Zenetörténetek

(Szerzői Kiadás, 2022)

Nem, senki ne gondoljon egy újabb, klasszikus értelemben vett zenetörténeti kiadványra. A fenti címen két olyan kötetről szeretnék írni, amelyek sok-sok szálon kapcsolódnak egymáshoz, miközben a kiindulópontok talán nem is eshettek volna távolabb egymástól.

Zenetörténeteim címmel Gádor Ágnes zenei könyvtáros publikálta önéletrajzát 2022-ben – abban az évben, amikor a 80. születésnapját ünnepelte. És ünnepelték vele együtt sokan, hiszen Gádor Ági neve fogalom mindazok számára, akik a hetvenes évektől 2013-ig zeneakadémisták voltak, (amennyiben be-bejártak a gyönyörű, patinás könyvtárba). Ezek alatt az évtizedek alatt kollégájával, Szirányi Gáborral nemzetközi szinten is elismert dokumentaristává vált, fogalommá avanzsálva ebben a speciális, a zenei könyvtárhoz kötődő tudományban, publicisztikában is.

De fogalom azok számára is, akiket valaha is megérintett a német dal, a Lied műfaja, hiszen olyan hittel, mint ő, senki nem tudott meggyőzni arról, hogy nincs ezeknél szebb a földön. Különösen bizonyos előadóművészek (mondjuk Dietrich Fischer-Dieskau) tolmácsolásában. És fogalom a kórusmozgalomban érdekeltek számára is, hiszen alapító tagja és élethosszig tartó motorja volt a Szilágyi Erzsébet Nőikarnak, Mohayné Katanics Mária legendás együttesének.

Ez az élethosszig teljes fél évszázadot jelentett aktív Szilágyisként, ám soha nem múló szeretetet és tiszteletet a csak Mareszként emlegetett (és közismert) karnagy iránt, akiről 2018-ban éppen az ő közreműködésével és jelentős támogatásával látott napvilágot a lakonikusan Katanics címmel publikált életrajz is. Senki ne gondoljon azonban egy hagyományos biográfiára, amely 1929. április 20-tól 2017. január 23-ig kíséri végig a kiváló muzsikus, pedagógus, senkivel össze nem hasonlítható módon tanító és vezénylő karnagy életét. A mutatós kötet első része egy több fejezetből álló önéletrajz, az igazán jótollú Katanics Mária remek írásai családról, iskoláról, életét meghatározó nevezetes helyszínekről, személyiségekről, a munkáról ÉS családról – e kettő harmonikus egysége ugyanis alapvetés volt a számára.

Mohayné Katanics Mária

(Baja, 1929. április 20. – Budapest, 2017. január 23.)

Liszt Ferenc-díjas karnagy, zenepedagógus.

A középső rész a Szilágyi Erzsébet Nőikar mindenkori tagjait, fellépéseit sorolja fel repertóriumszerűen, majd a sajtómegjelenésekből olvasható igényes válogatás. Az utolsó nagy egységben néhány korábbi beszélgetés olvasható magával Kataniccsal, majd a tanítványokkal, kollégákkal külön e kötet számára készült riportok, visszaemlékezések következnek. Amellett, hogy ezek között kiváló írások találhatók (különösen Tamási Katalin tollából), mintha választ kapnánk néhány, a Maresz pályafutásával kapcsolatban felmerülő kérdésre: miért pont ő nem taníthatott a Zeneakadémián? Miért pont ő nem kapott Kossuth-díjat? Holott, ha számba vesszük, milyen nemzetközi sikereket ért el kórusával, hogy a Szilágyi Erzsébet Nőikarban megfordult mintegy kétszáz kórustag közül kb. hatvanan lettek hivatásos muzsikusok, közülük legtöbben maguk is énektanárok, karvezetők, indokolt lett volna mindkét elismerés. Ismerve a muzsikus mélységes és tiszta hitét, elköteleződését az egyház iránt, könnyedén felröppen a válasz, hogy éppen ezért. Ám legyünk őszinték: a Zeneakadémián ilyesfajta világnézeti tényezők nem jelenthettek akadályt. Az intézmény varázslatosan független tudott maradni, az ott tanító világklasszisokat minden szempontból tiszteletben tartotta a hatalom. Az már nagyobb gondot jelentett, ha valaki ebben a közegben nem állt be a sorba. Ha megengedte magának például azt, hogy ne a technikai alapokból, hanem a mű egészéből, annak mondanivalójából kiindulva kezdjen tanítani egy-egy darabot. Hogy „elengedje” például a szigorúan vett ritmikát a szöveg, a tartalom plasztikusabb megformálásának érdekében. Mindez azonban nem változtat azon a kitörölhetetlen zenei „lábnyomon”, amelyet Mohayné Katanics Mária hagyott a magyar kórusmozgalomban.

Gádor Ágnes (a kép jobb oldalán) mellett a közelmúltban elhunyt Schanda Beáta művészeti menedzser

1959-ben találkozott a két életút: a katolikus neveltetésű, páratlan tehetségű fiatal karvezető, a Szilágyi Erzsébet Gimnázium frissen kinevezett énektanáráé és a következő évben ott érettségiző, majd némi idő elteltével az ELTE földrajz-könyvtár szakára iratkozó Gádor Ágié. Akinek önéletrajzi könyvéből nem csupán az általa bejárt szakmai utakról tájékozódhatunk gondosan válogatott, bőséges dokumentumok segítségével, de az elmúlt évtizedek történelmének bizonyos szeletéről is. 1942-ben világra jönni egy olyan zsidó családban, ahol a numerus clausus miatt állását vesztő családfő kényszerű vállalkozásból igyekszik a felszínen maradni, majd az ötvenes évektől elviselni, hogy „maszeksága” miatt a gyerekei neve elé a hírhedt „x” betű kerül, ugyanakkor engedni hinni ezeket a gyerekeket abban, amit az adott időszak reménysugárként felkínált, önmagában is kalandos. Ám a szerteágazó, itt-ott a zenéhez is kapcsolódó, másutt a reál tudományokhoz vonzódó rokonság kusza szálai között mindig megvoltak azok a mérföldkövek, amelyek mentén ő elszántan haladhatott afelé, hogy mind zenei könyvtárosként, mind a német dal (és a német nyelven írt zenei szövegek) leghitelesebb hazai ismerőjeként és fordítójaként, mind pedig a nőikari irodalom alapos ismerőjeként és kórustagként elhivatott tolmácsolójaként a magyar zenei élet fontos szereplőjévé váljék.

Tóth Anna