„A JÓ TANÁR OLYAN, MINT A
BÁBAASSZONY..." (SZÓKRATÉSZ)
Solymosi-Tari Emőke beszélgetése Rév Lívia
zongoraművész-tanárral [1]
Rév Lívia
Rév Lívia, a Párizsban élő zongoraművésznő ötödik alkalommal
tartott mesterkurzust Magyarországon. Az elmúlt években Szegeden háromszor,
majd Dunakeszin találkozhattak vele a növendékek, és most, Falvai Sándor
meghívására 1993. október 25-től 29-ig végre Budapesten, a Régi
Zeneakadémián is részesülhettek tudásából az ifjú zongoristák. Rév Lívia neve
sajnos nem ismert nálunk olyan mértékben, ahogyan tehetséges, tudása, gazdag
karrierje indokolná. Diplomáját 1938-ban szerezte a budapesti Zeneakadémián.
Tanára volt többek között Varró Margit, Weiner Leó, Máthé Klára. Később
koncertező művészként szinte az egész világot bejárta, és híresek
hanglemezfelvételei is, különösen Debussy összes zongoraművéből
készült lemezsorozata, és Mendelssohn Lieder ohne Worte-jának felvétele, amelyért Aranylemez díjat kapott.
–Művésznő,
hogyan került Párizsba? - kezdtem beszélgetésünket.
–A második világháború
végén itthon, Budapesten nagyon nehéz volt a helyzet. Még zongorám sem volt,
mert azt is kibombázták. Bejártam a Zeneakadémia kistermébe gyakorolni, ennek
ugyan éppen hiányzott a mennyezete, és odakinn mínusz 15 fok volt! Később
Szegedre mentem, mert ott voltak barátaim. A Konzervatóriumban tanítottam, és
tudtam gyakorolni, sőt még koncerteztem is. Közben hallottam, hogy a kollégáim
Romániában hangversenyeztek, és szerettem volna én is átmenni. A hivatalos
papírokra hónapokig kellett volna várni, ezért egy katonai vonatba csempésztek
bele, amelyben faládákban bombákat szállítottak vissza Romániába, és a faládák
közé dugtak be engem. így vittek át a határon. Ez 1945-ben volt. Egy évig
maradtam Romániában. Először Aradon voltam, majd Temesvárott és
Kolozsvárott. Rengeteget játszottam, sok embernek bemutattak, nagyon szép
emlékek jutnak az eszembe. '45 decemberében meghívást kaptam Bukarestbe,
zenekari koncertekre. Ott voltam egészen júliusig. Az utolsó koncertemre
amerikaiak is eljöttek, akik ki akartak vinni engem Amerikába. Azt mondták: „A
maga helye New Yorkban van, ott nagy karriert fog csinálni, és mi mindent el
fogunk követni, hogy ez sikerüljön. De ehhez ki kell jutnia Párizsba. Addig nem
tudunk csinálni semmit." Ez a terület ugyanis már orosz kézen volt.
Viszont Párizsból mindent el tudtak volna intézni. Nekem az egész terv
lehetetlennek tűnt, hiszen még olyan papírom sem volt, amellyel a saját
hazámba visszajöhettem volna!
–Hogyan jutott el
Bukarestből Párizsba?
–Nem mentem én
Bukarestből Párizsba! Sokkal komplikáltabb volt a dolog. Először haza
kellett jönnöm. Ez is szökésszerűen történt.
Július-augusztus nyári szünet volt. Visszajöttem Pestre édesanyámhoz és a
húgomhoz. Szeptembertől kaptam a sürgönyöket, telefonhívásokat New
Yorkból, úgy tűnt, nagyon komolyan vették a meghívást. Szeptemberben
kezdtem bejárni a különböző irodákba útlevélért.
–Mikor sikerült végre
megkapnia a papírokat?
–Ily módon egyáltalán
nem sikerült. Viszont egyik nap megtudtam, hogy ha feliratkozom a párizsi Marguerite Long versenyre, megkaphatom a vízumot és az
útlevelet. Mivel túl sok volt a jelentkező, részt kellett vennünk egy
itthoni selejtezőn. Nekem nem volt időm, hogy erre komolyan
felkészüljek, ám óriási szerencsével mégis bejutottam azok közé, akik
kiutazhattak. Kiérve Párizsba, nem lett volna becsületes azt mondani, hogy most
már itt vagyok, ez volt a lényeg, és a versenyen nem veszek részt. Tehát részt
vettem, és teljesen igazságosan mindjárt ki is estem. A versenynek mégis sokat
köszönhetek. Az ötödik díjas francia lány ugyanis beleszeretett a játékomba.
Akkoriban divatosak voltak a művészi-zenei szalonok. Meghívták őt
különböző szalonokba, koncerteket rendeztek neki, sok-sok vendéggel.
Mindenhova cipelt magával. Valahányszor a koncertnek vége volt, és körülvették,
hogy gratuláljanak neki, azt mondta: „Óh, én nem
számítok, de itt van egy ragyogó zongoraművésznő.” Így mutatott be
engem mindenkinek.
–Tehát menedzselte önt.
–Ez egészen fantasztikus
volt. Az ilyesmi nagyon ritka.
–Hogyan tudott lakást
szerezni?
–Akkor még szállodában
laktam, mert három hétre volt lefoglalva a szoba. Háromhetes vízumom volt,
amire rányomták, hogy „nem meghosszabbítható”. Egy szót sem beszéltem
franciául, és egy lelket sem ismertem ezen a kislányon kívül. Az volt a
legérdekesebb, hogy abban a pillanatban, amikor letettem a lábamat a párizsi
járdára, úgy éreztem, hogy nekem Párizsban kell maradnom. Nem tudom, honnan
jött ez a sugallat, de nagyon erős volt. Ettől a pillanattól kezdve
teljesen elfeledkeztem arról, hogy ki akartak vinni Amerikába, soha többé nem
vettem föl velük a kapcsolatot, teljesen kiradírozódott az egész dolog a
fejemből.
–Mennyi időbe telt,
míg álláshoz jutott?
–Állásban sohasem
voltam. Viszont kaptam növendékeket, eleinte ennek a francia lánynak a
segítségével.
–A mai napig privát
oktat?
–Jelenleg az Európai
Konzervatóriumban tanítok, de csak névleg, tehát az intézmény keretében, de nem
az épületben. A házat Maison d'Europe-nak,
Európa-háznak hívják, ott rendezik a koncerteket, de senki sem tanít bent, mert
kevés a terem, így az ösztöndíjasok jöhetnek hozzám.
–Van olyan növendéke,
akit mi magyarok is ismerhetünk?
–Mocsáry
Károly, Krausz Adrienn. Ha kint koncerteznek, előtte felkeresnek, hogy
tanácsot kérjenek. A volt Szovjetunióból származó Borbély Evelinát is tanítom
Párizsban, ő pár évvel ezelőtt díjat nyert a budapesti Liszt
versenyen.
–A tanítást mennyire
tartotta fontosnak az életében?
–A tanítás az én második
hivatásom. A húgomat 9 éves koromban kezdtem el tanítani, 12 éves koromban
pedig már volt egy növendékem, mert a szüleimnek szüksége volt erre. A ház
tulajdonosának a fiát tanítottam. 14 éves koromban kaptam növendéket az itteni
tanároktól, hogy megmutassam, mit tudok. Érdekes eset volt. A 12 éves kisfiúnak
előttem már sok tanára volt. A legutóbbi tanára azért szökött meg, mert a
gyerek egy ollót dobott az arcába. Nagyon rám ijesztettek ezzel a történettel,
de gondoltam, majd meglátjuk... Megérkeztem a szalonba, ahol a gyermek fogadott
– a zongora alatt. Erre én is odamentem a zongora alá. Elvégre én sem voltam
még messze a gyermekkortól. Elkezdtünk beszélgetni, tapsolni, játszani,
énekelgetni. Észre sem vette, hogy mikor jött ki a zongora alól.
Kitűnő növendék lett belőle.
–Azt mondta, hogy a
tanítás a második hivatása. Ebből kitűnik, hogy az első a koncertezés.
Milyen turnék, milyen művek voltak igazán fontosak?
Azt olvastam, hogy elsősorban Mozart-játékosként tartották számon.
–Egy időben
Mozart-specialistának tekintettek. Különösen Angliában, ahol rengeteget
játszottam Mozart-koncerteket.
–Azt is olvastam, hogy
1948-ban, Angliában indult el igazán a karrierje.
–Volt egy impresszárió
Párizsban, aki azt akarta, hogy játsszak elő a BBC-ben. A BBC meghívóját
egy másik ottani impresszárió kapta meg, és oda kellett elmennem érte. Amikor
megjelentem nála Londonban, kikérdezett, majd azt mondta, szeretne
meghallgatni. Kibérelte a szemben lévő Wigmore
hallt egy délutánra, és meghívott oda néhány embert. Játszottam félórát, és
akkor elhatározták, hogy csinálnak nekem egy szólókoncertet a Wigmore-hallban. Ez '48 márciusában volt. Ennek
eredményeként kaptam 7 zenekari meghívást. Ez a következő évben
megduplázódott: lett belőle 14, majd a következő évben 28 meghívás.
Ez az impresszárió aztán küldött engem mindenfelé a nagyvilágba.
–Mit játszott még
Mozarton kívül, amit nagyon szeretett?
–Én csak azt játszom,
amit nagyon szeretek.
–Mindig saját maga
választhatta meg a műsort?
–Ez rendszerint úgy
történik, hogy kérnek műsorjavaslatot. Az ember több lehetőséget ad
meg, és abból választanak. De én természetesen csak olyan lehetőséget adok
meg, ami nekem megfelel. Leginkább a klasszikusokat szeretem, Bach, Haydn,
Beethoven, Schubert műveit. És a romantikusokat is nagyon sokat
játszottam.
–Olvastam, hogy
diákkorában sokat kamarázott. Ez később is így
volt?
–Ez talán az egyetlen
dolog, ami kint hiányzik az életemből. Pesten a legjobb muzsikusokkal kamaráztam, például Starker
Jánossal, Fenyves Loránddal, a Léner kvartett és a
Végh kvartett tagjaival, és másokkal. Azok a művészek, akik egy bizonyos
nívón fölül vannak – és úgy érzem, azalatt nem lehet kamarazenélni
– odakint úgy el vannak foglalva (tanárok a Konzervatóriumban, zenekarban is
játszanak, szólókoncerteket adnak), hogy arra nincs idejük, hogy szórakozásból
kamarazenéljenek. Csak akkor lehet velük együtt játszani, hogyha már ki van
tűzve a koncertdátum... Pedig én ahhoz voltam hozzászokva, hogy
először a muzsikusoknak meg kell ismerni egymást... Ettől eltekintve
a mi hozzáállásunk a zenéhez egészen más. Ha én leülök egy magyar muzsikussal,
akkor magától megy a dolog, nem kell dirigens, nem kell számolni. Ugyanúgy
lélegzünk, ugyanúgy gondolkozunk. A külföldiekkel bizony ez nem mindig van így.
–Éppen arról szerettem
volna kérdezni, hogy miben más egy magyar muzsikus, aki mondjuk Weinernek és
Varrónak volt a tanítványa, mint egy olyan külföldi, aki más iskolán
nevelkedett...
–A budapesti
Zeneakadémián először is megtanítottak minket önállóan gondolkozni,
önállóan olvasni egy zenei szöveget. És nekünk a zene anyanyelvünkké vált. Sok
tanár a technikából indul ki, mi pedig a zenéből. Lipcsében is eltöltöttem
2 évet. Ott egy kiváló tanárom volt: Teichmüller, aki
akkor „a” nagy német tanár volt, ő nagyon jól ismerte a Varró-könyvet. Teichmüllernek minden zongoráról szóló könyvet elküldtek a kiadók, így Varró Margit 1929-ben megjelent
könyvét is. Teichmüller mondta, hogy százával van a
zongoratanításról szóló könyve, de olyan, mint Varró Margité, egy sincs.
Lelkesedéssel olvasta el az első szavától az
utolsóig, olyan rendkívül érdekesnek és nagyszerűnek találta. És olyan
teljesnek, mert abban minden elképzelhető problémáról szó van, amivel egy
tanár pályája folyamán találkozhat. Rendszerint minden tanárnak van egy
elmélete, és azt fejti ki, akörül forog minden. Általában mindegyiknek igaza
lehet, csakhogy túl szűk keretek között mozognak. Varró Margit könyve
rendkívül tág látókörről tanúskodik. Az ő alapelve az volt, hogy
amikor az ember elkezd valakit tanítani, akkor a zenélés, illetve a
hangszerjáték minden elemét egyszerre kell indítani. Nem lehet különválasztani
az olvasást, a technikát, a kifejezést, a hallást, a ritmust stb. Minden
elemnek egyszerre kell elindulni. Ha egy növendék egyvalamiben gyengébb, akkor
először azt kell felhozni a többi nívójára, és úgy továbbmenni. Mindig azt
ajánlotta, hogy ha lehet, legalábbis az első évben ne szedjük szét a
gyerek tanítását úgy, hogy az egyik tanártól szolfézst tanul, a másiktól
zongorát, hanem együtt menjen minden, hogy a gyereknek semmi se legyen elvont,
hanem minden élőben kerüljön elébe. Persze, olyan szinten, hogy azt meg is
tudja valósítani a gyakorlatban. A magyar muzsikusoknak óriási szerencséjük
van, mert Kodály bevezette a zenei nevelést az iskolába, arra az időszakra
is, amikor a hangszeres nevelés még nem kezdődik el. Ez egy óriási
előny. Szerintem Angliában is azért nagyszerű a zenei nívó, mert
nincs olyan iskola, ahol ne lenne kórus.
–Az éneklést ön is
nagyon fontosnak tartja a zenetanításban?
–Az éneklés rendkívül
fontos. Én is énekkel kezdtem már kétéves koromban, háromévesen már több tucat
magyar nótát tudtam énekelni. Ma is a belső hallásból indulok ki.
–Külföldön ismerik-e
Varró Margit nevét?
–Németország legnagyobb
konzervatóriumaiban könyve pedagógiai alapmű. Tény azonban, hogy sok olyan
nagy tanár van, akinek jobban sikerült reklámot csinálni, talán azáltal is,
hogy művészi sikert is aratott, könnyebben elterjedt a neve, könnyebben
sikerült a könyveit eladni. Például Neuhaus nevét
minden zongorista ismeri, de Varróét még mindig nagyon kevesen.
–Varró mire helyezte a
hangsúlyt?
–Arra, hogy kifejlessze
bennünk képzelőerőnket, érzelmi világunkat és egész egyéniségünket.
Vagyis embert nevelt és példát nyújtott.
–Mi az, amit egy kurzus
általában egyhetes időtartama alatt megpróbál átadni?
–Talán a felszabadítás.
A fiatal zongoristák mostanában általában a metronóm, a gyorsaság és a hangos
zongorázás rabszolgái. Megpróbálom őket felszabadítani, hogy először
igyekezzenek magukban meghallani, hogy ők mit kívánnak kifejezni. Ezt nem
lehet olyan könnyen elérni 4-5 nap alatt. Mindenkinek különböző a
hozzáállása. A lényeg, amit próbálok elérni: megtaláltatni önmagukat! Volt már
francia, magyar, japán, orosz növendékem. Mindegyiket más irányban kell
segíteni. Egy japán növendék például telefonált nekem, hogy nálam szeretne
tanulni, mert „meg akarja tanulni az összes nüanszot".
Ezen persze mosolyogtam, mert nem erről van szó nálam...
–Hogy érzi, lehet-e a
zenét, a kifejezést tanítani?
–Van egy csodálatos
mondat a Varró-könyvben, a 202. oldalon: „Ami egyéni a művészi
játéktechnikában, az csodálatosan összetett, részleteiben gyakran változó
valami, végső soron nem más, mint a művész sajátos zenei
képzelőtehetségének szubjektív kivetítése, éppen ezért nem tanítható.”
Csak az eszközöket lehet tanítani. A fantázia, a képzelőtehetség
kibontását, alakítását pedig minden eszközzel és tanári leleményességgel meg
kell kísérelnünk. Nekem mindig azt mondta Varró néni: egy zongoratanár olyan,
mint egy bábaasszony: mindent ki kell hoznia az anya testéből, ami
hozzátartozik a gyerekhez, de hozzáadni nem lehet! Tehát egy tanárnak ki kell
hozni mindent, ami az illetőben benne van, hogy a benne lévő egész
gazdagságot azután ki tudja vetíteni. De azt megadni, ami nincs,
aligha lehet.
VÁLOGATÁS
RÉV LÍVIA YOUTUBE FELVÉTELEIBŐL
Lívia Rév - Musique pour les enfants de Bach ŕ Bartók - Pathé DTX 269 (1957) (50:21)
(Zene gyermekeknek Bachtól Bartókig)
Carl Philipp Emmanuel Bach, Johann Sebastian
Bach, Wolfgang Amadeus Mozart, Ludwig van Beethoven, Robert Schumann, Georges
Bizet, Gabriel Fauré, Claude Debussy, Dmitrij Sosztakovics, Heitor
Villa-Lobos, André Jolivet. Kodály Zoltán és Bartók
Béla műveiből
Lívia Rév, Chopin 1 (18:42)
Chopin noktürnjei a Life Intézet fennállásának
ötvenedik évfordulója alkalmából.
LÍVIA RÉV PIANO RECITAL MID 1960'S: MOZART, HAYDN, DEBUSSY (35:41)
W.A. Mozart: D-dúr szonáta, K. 576
0:00
J. Haydn: c-moll szonáta, Hob.
XVI:20 14:46
C. A. Debussy: Metszetek – 1. Pagodák 30.50
Caprice No. 1: Arpeggio
Study in E Major (4:46)
Liszt Ferenc: Paganini-etűdök (1. g-moll)
Caprice No. 6: Tremolo Study in G Minor (5:13)
Liszt Ferenc: Paganini-etűdök (6., a-moll)
Debussy - Twelve Etudes - Lívia Rév (SAGA 1980) (47:13)
Claude Debussy: Etűdök I-II.
1. Pour les cinq doigts (d'aprčs
Monsieur Czerny) 0:00
(Ötujjas gyakorlat, Czerny modorában.)
2. Pour les tierces 3:00
(Terc-tanulmány.)
3. Pour
les quartes 6:37
(Kvartok.)
4. Pour les sixtes 12:09
(Szextek.)
5. Pour les octaves 17:00
(Oktávok.)
6. Pour les huit doigts 19:57
(Nyolcujjas etűd.)
7. Pour les degrés chromatiques 21:33
(Kromatikus skálák.)
8. Pour les agréments
23:57
(Ékesítések. Olaszos barcarolla.)
9. Pour les notes répétées 28:56
(Hangismétlések.)
10. Pour les sonorités
opposées 32:22
(Ellenszólamok.)
11. Pour les arpčges
composés 37:34
(Hangzatfelbontások.)
12. Pour les accords
42:12
(Akkord-tanulmány.)
(Recorded for SAGA
in 1980)