SZATMÁRI LÁSZLÓ 90 ÉVES
Szatmári László hegedűművész-tanár, a Kispesti
Zeneiskola ny. alapító igazgatója (1970), a Parlando alapító felelős
szerkesztője (1959)
A 2021. ÉVI ZENE
VILÁGNAP ÉS ISKOLAAVATÓ ÜNNEPSÉG A KISPESTI SZATMÁRI LÁSZLÓ ALAPFOKÚ
MŰVÉSZETI ISKOLÁBAN (PAYR
HENRIK) (PDF)
(PARLANDO 2021/5.)
SZATMÁRI
LÁSZLÓ HEGEDŰMŰVÉSZ-TANÁRT KÖSZÖNTÖTTÉK A KISPESTI
VÁROSHÁZÁN
Szatmári László hegedűművész-tanárt, Kispesti
Szatmári László Alapfokú Művészeti Iskola (KISPESTI SZLAMI) alapító
igazgatóját (1968), a Parlando zenepedagógiai folyóirat alapító
felelős szerkesztőjét (1959) abból az alkalomból köszöntötte Gajda Péter, Kispest polgármestere, hogy a neves művésztanár a
Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen vasdiplomában részesült a Zeneakadémián.
A kispesti Városházán készült képriportban az ünnepelt
közreműködő társa a művésztanári hangversenyen leánya, Balázsné Szatmári Éva zongoratanár, a
Józsefvárosi Zeneiskola AMI igazgatóhelyettese volt.
Szatmári László és Gajda Péter polgármester az emléklap átadásakor
Szatmári László a kamaramű
elsőhegedű szólamát játszotta
2023.02.03. Teremavató és hangverseny a Kispesti Szatmári
László Alapfokú Művészeti Iskolában (1:26:49)
* * *
SZATMÁRI LÁSZLÓ
HOZZÁSZÓLÁS TILL OTTÓ:
HEGEDŰPEDAGÓGIÁNK PROBLÉMÁI CÍMŰ CIKKÉHEZ[1]
Till Ottó kollégám gondolatokat ébresztő cikkére
tulajdonképpen nem is válaszolni akarok, hanem egyszerűen felhasználni az alkalmat,
hogy azokról a kérdésekről, melyek bennem felvetődtek és
kikívánkoztak, szóljak, evvel is hangsúlyozva a „Parlando” fórum jellegét.
Azért tartom szükségesnek ezt nyomatékosan kijelenteni, mert amit itt most
leírok egyéni véleményem, melyet meggyőző érvekkel megkontrázva,
készséggel megváltoztatok.
A nagy hangra való törekvéssel már kezdő gyerekkorban gyakran
találkozunk. „Milyen szép tónusa van” halljuk ilyenkor, s ez a valóságban
ordító, bömbölő, a növendék természetes kifejezőképességétől
nagyon távoli, ugyanakkor a felületes hallgatót megtévesztő hangvétel, nem
is olyan lassan, de biztosan elkezdi rombolni a fejlődő mechanizmust,
vagy egyszerűen megakadályozza annak fejlődését.
Mit szólnánk, ha egy 7-8 éves gyermek, zengő basszus hangon
kezdene énekelni? Aligha dicsérnénk tanárjának módszerét, hiszen feltétlenül
nevetésre ingerel ilyen cirkuszi mutatvány. Mert ez az, és miért különbözne
ettől a hegedűn, az énekhang leghivatottabb tolmácsolóján elkövetett
bűvészkedés?
A dolognak van azonban, sokkal súlyosabb oldala is. A növendék,
akit a hangszerből kicsikarható minél nagyobb hang elérésére ösztökélünk,
előbb - utóbb elveszti, vagy meg sem szerzi a szép hang iránti igényét.
Nála szép hang egyenlő nagy hanggal. Alapjaiban lehetetlenné vált a zenei
kifejezésben oly nagy jelentőségű árnyalások keresztülvitele.
Az erőn felüli megterhelést az izmok természetes tónusával
nem lehet kiegyensúlyozni. Tehát nem marad más hátra csak a feszítés,
erőltetés. Ennek káros hatásait úgy vélem, nem szükséges bővebben
taglalni. Azt mondhatja valaki, hogy az izomtónus fejleszthető, és csak a
módszertől függ, mennyi idő alatt és milyen eredményt érünk el. Ha
megfelelő a módszerem, már kezdő korban nagy hanggal játszhat a
növendékem. A módszerek felől nem óhajtok most vitába kezdeni, hanem csak
annyit szögezzünk le, hogy a hegedülni, tehát zenélni tanulás nem kizárólag a
hang erősségén áll vagy bukik. Ha minden energiánk erre összpontosul, s
ebben kimerül, sok kárt okoztunk a gyermeknek s a lényegtől nagyon-nagyon
messze kerültünk.
Sok más, szerintem fontosabb tényező összefüggése, együttes
fejlődése szükséges. A tanuló általános zenei ismereteinek kiszélesedése,
ritmusának biztos alapokra való he1yezése, formaérzékének fejlődése;
alapvető harmóniai funkciók érzékelése, a jobb kar természetes, a
játszandó darabhoz adequalt mozgásainak elsajátítása, a balkéz
ujjainak a rendelkezésre álló izomerőt, lendületet és, rugalmasságot
kihasználó billentő műveletek begyakorlása. És még számtalan, ezekkel
összefüggő kérdés megoldása biztosíthatja csak, hogy az adott helyzetben a
hegedülés méltó eszköze legyen a zene interpretálásának.
Nem váltóztat a dolog cirkuszi mutatvány jellegén az, ha nem
erőltetéssel, feszítéssel és egyéb ártalmas módon hozatjuk létre a „kis
gyerek nagy hangját”, hanem egyoldalú, kizárólag „tónusfejlesztő” tanítás
útján.
E kérdés-csoporthoz szervesen kapcsolódik egyik, igen sok vitára
alkalmat adó probléma, a vibrátó kérdése.
Hogy elkövetkező állításainknak megfelelő alapot adjunk,
mindenekelőtt tisztáznunk kell: mi is a vibrátó? Mikor a
megfelelő körülmények, a jó diszpozíció a legemelkedettebb, legtisztábban
csengő, legemberibb, tehát legművészibb hangvételt lehetővé teszi,
megszólal a tökéletes „szép hang”, melynek mesterséges úton való
megközelítésére, illetve felidézésére szolgál a vibrátó, mint technikai
művelet. S a nézeteltéréseknek itt a legfőbb forrása. Ugyanis mint
máshol oly gyakran, az eszköz lép megoldásként a cél helyébe.
Gyakran hallunk olyan gyermeket vibrálni, aki még alig került
kapcsolatba hangszerével, tehát érzelmeinek kifejezésére még nem igen
szolgálhat. „Hogy szebb legyen a hangja.” „Kifejezőbb.” Csak hát
a vibrátó önmagában nem fejez ki semmit. Hiszen 9-10 éves
gyerekekről van szó, kiknek érzelmi világa, mondanivalója nem igényli még
a kifejezésnek ilyen magasrendű eszközét /hacsak nem egészen kivételes
tehetségről van szó, ott azonban nem hat idegenül/. Ha azokat a darabokat,
gyakorlatokat, melyek ezen az osztályokban tanulmányi anyagu1 szolgálnak, mi
magunk játszuk el, szinte vibrátó nélkül, a kifejezésnek
egyszerű, tiszta, de mégis sokatmondó eszközeivel adjuk elő. Tehát
nem a vibrátótól szépül t meg a hang és a darab. Szerintem tehát nem
helyes növendékünket idő előtt olyasmire tanítani, aminek
keresztülvitelére talán csak évek múlva érik meg.
Ne felejtsük el, hogy miként az intonációnak is mai, modern
szemléletű fogalma nem csupán a hang rezgésszámbeli mineműségét
jelenti, hanem magában foglalja mindazokat a tényezőket, melyek a
megfelelő kifejezést elősegítik, úgy a vibrátó sem
kizárólagosan a balkéz periodikus mozgásváltozását jelenti, hanem az egész
muzsikáló szerkezet együttműködése teszi csak egyáltalán lehetővé,
hogy a vibrátónak tartalmat is adjunk. És itt gondolok első
sorban a jobb kéz munkájára, mozgásaira, a vonószőr és a húr közötti
megfelelő viszonyra.
A vonó a hegedülés tüdeje, a jobbkar munkája a légzés irányítója.
A legnyilvánvalóbb példákon keresztül tudjuk felhívni erre a növendék
figyelmét. A levegővétel, frazírozás, a hang
és tempó árnyalásai, a lélegzetvétel szaporasága, vagy bősége
szerint, az ezzel kapcsolatos vonóhossz és sebesség változás. A jobb kéz
működése tehát sokkal könnyebben telítődhet meg tartalom, ill.
közvetítheti azt. És még egy feltételezhető, hogy ilyen úton
előkészítve, elősegíthetjük a balkéz vibrátójára való
igényt, melyet most már, megfelelő technikai tanulmányok kíséretében
bátran alkalmazhatunk, nem kell attól tartanunk, hogy növendékünk zenei ízlésére
romboló hatással lesz.
Nagyon nehéz kezdő korban beidegzett rossz mozgásokat
későbbiek folyamán korrigálni. S ha a növendék megszokta, hogy csak a
vibrált hang szép hang, kifejezése egysíkú, színtelen, modoros, unalmas lesz.
Nem találja meg, vagy csak emberfeletti munkával, érzelmei és a kifejezés
eszközei közötti kapcsolatot. Így a látszólagos, kezdeti szép siker, a
későbbik során a fejlődés gátjává válik, s mivel nem tudja, mihez
kezdjen az egyébként jó képességű gyerekről „kiderül”, hogy
tehetségtelen.