MÁTYUS
ALIZ [1]
„Zenés” írások
A SZERZŐ novelláskötetéből
(Napkút,
2022)
Szeretettel s valami furcsa melegséggel a
szívemben
Nők tudják
leírni a mondatot egymásnak: mindig
szeretettel s valami furcsa melegséggel a szívemben gondolok rád. Érezni is
tudják egymás iránt. Talán leginkább a korban azonosak. Összetalálkoznak és nem
törlődnek ki egymásból. Barátnőknek hívják őket. Nekem is volt,
tizenéves koromban. Iskola után kísérgettük egymást. Előbb az iskolától
hozzájuk, ő esett útba, aztán hozzánk, majd hozzájuk és vissza.
Osztálytársak voltunk, de nem ültünk egymás mellett, szünetekben sem voltunk
együtt. A mi életünk az iskolán kívül kezdődött. Mindketten karénekesek
voltunk, ő alt, én szoprán. Hiába mondtam, hogy egy kimért nő,
énektanárnőnket rajongásig szerette. Hiába szép az arca, ha rossz ránézni,
ahogy nyújtja felfelé a nyakát, mint egy pulyka. Nevetséges, ha hangot ad meg,
oldalra tartott fejével, épp, mint a bika, ami a következő pillanatban
öklelni kész. Az énekkar kanyar alakban próbált, az alt és a szoprán jól látta
egymást. Ha a tanárnő kezébe vette a hangvillát, Jutka felém nézett és
elvörösödött a dühtől. Iskolai dolgokról sose beszéltünk. Az
énektanárnő volt a kivétel. Jutka állította, hogy hozzá mindenkinél kedvesebb.
Hogy neki kivételes helyet biztosít a társak között. Hogyan, mikor, kérdeztem
volna tőle, de nem kérdeztem. Hagytam, hogy elmondja öltözékéről
pontos megfigyeléseiből adódó megjegyzéseit, ezt ő állította, hogy
megjegyzései pontos megfigyeléseiből származnak.
Nekem ilyenek
nem voltak, nem hogy mi hogy áll rajta, azt se tudtam magamban felidézni, mi
volt rajta. Minek a ruhával foglalkozni? Anya reggel kikészítette, amit rám
akart adni, azt se tudtam volna megmondani, rajtam mi van. Juditról a ruhája
miatt beszélték a háta mögött az osztálytársak, hogy szegények. Soha nem
mondtam volna meg neki, hogy az osztálytársaink milyen ostobák. Én szerettem
zöld, barna szoknyáit, drapp blúzait. Amint kitavaszodott, patyolatfehér
blúzban járt.
Mátyus Aliz leánykori portréja
Alig vártam,
hogy kijöjjünk az iskolából, az első utca nem volt kérdéses, az még
közösen vezetett kettőnk lakhelye felé. Annak épp a végén laktak ők,
béreltek egy lakást. Az ő utcájukból indult tovább a miénk, épp
derékszögben. Házunk az utca közepén. Elmentünk nagyanyám kocsmája előtt,
de amikor már sokadszorra, inkább nem mentünk a kapunkig. Az csak három háznyi lett volna, időben visszafordultam. Volt,
hogy az ő kapujukig se mentünk, nehogy elköszönjünk. Feléjük ezért gyakran
a szemközti járdán közelítettünk. Neki is két bátyja volt, sose láttam
őket. Jutka az édesanyjára hasonlított, csak nem volt magas és sovány, de
ő is csak a tüdőbetegsége óta fogyott le. Pestről is ezért
jöttek el, a levegő miatt. Édesapja nem volt. Az egész egyszeri téma volt
köztünk, nem foglalkoztunk a családjainkkal. Menni volt jó, egymás mellett,
minél hosszabban. Néha, nagyon ritkán, belenéztünk egymás arcába. Csak amikor
már elbizonytalanodtunk, hogy megyünk-e még, amikor magyarázatot se tudtunk
volna adni rá, ha ott vagyunk a kapujuk előtt, miért nem megy be, és, ha
előttünk, én miért nem, akkor kezdett bele az énekbe. Én azonnal vele
énekeltem. Már a második hangtól. Pedig csupa kétszólamút énekeltünk. Amiket
tudott, és sokat tudott, megtanította mind. Szolmizálta, elénekelte szöveggel,
énekeltük együtt. Nekem csak a szopránt tanította meg, ő énekelte az
altot, de, ha ahhoz volt kedve, akkor más szólamokat is. Minden szólamát tudta
a kórusénekeinknek. Pesten előbb kezdett zeneiskolába járni, mint
első osztályba. Úgy, mint én. De a rengeteg ének az ő
kincsesbányájában volt. Amikor elénekelte a szopránomat, még bizonytalan
voltam, milyen lesz az ének, de amikor belekezdett a saját szólamába, hogy az
hogy szólt együtt! Mereven előre énekeltünk, de az első összeéneklésnél
ezt nehezen tudtam megállni.
Néznem kellett
volna őt. Nagyon szépen énekelt. Szerinte kettőnk éneke jól szólt.
Egyszer ő választott mi jöjjön, máskor én. Meglepetés volt egymásnak a
másik választása. Egyáltalán nem volt mindegy, mit énekelünk. Az se, mi, hogy
jön egymás után. Ahogy teltek a hónapok, rengeteg énekünk lett. Egyre szebben
énekeltük őket. Juditnak a búcsúzásoknál ragyogott a szeme. Amikor
elmentek a városból, el se köszöntünk. És Pest egy nagy város.
Hogy lehet ott megkeresni valakit.
Kísérgetős
kapcsolatra még tettem szert az életben, egyre, egyetemista koromban, Pesten.
Mindketten a pesti oldalon laktunk, de három hídnyira
egymástól. A gyerekkorihoz képest óriási távolságra. Egy éjszakába nem fért
bele több, mint legfeljebb a kétszer oda-vissza. Akkor
egy elképzelt felezőpontnál búcsúztunk, amit változtatgattunk, valaki
mindig kedvezni akart a másiknak. Ilyenkor már a hajnal derengett. Csupa
romantikus helyzet vonzott bennünket, nagy várakozások a másikra
kastélyablakokban. Az épületek leírása az ő privilégiuma volt, a
berendezéseké is. Mesterien kigondolta, milyen környezetben jó nekünk. A
történetet akkor adta át nekem, amikor úgy tett, mintha nem tudná folytatni.
Különleges és izgalmas mesénk volt, kétszereplős, folyama csupa megoldandó
helyzettől gazdagon ment előre. A megoldásokat, tudott
játékszabályként egyszer az egyikünknek, máskor a másiknak kellett kitalálnia,
de rám kétszer is kerülhetett a sor, ha úgy akarta. Kivétel nélkül
mindegyikünknek tetszettek a másik megoldásai. Ha nagyon, akkor fejünket
forgatva úgy nézegettünk, mint akik először járnak a jól kitaposott
utakon. Meg is láttunk házakat, amiket addig soha. Sokáig tudtunk menni így. És
még tovább. Aki kedvet kapott, megszólalt, mesélt újra. Sose előbb, mint
hogy az a másiknak is már épp jó volt. És bármit, bárhogyan kezdtünk, folytatta
a másik. Különleges érzéket alakítottunk ki, hogy amikor közeledtünk
valamelyikünk lakásához, mindig olyan bonyodalmakban legyünk épp, amiket nem
lehet kint hagyni az utcán a másikra. Csak hátat kellett fordítanunk az
iránynak, és mindent máris megoldottunk. Amelyikünk előbb mozdult,
láthatta a másik mosolyát. Egy néma periódusunkban egyszer eszembe jutott
Bartha Jutka. Pesten, Bartha Jutka. Nem volt miért szóba hozzam, de fájdalmas
volt az a furcsa melegség a szívemben, amit nem lehetett nem észre
venni mozdulataimból. Aznap, azaz az éjszaka, a derengő hajnal
közeledtén, nekem csak ki kellett nyitni a kapunkat, akkora kulcs nyitotta,
mint a mennyországét, és már mehettem is fel a lépcsőn.
Valahogy elkezdeni
Valahogy
elkezdeni a történetet elkerülhetetlen. És velem kell, és túlesni szenvedélyes
természetem bevallásán. Hogy képes vagyok belebotlani és beleszeretni holmi
orosz baritonokba, alig két év múltán még inkább beleszeretni egy litván
énekesnőbe, mint akinek mit se számítanak a nemek. A kecskeméti színész
szerelmespárnak is inkább a nőtagja érdekelt és vonzott az első
pillanattól fogva, igaz, ő színésznek is jobb volt, sokkal jobb. A francia
intézet dél-francia városból származó fiatal tanára, de még milyen fiatal, ha
feltette a kérdést, kiket szeretünk, énekeseket, olyan elementárisan kezdtem Piafról beszélni, megérezte minden más érzelmet kizáró
vonzalmamat. Azért továbbra is hívogatott a legközelebbi, igen elegáns
cukrászdába órák után, és még önfeledtebben, miután hirtelen megnősült.
Amikor, nála szerzett francia tudásomnak köszönhetően, francia szociológus
barátnőmmel az országot jártuk, ő kutatni jött hozzánk,
nővezetőket keresve gazdaságokban, eszelősen bírtuk énekelni
Edit Piaf számait. Bien, bien,
dó, ti, ti, dó ré, ti, szólt.
Rosemarie
cigarettákra gyújtott, egyet az én számba, egyet az övébe. Szenvedély és
hűtlenség, az általam művelt fokon egy tőről fakadtak.
Szenvedély, amíg tart a láng, újabb szenvedély, ha nem eléggé. Az orosz bariton
énekelhetett operaáriákat oroszul, franciául vagy olaszul, vagy orosz népdalt
egy szál magában, mindegy volt nekem. Szenvedélyemen az se változtatott, ha
kiderült, mire beleszerettem, már nem is élt. Rá se jövök, ha a Metropolitain
közönsége nem vivátozza, búcsúztak tőle filmösszeállítással, legnagyobb
szerepei sikeráriáit énekelte. A zenekar rózsákkal dobálta meg a színpadon.
Szerettem, ahogy rózsáit a színpadról egyesével összeszedte. Minden szál után
felnézett, mint aki nem hiszi, hogy ő kapta, és minden szál után, hogy
tényleg az övé, elmosolyodott. A mosolyáért ültek az orosz nők az
első sorokban. Nem éneklő énekesnő felesége is. Szerettem a
baritont mindenestől, elváltan és újra gyerekestől,
feleségestől, de legjobban fiatalon, a fiatal hangja miatt szerettem. Azt
tudta magáról, hogy a világ legjobb énekese. Úgy állt Luciano
Pavarotti mellett, hogy csak az évtizedeik
választották el őket. Nem követtem őt élőnek, de megtanultam
miatta oroszul. Egyetemi diplomával nem tudtam a nyelvet. Még vidéki, tagozatos
gimnáziumomban inkább. Érteni akartam, mindent, amit mond. És ahogy tanított,
ahogy beszélt, ahogy gondolkodott, kivétel nélkül szerettem. Amikor
elfelejtettem őt, a litván énekesnő egy fólia alól beszélt a
növényeiről. És, hogy nincs már világsztárság. Élet van. Növényei vannak.
Németországi karácsonyi koncertjén helyettem kiáltotta be egy férfi a bravót. Magam sose bravóznék és
mégis. Elina könyörgést énekelt megbocsátásért.
Ilyet, így, még nem hallottam. Nem tudtam elszakadni tőle, a véget
érő hangversenyt elölről hallgattam tovább. Másnap elutaztam,
gyerekkorom templomában térdeltem az oltár elé. Az oltárkép volt az, amiért
hittem a megbocsátásban. A litván énekesnőnek ez a koncertje keltett, ha
sütött, ha fagyott, és ez hatott. Szent énekei voltak, és ha ezekre aludtam el,
ébrenlét és alvás között éreztem róla, hogy hozzáférése van az Istenhez.
Karmester férje is épp így nézett rá, pedig csak jelzett, ő jön, énekelhet
tovább. Nem csak a kezével, a szemével is és az egész testével érte el, hogy a
zenekarból is az jöjjön ki, ami Elinából, és ne
kelljen földre szállniuk. Bár az ő könyörgése, egész lényével, csak a
zenekarnak szólt, hogy amit kér, azt csinálják, és úgy. Mennyi Ave Maria született! A zeneszerzők a dicsőítés
hívei. A litván énekesnőből nem fogok kiszeretni.
Nicole Hassler (1941-1996) francia műkorcsolyázó
Pedig jött
megint egy orosz. Jégtáncos, és nem is tudom, hogy leltem rá, amikor én még a
világbajnokságokat is csak gyerekkoromban néztem, mert anya is. Nicole Hassler
volt a kedvence, a piruett-királynő. Ahogy anya a francia korcsolyázó
nevét kimondta, már azért érdemes volt mellette ülni egy estét. Ez az orosz
férfi, másképp használja a testét, mint akik miatt én unni szoktam a balettot
és a jégtáncot is. Ő a bőrét viszi a vásárra. Én a szólójába
szerettem bele, Viszockij is kellett hozzá. És az a
romlottság és romlatlanság határán levő tisztánlátás, hogy semmi nem
segít. Se a templom, se a kocsma, se éjjeli harákolás közben a bölcsebb
reggelben való bizakodás. Nem gyerekek, nem barátaim, minden megy tovább,
ugyanúgy. Éhomra az ital, mellé a dohányzás, és kezdődik a nap. És jön
újra, ugyanúgy, és még egyszer és még egyszer és még egyszer. És persze jiso ráz! Viszockij énekel, a
jégtáncos a jégen, rápásztáz a fény, még fekszik a jégen, ébred, nyújtózkodik,
és mire feláll, a vastapsot elnémítja. A kezét engedi le maga mellé lassan.
Néma csend. Viszockij énekli a magáét, ismerik az
oroszok, akkor énekelt, amikor mersz kellett hozzá. Vele, a másik a jégen,
ők ketten, két és fél percben világossá tesznek mindent, érthetővé
lesz az élet. A ráivással kezdődő nappal, a nekigyürkőzéssel, a
megtapasztalással, hogy semmi nem az, mint aminek kéne. A földön fejezi be a
számát. Fekszik, és úgy áll fel meghajolni, mint aki tornagyakorlatra készül. A
mikrofon ordítja a nevét, és hogy így tovább, jiso
ráz. Itt tartok, és nincs több szavam a szenvedélyről.
Otthon
Ferencsik
János
Az előszoba
falán, fel a plafonig csináltatott ruhásszekrény jobb oldalában, apa öltönyei
alatt, vasalt ruhazsebkendők és mandzsettagombok közé került elhelyezésre
Ferencsik János karmester pálcája. Kicsi voltam még, nem lehettem ott a
hangversenyen, amelyiket követően apa kapta tőle. Ő csak néha
vette ki a ruhásszekrényből, neki elég volt, hogy ott van, én kivettem, ha
egyedül voltam otthon, és néha még akkor is, ha kettesben a bátyámmal. Ő
gyakorta szétszedett elektromos eszközöket, leggyakrabban rádiót, ilyenkor
mintha csak én lettem volna otthon. Kivettem a helyéről a karmesteri
pálcát, kezemben tartottam azt a kis jelentéktelen fadarabot, és merész lettem
tőle. Nekem Ferencsik János a világ legnagyobb karmestere volt. Az ő
keze után fogtam a pálcát. Nem csak meghatódtam ettől, de mindenhez kedvem
lett. Megtáltosodtam. Amihez nyúltam, örömömet leltem benne. Csak amikor a
pálcának nyoma veszett, és még nem-férjemmel együtt töltött első éveink
teltek, voltam hajlandó változtatni Ferencsik világ-elsőségén. Bruno
Walter, Arturo Toscanini, Erich Kleiber,
Otto Klemperer, Wilhelm Furtwängler, az öt nagy karmester egy fényképről
nézett rám még nem-férjem dolgozószobája faláról. Tudnom kellett, épp melyikük
vezényli a Beethoven-szimfóniát. És Ferencsikről csak azt állíthattam,
hogy a világ egyik legnagyobb
karmestere. Ennél, ha kellett volna se mozdultam volna tovább.
Bruno Walter, Arturo Toscanini, Erich Kleiber,
Otto Klemperer, Wilhelm Furtwängler (Berlin 1929)