán
szakítottak valamelyikről. Vagy a Rácegresiéről, vagy a
Pácegresiéről. És indultak tovább, Csodaország felé. Igen ám, de a
bejáratnál elébük állt a Hétfejű Tündér. Azt mondta az utasnak: -Bejöhetsz, hogyne jöhetnél, csak
előtte furulyázz egyet nekem! Aki Rácegresi fájáról szakított, annak
megszólalt a furulyája. A Hétfejű rögtön be is engedte Csodaországba. De, aki aranyrudat szakított, az fújhatta.
Meg se nyikkant. Ezeket nem engedte a Hétfejű Tündér Csodaországba.
Mehettek vissza, dolguk végezetlen az aranyrúdjaikkal. A fafurulyások meg mind
kaptak egy darabot Csodaországból. A szívükbe rejtették, mindig magukkal
hordják.”
Mi egyebet kívánhatnék én is, hogy a tiszta, örömteli
énekléscsodáját egykori és mostani tanítványai egész életükben szívükben
hordozzák, hogy gyümölcseit mások épülésére tovább érlelhessék!
III.
BRUCKNER ADRIENNE DLA
MERRE
TOVÁBB AZ ÉNEK-ZENE-SZOLFÉZS-KARVEZETÉS OKTATÁSBAN? [2]
Kodály útmutatásai alapján a
zeneoktatás minden szintjén, alsó foktól a felsőoktatásig a tanítás fundamentuma az éneklés. Az
éneklésnek két típusa van: az egyik a spontán
éneklés, a másik az interpretációs vagy interpretáló éneklés.
Előbbinél a hangmagasság
(kezdőhang), a kezdés ideje, a zenei tartalom spontán jön, érzelmi
telítettség hívja elő, s a hangképző szervek természetesen, jól
működnek. Utóbbi az óvodás csoport együttes éneklésétől az
operaszínpadon zajló éneklésig, a zenei szinttől függetlenül, minden
szinten megegyezik abban, hogy egy külső/belső akarat hatására
előadott, szabályozott
hangadásról van szó, melynek során egy adott darabot interpretálunk.
Ez pedig magától értetődően énekes
szemléletet (lásd később) feltételez, melynek – mindig az adott zenei
szinthez alkalmazva - jelen kéne lennie a tanítás minden mozzanatában. Sajnos,
ez az énekes szakmai szemlélet ezen a területen legalább hetven éve hiányzik, s
ennek a hiánynak egyenes következménye volt a 90-es években a szaksajtóban
kibontakozott vita az ének-zene oktatás válságáról, már-már a Kodály módszer
létjogosultságát is megkérdőjelezve. Annak idején énekes szakember nem
kapcsolódott bele a vitába, pedig a bajok gyökere akkor is, és azóta is az
énekléshez való hozzáállásban keresendő (amennyiben a társadalmi,
gazdasági, szociálpszichológiai szempontú elemzésektől eltekintünk).
Kodály tanítványai, s majd azok
utódai közül senki nem volt énekes, az ő elképzelései mentén felépített
rendszert kizárólag zenei szempontok és az emberi értékek mentén alakították
ki. A zenei fejlődés azóta korábban elképzelhetetlen színvonalra
emelkedett, miközben az interpretáló éneklés előtérbe helyezése,
szabályainak követése, teljességgel elmaradt. A spontán megnyilvánulásnál
használt éneklési mód pedig nem képes átvenni az interpretáló éneklés szerepét,
kivéve, ha dúdolhatóan könnyű darabról van szó, teljes érzelmi
azonosulással.
Az énekes hozzáállás alapvető
szabályai:
- egy énekes soha nem énekel
beéneklés nélkül; valamint
- soha nem énekel hangképzési
tudásánál technikailag nehezebb darabot;
s fontos tényező még az időtartam: a napi éneklés
mennyisége nem növelhető korlátlanul:
- elfáradt hanggal már nem folytatja
az éneklést.
Az alább felsorolandó problémák mindegyike ennek a kétfajta
éneklési módnak az összemosásából eredeztethetőek.
1.) Mint minden tanításnál, itt is a tanár a legfontosabb tényező, hogy milyen a hangja, azaz hogyan
tud énekelni. (Ahogy a hegedűtanár esetében, hogy hogyan hegedül?) Mivel a
szakmai közfelfogás a tanítás közben használt éneklést nem tekinti „komoly”
éneklésnek (közép- és felsőfokon sem), a tanárok 99,9 százaléka nem énekel
be tanítás előtt, a spontán megszólaló hangját használja. A hosszan tartó
igénybevétel hatására a hangképző szervek nem működnek teljesen
egészségesen (minél nagyobb a terhelés, annál kevésbé), hangszín,
hangterjedelem beszűkül stb. (A basszus hangfaj védettebb ebből a
szempontból). Egy idő után a helytelen hangképzés állandósul, egészségileg
sérülékenyebb, fáradékony, művészi kifejezésre alig alkalmas, s ami a
legfőbb: rossz mintát ad a gyermekeknek, az ifjúságnak.
A gyermekre (ifjúra) átragad a rossz funkció, s így a tanár nyomán
a tanítványban is megbomlik az éneklés fiziológiai-lelki egysége (ami a spontán
éneklésnél, valamint a jó hangképzéssel végzett interpretációs éneklésnél
egyaránt létrejön), s a gyermek, ha hangszervei nem egészségesen működnek,
nem tudja átadni magát a zenélésnek, melynek eszköze Kodály szándékai szerint
az éneklés lenne. Nem tudja kifejezni magát az énekén keresztül, ezért maga az
éneklés nem képes elvégezni a társadalmi küldetését, gyógyító, felszabadító
stb. hatása nem érvényesül. A működés zavara enyhébb esetben még csak a
sikertelenséget hozza, súlyosabb esetben azonban már diszkomfort érzetet okoz a
torokban. Ha az énekléshez kellemetlen fizikai érzés társul, elfordul az
énekléstől, az énekóra nem lesz örömforrás számára. A cél, amiért a tantárgy
van, nem teljesül.
2.) Az éneklés milyensége, a hangszín, a technika minden más zenei
követelmény után helyezkedik el a szakmai rangsorban, s a képzésben hiába
keresünk egy olyan tantárgyat, amelyben a hallgatók megtanulhatják, hogy hogyan
is kell szakszerűen felépíteni és végig vezetni egy csoportos beéneklést,
ami ténylegesen jó helyre teszi az éneklők hangját.
3.) Utóbbi azért is egyre égetőbb hiány, mert a mai ember
(gyermek) hangi állapota/gégeállása annyival rosszabb, amennyivel a
civilizációs ártalmak megnövekedtek az elmúlt 70 évben. (Kodály idejében még
valamennyire működött a „hang kéznél van” elképzelés).
Ma már szinte minden második gyermek
lemélyült hanggal érkezik az iskolába az éneklés szokatlanságán túl a
zajártalom, a körülötte lévő emberek rossz beszéd- és énektechnikája,
valamint a médiából szüntelenül hallható populáris zene hatásának
következtében. Ennek az orvosolására nemhogy a szakszerű beénekeltetés tudására, hanem
szinte a terápiás hangjavítás elsajátítására
lenne szükségük a leendő tanároknak
4.) A csoportos énekhangképzés (melynek elsődleges terepe a
beénekeltetés) módszertanának megértés szintű elsajátítására többé-kevésbé
mindenki képes, de annak gyakorlati használatára csak az, akinek
kialakult funkcionális hallása
van, ami 8-10-12 év saját énektanulás után fejlődik ki. (Egy hegedű-
v. zongora szakos hallgató kb. 13 év hangszertanulás után tanul
módszertant!)
A felsőoktatás jelenlegi
struktúrájában a magánének melléktárgyként szerepel (ahol van egyáltalán), s e
szó előtagja tükrözi a tárgy jelentőségét és eredményességét is.
Elsődlegesen a következő pontban tárgyaltak, valamint az alacsony
felvételi követelmények miatt a diplomával nem kap a hallgató elegendő
hangképzési tudást, jó, ha kétévnyi énektanulás eredményével bír, messze a
funkcionális hallás kialakulásától. Nem véletlen, hogy a kiemelkedő
eredményt elért karvezetőink régen is, ma is maguk gondoskodnak
hangképzési tudásuk továbbfejlesztéséről.
5.) Már a középfokú képzésben is, de még inkább felsőfokon
szinte szakadék tátong a hangképzés tudásszintje és az éneklendő zene
énektechnikai nehézsége között. Ide nem csak az énekkari gyakorlatban
szereplő kórusművek értendők, hanem a szolfézs-, zeneelmélet
órák tananyagai is. A szakközépiskolákban esetenként még posztmutációs fázisban
éri az ifjakat a nehezen énekelhető, nagy ambitusú ugrásokkal teli
énekelni való, s ráadásul beénekeletlen hanggal, vagy nem hatékony beéneklés
után. A főiskolákon aztán hiába van, (ha van) magánének óra, az nem tud
lépést tartani a hallgatók tovább növekvő hangi terhelésével, s a még
nehezebb művek egy életre rossz vágányra terelhetik a leendő tanárok
éneklését.
6.) A végzett tanárok csekély ének tudásának újabb megpróbáltatás
a tanítás közben a beszéd és ének
állandó váltogatása, ami még képzett énekesnek is kihívás. Egyénileg
különbözően, de tovább romlik a hang képzése.
7.) Az intonáció (disztonálás) helytelen - a hangra nézve káros -
javításának nemzedékről nemzedékre való továbbörökítése szintén gátja a
sikernek.
8.) Rendkívül káros a blattolás is
a hangképzés szempontjából (az énekesek nem csak a felnőtt korban
elkezdett zenei tanulmányok miatti lemaradásuk okán részesítik előnyben a
hallás utáni tanulást).
Kodály angliai mintát honosíttatott meg az ottani módszer nélkül. Az
angliai schola-kban a gyerekek főleg a felnőttekkel való együtt
zenélés közben nőnek bele a kottaolvasásba és a jó hangképzésbe, noha
mindkettőt külön is gyakorolják. Nálunk a zenei írás-olvasás megtanítása
lett az elsődleges pedagógiai cél, ami ugyan valóban a professzionalitás
felé vezet, de a módszer időközben nem párosult az énekes professzionalitás igényével,
azaz a jó (a szakmailag megalapozott) hangképzés felértékelődésével.
9.) A hangnevekkel való éneklés (szolmizálás, abc-s hangok)
elidegenítő hatású, spontán élvezettel, vagy éppenséggel átélve nemigen
lehet szolmizálni, ezért itt még fontosabb, hogy a hang a helyén legyen, tehát
beéneklés előzze meg.
JAVASLATOK
I. Mielőbb a tananyag kötelező részévé, tantárggyá kellene
tenni az énekhangokkal foglalkozó tanári szakokon az énekhangokkal kapcsolatos
alapvető és nélkülözhetetlen tudásanyagot. (Például ezzel a címmel: „A
csoportos énekhangképzés módszertana”). Ez a tantárgy tartalmazná többek között
az intonáció (a hangok szempontjából) helyes javításának, a jó beéneklés
felépítésének, vezetésének metodikáját, az énekes szempontok tanítás közbeni
érvényesítésének lehetőségeit, és még számos, az énekléssel kapcsolatos
tudnivalót. Hiszen értenie kell az énekléshez annak, aki énekel, vagy másokat
énekeltet, éppen úgy, ahogy hangszertanításnál a hangszerjáték minden
csínját-bínját ismerni kell.
II. A már működő tanároknak (zenei szakokon) a fentiek
pótlására a pedagógus szakvizsga szakmai részévé kellene tenni az I. pont alatt
tárgyalt tantárgyat.
III. A funkcionális
hallás kialakulásának elősegítésére a felsőoktatásban
fel kellene emelni a felvételi követelmények színvonalát.
Magánének tantárgyból 3-4 év feltételezett tanulás előzze meg a
felvételit. Ezért fel kellene emelni a magánének órák számát (2x60 perc/hét)
IV. Az élethosszig való
tanulás jegyében ösztönözni kellene az ének tanárokat az énektanulás folytatására hangjuk
megőrzése érdekében. Az életpálya modell kikristályosodása folyamán be
kellene építeni az ellenőrzés rendszerébe a minősítő vizsgáknál
a hangképzés színvonalát is.
De még jobb lenne ezt állami
szerepvállalással oly módon kötelezővé tenni, hogy minden énekhangokkal foglalkozó tanár heti
egy magánének órát kaphasson (Szabolcsi Bence Zeneiskola modellje),
annak mintájára, ahogyan a fenntartó gondoskodik a hangszerállomány
karbantartásáról. Utóbbi nagyon kevés költséggel mérhetetlen hasznot hajtana.
Jótékony hatásának itt nem részletezendő többféle iránya és eredménye
közül a legfontosabb a gyerekek jobb éneklése.
V. Minthogy a hangképzés tanítása más módszereket kíván fáradt,
túlterhelt hangok (melléktanszakon), ill. csoportos munka esetében, mint a
színpadi éneklésre készülő énekes jelölteknél, jó lenne ebben az
irányban is szakembereket képezni, esetleg az ének tanszék irányításával, vagy
posztgraduális vonalon.
VI. Haladéktalanul felül kéne vizsgálni azon intézmények
akkreditációját, amelyek úgy adnak ki ének-zenetanári diplomát, hogy nincs a
hallgatóknak magánének órájuk. (Mintha egy leendő angol tanárnak nem lenne
angol órája…)
VII. Be kéne vezetni a beszédtechnika tantárgyat (közismereti
szakokon is!), mivel a jó helyen
lévő beszéd segíti az énekhangképzés egészséges fejlődését,
s nem mellesleg az árnyaltabb kommunikációt is.
VIII. Ahogy a Kecskeméti Kodály Szemináriumokon az egész napi
munkát reggel egy alapos beéneklés alapozza meg, úgy kellene a
felsőoktatásban minden hallgatónak ilyen közös beénekléssel kezdenie a
napot. Ha ez technikailag megoldhatatlan, akkor olyan szakmai légkör lenne kívánatos,
amelyben a hallgató egyénileg teszi ezt meg, (ahogy hangszereseknél ez magától
értetődő), hogy majdan gyakorló tanárként, mint beépült szokást
folytassa azt saját maga és tanítványai érdekében.
IX. A szakmai klíma megváltozása kellene ahhoz is, hogy a kórus
minősítések ne a minél nehezebb és nehezebb művek irányába jelöljék
ki a fejlődés egyedüli útját, hanem a hangzás minősége is rangot kapjon.
X. Össze kellene állítani egy módszertani anyagot, amelyben olyan
összegyűjtött ajánlások lennének, melyek egyfelől megőriznék a
magyar kottaolvasási módszer eredményességét, másfelől apró, de az éneklés
szempontjából létfontosságú változtatásokkal - az angliai felfogás
„hangbarátabb” tradícióit alkalmazva - a magyar ének, zene, szolfézs és
karvezetés tanítás mindennapjait jótékonyan megreformálnák.
IV.
BRUCKNER ADRIENNE EGY KIS TECHNIKA
CÍMŰ KÖNYVÉRŐL
2019 nyarán keresett meg engem azzal Nemes
László Norbert, a Kodály Intézet igazgatója, hogy vállalnám-e a
szerkesztői feladatokat az intézet egy egykori hangképző tanára
készülő könyvének megjelentetésében. Bruckner Adrienne-ről volt szó,
akit én addig nem ismertem, és csak annyit tudtam róla, hogy kitűnő
énektanár, és hogy énekesként a modern magyar zene elkötelezett előadója.
Megkaptam a kész kéziratot, és elkezdtük a közös munkát, ami többszöri
személyes találkozást igényelt. Mint minden énekest, engem is nagyon érdekel,
ha beleshetek egy jó kolléga műhelyébe, ha megosztja velem a tapasztalatait
– így érthető, hogy ezek a találkozások nem szorítkoztak csak a szorosan
vett feladatra, hanem élvezetes beszélgetésekbe torkolltak.
A kiadvány 2019 őszén jelent meg, de mivel
hagyományos könyvárusi forgalomba nem került, mert csak a Zeneakadémián
keresztül elérhető, így célközönségét nehezen éri el. Ezért is ragadom meg
ezt a születésnapi alkalmat, hogy e hasábokon méltassam: nagyon fontosnak
gondolnám, hogy minél több énektanár, karvezető ismerje meg ezt a munkát.
Bruckner Adrienne 2003-ban kezdett el rövidebb
lélegzetű, a hangképzéssel, illetve csoportos hangképzéssel kapcsolatos
cikkeket publikálni a KÓTA ZeneSzó című folyóiratában. A cikkek száma
aztán jócskán meghaladta a százat, és érdemesnek tűnt összegyűjtve is
kiadni ezeket az írásokat. Egybeolvasva, illetve tematika szerint csoportosítva
derült ki, hogy bár a cikkek nem könyv céllal íródtak, összerendezve mégis jól
közvetítik írójuk gyakorlati tapasztalatait, és belőlük kirajzolódik egy
jól körvonalazható hozzáállás ahhoz, hogyan kellene az énekesi szemléletet a
mindennapos iskolai énektanításban vagy a kórussal való munkában meghonosítani.
Ezzel már el is érkeztünk oda, miért olyan
hasznos és hiánypótló ez a munka. Magyar nyelven nagyon keveset olvashatunk
arról, hogyan is kellene a hangképzés elméleti és gyakorlati tudását az iskolai
és kórusmunkába beilleszteni. Mert abban ugyan mindenki egyetért, hogy ez
fontos volna, de hogy ez hogyan lehetséges, abban sok a tanácstalanság.
Bruckner Adrienne cikkeit több területen való jártassága hitelesíti: énekesként,
illetve ének- és szolfézstanárként is működött, és a munka közben nem
szűnt meg figyelni, gondolkodni és kérdezni. Ez a cikkgyűjtemény egy
ízig-vérig elkötelezett és hiteles szakember gondolatait, ötleteit,
megfigyeléseit és tapasztalatait tartalmazza.
Ez egyúttal a könyv másik nagy érdeme:
elméletileg megalapozott, de alapvetően gyakorlatias. Rengeteg kipróbált
ötletet közöl például a beéneklésről vagy a kórusdarab énektechnikai
kidolgozásáról. Alapvetően az amatőr vagy iskolai kórusok és az iskolai
énekóra kereteiben gondolkodik, bár ez nem jelenti azt, hogy hivatásos
(kar)énekesek vagy hivatásos kórusvezetők ne találnának benne
megfontolandó gondolatokat.
Térjünk is nyomban néhány példára, mire
gondolok, mikor azt mondom, hogy ezek a cikkek alapvetően nagyon
gyakorlatiasok. Bruckner Adrienne számára alapvetés, hogy a helyes hangképzés
amellett, hogy a szép és tiszta hangadást tanítja meg, abban is segít, hogy
hangunkat egészen az időskorig egészségesen használjuk. A sokaktól ismert
elvárást, hogy az éneklésnek energiatakarékosnak kell lennie, a zönge alapos
leírásával és megtanításán keresztül éri el. Többször hangsúlyozza, hogy a
munkaérzet nem lehet több, mint amit a helyesen képzett zöngénél érzünk.
Mellékesen jegyzem meg, hogy az elmúlt évtizedekben alaposan kutatott témává
vált a hangképző gyakorlatok azon csoportja, amiket az angol nyelvű
szakirodalom SOVT exercises-nak nevez, fordítsuk ezt úgy, hogy a félig zárt
toldalékcsővel végzett gyakorlatok. Bár a kutatások újak, az empirikus
tapasztalat már jóval megelőzte azokat, így a gyakorlatból jól ismert,
mennyire áldásos az idetartozó ajak- és nyelvtrilla, a zárt és nyitott zönge,
vagy a hangoztatható mássalhangzókon végzett éneklés. Legfőbb hasznuk
pontosan a gége tehermentesítése, a hangszalagzárlat minél pontosabb, de
egyúttal takarékosabb elérése, s ezúttal egy egészségesebb, nem kívánt
feszültségektől mentes hangadás megtanítása.
Bruckner Adrienne könyve szintén sokat
foglalkozik a helyes artikulációval, az érthető szövegmondással. Mindenki egyetért
abban, hogy ez mennyire fontos, mégsem tudjuk, hogyan is kellene a
begyakorlásához egyáltalán hozzáfogni. Itt nem pusztán rengeteg ötlet és
gyakorlat van az egyes hangzók megtanítására, mert külön fejezetet kapott a
hangzógyakorlás, de a darabok technikai kidolgozását bemutató rész is
bőségesen hoz példát arra, miként tudja a jól képzett mássalhangzó akár a
levegőbeosztást, akár a hangszépséget, rezonanciát segíteni.
Legalább ennyire fontos területe az éneklésnek,
legyen az egyéni vagy csoportos, a jó intonáció, ezzel több összefüggő
írás foglalkozik. Ugyanígy helyet kapott a magasság- vagy mélységképzés
problematikája.
A kisgyermekek hangképzése megint egy olyan
terület, amit mindenki fontosnak tartana, ám a gyakorlat azt mutatja, a
hozzáértés kevesekben van meg. Bruckner Adrienne jól ismeri a morgós, hamisan
intonáló vagy bátortalanul éneklő kisgyermekek problémáját, és több
évtizedes gyakorlata hitelesíti a javaslatait és tanácsait.
A könyv kitér még sok olyan kérdésre is, ami az
éneklés határterületeit érinti, ám bármelyik gyakorlati szakembernek nagyon
fontos lehet, Ilyenek például az éneklés testi és lelki jótéteményeit bemutató,
a próbafelépítéssel, szerepléssel, lámpalázzal foglalkozó cikkek, de
idetartoznak a követendő kollégák könyveinek ismertetése vagy a velük
készült beszélgetések is.
Említettem, milyen élvezetesek voltak a
beszélgetéseink a közös munka során. Bruckner Adrienne ugyanolyan érdekesen,
kifejezően ír, olyan közvetlenséggel, egyszerűséggel, ahogy
beszélget. Ha kézbe vesszük a könyvét, olyan, mintha tanácsot kapnánk egy
kedves, nagyon tapasztalt kollégától.
Darázs Renáta*
*A szerző a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Karmester
és Karvezetés Tanszékének és a Kecskeméten működő Kodály
Zenepedagógiai Intézetnek a docense. Hangképzést és kamarazenét tanít, illetve
néhány évenként egy kórushangképzéssel foglalkozó szabadon választható tárgyat
is oktat.