ELHUNYT PÁRKAI ISTVÁN
(1928-2023)
A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Karmester és
Karvezető Tanszék egykori tanára, volt tanszékvezetője,
a Nemzet Művésze, Kossuth- és Liszt-díjas kóruskarnagy, az MMA rendes
tagja életének 95. évében távozott.
I.
Párkai István 1928-ban született Budapesten.
Zeneakadémiai tanulmányait először zongora szakon kezdte Ambrózy Bélánál 1938-ban, amit a II. világháború után,
1953-ban tudott befejezni. Eközben 1950-től 1955-ig a karmesterképzőn
is tanult Somogyi László osztályában.
1953-tól a Liszt Ferenc Zeneművészeti
Egyetem karvezetés tanszakán volt tanársegéd,
később adjunktus, docens, majd egyetemi tanár, 1981-től 1994-ig a
középiskolai énektanár- és karvezetőképző szak tanszékvezetője,
nyugdíjba vonulása után professor emeritus. Oktatott emellett a Népművelési
Intézet (későbbi nevén Magyar Művelődési Intézet) által
szervezett karnagyi tanfolyamokon, valamint hazai és külföldi mesterkurzusokon.
1963-ban alapította meg a Liszt Ferenc
Kamarakórust, amelynek harminc évig vezető karnagya volt. Az énekkarral
számos európai országban és az Egyesült Államokban is fellépett, díjat nyert
velük Spittalban, Arezzóban,
Middlesbrough-ban és a BBC kórusversenyén. Nagy
érdeme volt abban, hogy a kórusok repertoárja új magyar művekkel, köztük a
mindenkori legfiatalabb zeneszerzők alkotásaival, ugyanakkor kortárs
külföldi komponisták darabjaival gazdagodhatott. A hatvanas években amatőr
kórusok és zenekarok élén is jelentős előadások fűződtek a
nevéhez, többek közt Purcell Dido és Aeneas és Gluck Alkesztisz című
operájának hangversenyszerű előadása. Később a Liszt Ferenc
Zeneművészeti Egyetem kórusának vezetőjeként szólaltatta meg
együttesével Liszt, Kodály és más szerzők nagyszabású kórusműveit.
Több mint fél tucat lemeze jelent meg a
Hungaroton gondozásában, A
kórusvezénylés alapjai címmel tankönyvet jelentetett meg.
A Magyar Kórusok és Zenekarok Szövetségének
tiszteletbeli elnöke, 2013-tól a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja
volt.
Munkássága elismeréseként 1978-ban Liszt-díjat,
1995-ben és 1997-ben Artisjus-díjat, szintén 1997-ben Bartók–Pásztory-díjat,
2004-ben KÓTA-díjat, 2007-ben Kossuth-díjat vehetett át. 1998-ben megkapta a
Magyar Köztársaság Tisztikeresztjét, 2001-ben Érdemes Művész címmel
tüntették ki.
Párkai Istvánt a
Zeneakadémia saját halottjának tekinti.
***
94 éves korában elhunyt Párkai István, a Nemzet
művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas és Liszt Ferenc-díjas magyar
karmester, karvezető, tanár, a legnagyobbak egyike. Életéből 84 évet
töltött a Zeneakadémia falai között – diákként, oktatóként, professzorként.
1981-től 1997-ig volt a Középiskolai énektanár- és
karvezetőképző tanszékvezetője. Évtizedekig vezette a
Zeneakadémia kórusát, de vezényelte az ország valamennyi hivatásos együttesét
is. Az általa megalakított és három évtizeden át rendkívüli sikerrel
működött Liszt Ferenc Kamarakórus élén missziónak tekintette a fiatal
szerzők műveinek bemutatását. Rádiófelvételei, lemezei, írásai
mindmáig útravalóul szolgálnak karnagy-generációknak.
Párkai tanár úr 80. születésnapja alkalmából tanulmánykötet készült, a kötet előszavában írt gondolatok máig érvényesek: „Talán
nincs is olyan karnagy hazánkban, aki ne került volna Párkai István tanár úr
művészetének hatókörébe. Dosztojevszkij híres, Gogolra vonatkozó szólását
ide igazítva, azt mondhatjuk: mi mindannyian Párkai tanár úr köpönyegéből
bújtunk elő.”
Párkai tanár úr igazi mester volt: tanácsai,
bölcs megjegyzései, alapos és átgondolt vezetése révén vált tanári műhelye
egyfajta Párkai-iskolává, ahol a növendékek elsajátíthatták a kórusvezetés
szakmai titkait, ahol felvértezhették magukat a különböző stíluskorszakok
jellemzőivel, ahol karnaggyá válhattak. Mi, a kollégái is sokat
köszönhetünk neki, tekintélyt parancsoló tudása szinte utolérhetetlen volt;
egy-egy mondatát, tanácsát máig őrizzük. Kitüntetésnek, ajándéknak
éreztük, hogy mellette dolgozhattunk.
Fájó, hogy e sorokat múlt időben kell
megfogalmaznom, egy igazi példakép távozott most közülünk,
és vele egy korszak kerül távolabb tőlünk. Tanítványai voltunk és
maradunk, míg élünk, szellemi hagyatéka a kitörölhetetlen örökségünk – köszönet
és hála érte. Nyugodj békében, Tanár Úr!
Dr. Kutnyánszky
Csaba, a LFZE rektorhelyettese, a Karmester és Karvezető Tanszék
vezetője
II.
KOLLÁR ÉVA
EGYKORI TANÍTVÁNY ÉS PÁLYATÁRS BÚCSÚJA
Kedves Mária, tisztelt
gyászoló CSALÁD,
Rektor Asszony, Elnök
Úr, kedves Barátaink!
2014-ben PÁRKAI ISTVÁN
professzor úr arra kért, hogy írjam meg a laudációját
a Magyar Művészeti Akadémiai székfoglalójához.
Milyen megtisztelő
és örömteli feladat volt ez, hiszen életének fényesen világító művészi és
tanári erényeit kellett összefoglalnom.
Most, szeretett tanárom
ravatalánál, nagyon nehéz a búcsúzás.
A Zeneakadémián öt éven
át Párkai István tanítványa lehettem. Csoportunk rajongott érte, benne nagy
tudású, bölcs művészt ismertünk meg, aki következetes és igényes
feladatokat adott nekünk, és ezeket szigorú mércével ítélte meg. Bírálatát néha
kemény szavakkal fejezte ki, de mi nagyon igyekeztünk, - mert tanulni és
megfelelni vágytunk, - és milyen öröm volt, amikor egy-egy szűkszavú
elismerést vívtunk ki tőle. Büszkék voltunk, hogy a tanítványai lehettünk.
Később, a saját
kórusaink bemutatkozásakor is meghatározó volt a tanár úr véleménye. Mindig megtalálta az előadásokban a szépet, a jót, és
biztatást adott, - ugyanakkor rámutatott a lehetőségekre, amelyekkel
tovább fejlődhetett a zenei munkánk. Tanácsai egész életünkre szóltak.
Soha nem szűnt meg az a törekvése, hogy fölbecsülhetetlen tudását,
repertoár ismeretét és tapasztalatait átadja nekünk.
Párkai István MMA székfoglalóján:
Párkai István, Kollár Éva, Tardy
László és Ács Margit (Budapest, 2014. II. 7.)
Honnan eredt az ő
szellemi kincstára?
Csodálatos memóriáját az
érték, a szépség iránti érdeklődése gazdagította. A zene mellett a
társművészetek és a tudomány területén is tájékozott volt.
Műveltségében kiemelt helyet kapott az irodalom, a nyelv, a szöveg
fontossága, - a magyarral együtt öt nyelven beszélt. Sokan emlékezünk arra,
amikor 2001-ben, a 2. Nemzetközi Monteverdi Fesztiválon előadást tartott:
gondolatait először
magyarul mondta el, majd azokat rögtön fordította angolra, németre és
franciára. Ámulattal hallgatta őt a népes szakmai közönség.
Párkai István minket,
kollégákat is tanított. Amikor már magam is vele dolgoztam a Zeneakadémián,
közös célunk volt, hogy a tanszéki eseményekre meghívjuk az ország karnagyait,
énektanárait és a diákjaikat, - sőt számos külföldi hallgatót is. Ő
mindig bátorított minket a nagy tervek megvalósításban.
A „Zengő
csudaerdő” sorozatunkban kiváló hazai karvezetőket mutattunk be az
ifjúságnak, itt az első vezénylő Párkai István volt. Alma Materünkben
híres külföldi karnagyok tartottak mesterkurzusokat. Európa számos országából,
sőt Amerikából hívtuk meg őket, akik saját hazájuk zenéjét tanították,
és végül nagysikerű koncerteket adtak diákjainkkal. A rendezvényeink
hívó-szava akkor is Párkai István professzor volt.
2000-ben, a magyar
tanárképző intézmények kórusainak részvételével koncert-sorozatot
rendeztünk a Zeneakadémián és a Mátyás templomban. 16 kórus műsorából történelmi
jelentőségű CD született, „Angyalok és pásztorok” címmel. A
hangfölvétel nagyszerű előadásokat örökített meg, amelyeknek a
csúcspontja Kodály Zoltán: Liszt Ferenchez c. alkotása volt. Vörösmarty Mihály
szavai, Párkai István keze alatt, az összkari
előadásban drámaian izzottak:
„Állj közénk!” – harsant
a kiáltás, amely ma is visszhangzik a fiatal muzsikusok felé!
A „Zengő
csudaerdő” népballada záró soraiból örökérvényű bíztatást kapunk:
„Csudaerdő mélységiben…
ág-sípok sípulása,
lomb-hárfák susogása, …
mind azt sírja, mind azt ríja:
mért hagya el minköt szép fejedelöm fa?
Ekkor felfelele és
fennhangon szóla vezérlő vezérük, szép fejedelöm fa:
Ágaim, lombjaim, köröskörül bokraim! Hajtásim!
Pajtásim!
Erdő gyászba nem
borul, inkább csak tovább virul, mindig csak megifiul!
Szeretet volt bennem,
semmivé NEM lettem!
Életünknek sok-sok ága, – nincs hiába sok
virága, – nincs
hiába koronája!
Szeretett Tanár úr! A
muzsikád, a tanításod, - az élet-példád tovább fénylik bennünk. Nyugodj
békében!
Kollár Éva
III.
A KÓTA NEVÉBEN DR. MINDSZENTY ZSUZSÁNNA BÚCSÚZOTT
PÁRKAI ISTVÁN TANÁR ÚRTÓL, A KÓTA TISZTELETBELI ELNÖKÉTŐL
Somogyváry Ákos, Gerenday Ágnes,
Hartyányi Judit, Párkai István és dr. Mindszenty
Zsuzsánna a KÓTA-díjak átadó ünnepségén 2020-ban. Abban az évben először nagydíjat is odaítéltek,
amelyet az életmű kategóriában Párkai István Kossuth-díjas karnagy,
zongoraművész, tanszékvezető egyetemi tanár, a KÓTA tiszteletbeli
elnöke vehetett át.
Párkai István a magyar karnagyok doyenje volt,
számos generáció nőtt fel a keze alatt. 1928. június 30-án született. A
Liszt Ferenc Zeneakadémián 1953-ban zongoraművészi, és 1955-ben karmesteri
diplomát szerzett. 1953-tól a Zeneakadémia oktatója lett a karvezetés
tanszakon. 1981–1994-ig a Középiskolai Énektanár és Karvezetői szak
tanszékvezető egyetemi tanára volt, majd ezt követően professor emeritusként
aktívan tevékenykedett a Zeneakadémián. Kitűnő szakemberek sokasága
mondhatja el, hogy Párkai István tanítványa volt, de azt is mondhatjuk, hogy
közvetve minden magyar kórusvezető az ő tanításán nőtt fel.
Tankönyve „A kórusvezénylés alapjai” több évtizede nélkülözhetetlen alapmű
a karvezetés tanításban. Évtizedeken keresztül vezette a Zeneakadémia nagy
kórusát, mellyel életre szóló élményeket nyújtott az énekeseknek és a
közönségnek egyaránt.
Művészeti tevékenységének kiemelkedő
teljesítménye az 1963-ban általa alapított Liszt Ferenc Kamarakórus, melynek
tagjai jórészt zeneakadémiai növendékeiből kerültek ki. A kórus 40 éven
keresztül bel- és külföldön egyaránt világszínvonalú produkciókat nyújtott.
Számtalan koncertet adtak, jelentős kórusversenyeken értékes díjakat
nyertek – többek között Spittalban, Arezzóban Middlesbrough-ban vagy
a BBC kórusversenyén. Rádió- és lemezfelvételek őrzik
a kórus és karnagyuk, Párkai István egyedülálló művészetét. Az általa
dirigált művek sok esetben magyarországi bemutatóként, illetve a kortárs
magyar szerzők esetében ősbemutatóként kerültek előadásra,
számos szerző dedikálta művét kifejezetten Párkai Istvánnak.
Úttörő volt a külföldi és magyar kortárs művek felderítésében, neki
köszönhető pl. Messiaen: Cinq
Rechants, Poulenc Figure Humane, vagy Eben: Pragensia c. műveinek magyarországi előadása. De
mindemellett a régi korok alig ismert zenéinek felkutatásában is élen járt.
Giovanni Battista Mosto: Gyulafehérvári madrigáljai, Matteo Simonelli: Missa Buda Expugnata, vagy
Giacomo Carissimi oratóriumainak felvételei igazi
különlegességek mind a mai napig.
Párkai István az amatőr kórusmozgalom
világában is állandóan jelen volt- kórusversenyek zsűritagja,
mesterkurzusok és tudományos konferenciák előadója volt itthon és külföldön.
A Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja
volt – 2013-as székfoglaló előadásának témája: Eltérő megközelítések
J. S. Bach, Hugo Distler és Hugo Wolf azonos
szövegű darabjainál.
Kiemelkedő munkásságáért, kórusvezetői
és pedagógusi tevékenységéért számos művészeti és állami díjban részesült.
1978-ban Liszt Ferenc-díjat, 1997-ben Bartók-Pásztory-díjat, 2001-ben Érdemes
Művészi kitüntetést, 2007-ben Kossuth-díjat kapott, majd 2014-ben a
legmagasabb kitüntetésben részesült: a Nemzet Művésze lett.
Azon tanáregyéniségek közé tartozott a zene
világában, akit minden tanítványa szeretett és tisztelt, nemcsak a diákjai,
hanem felnőtt, érett művészek is kikérték a véleményét stilisztikai,
vagy repertoár-kérdésekben, de sok esetben gyakorlati karvezetési problémákban
is szívesen adott tanácsot. Legendás memóriája, az egész világ kórusirodalmára
való rálátása, széleskörű tájékozottsága, és soha nem lankadó
érdeklődése csodálatra késztetett minden szakmabeli kollégát. Párkai
István művészete, páratlan tudása, önzetlen tanári attitűdje mindenki
számára példa lehet. Fájó szívvel búcsúzunk tőle, emlékét őrizzük.
IV.
„MEGSZÁLLOTTAK MINDIG LESZNEK …”
Búcsú Párkai Istvántól
Fehér Anikóval
Párkai István a Zeneakadémia négy utolsó évében
karvezetés tanárom volt a Zeneakadémián. Ő volt az, akitől a
legtöbbet tudtam meg a zenéről, akkor is, ha aztán az élet engem más
területekre sodort. Párkai István Kossuth-díjas, a Nemzet Művésze, az MMA
tagja, a Zeneakadémia professzor emeritusa itt hagyott minket. Kitől
fogunk ezután kérdezni?
Bármit meg lehetett tőle kérdezni. És
válaszolt is. Amikor abba a helyzetbe kerültem, hogy a doktorátust szerettem
volna megszerezni a Zeneakadémián, hozzá fordultam. Megkérdeztem, mit szól
hozzá. Válasza ez volt: vastagon, Anikó!
Máskor egy mérnök ismerősöm kérdezte, hol
is van az egy helye a négy negyedes ütemrajznál. Megmondta ezt is: az első
ütés legalján.
Párkai István professzor szinte az utolsó
pillanatig szemmel tartotta a tanítás menetét és a teljes kórusművészetet.
Jószerivel egész életét egy helyszínen töltötte, tízéves kora óta a Liszt
Ferenc téri épületbe járt, először hallgatóként, majd tanárként.
Növendékei szakmai pályafutását rendre követte, hihetetlen memóriájával olyan
dolgokra is emlékezett, amiket mi már régen elfelejtettünk. Mindenkit ismert,
akit valaha tanított és hosszú évek után is a nevén szólított. Beszélgetni vele
minden esetben igazi élmény volt. Búcsúzóul
álljon itt egy 2020-as beszélgetésem a Mesterrel.
Hogyan választja ki a Tanár úr, hogy kit kell
felvenni a Zeneakadémiára?
Azt nagyon határozottan
meg tudom mondani, hogy kit ne vegyünk föl. Mindig gyanús volt, és vitára adott
okot, ha valaki túlzottan elő volt készítve. Tehát ha azt hitték róla,
hogy megtanították dirigálni. Így semmiféle spontaneitás nem volt a munkájában
és főleg nem azt dirigálta, amit hallott, hanem amit hallani szeretett
volna. Egyébként nem kevés olyan esettel találkoztam, ahol az előkészítés
jó volt, és volt olyan is, ahol az embernek az volt az érzése, hogy bár ne
tanították volna, mert egyébként lenne benne fantázia. Az ilyen helyzeteket
javítani a legnehezebb, mert túlzottan bele van már döngölve egy csomó
fölösleges dolog.
Én az első évet
legszívesebben próbaévnek tekinteném, ha lehetne. Most nincs erre
lehetőség. Nyilvánvaló, hogy így a minőség nem tartható, és az ember
csak drukkolhat. De a nagy számok törvénye alapján azért mindig van ilyen
hallgató is és olyan is. A legutóbbi években én már nem vettem részt a
felvételiken. Mindettől függetlenül nagyon
ritkán tévedtünk a felvételekkel kapcsolatban.
Olyan sem volt, hogy esetleg később derült
ki valakiről, hogy fel kellett volna venni?
Nem. Inkább az szokott előfordulni, hogy azt érezzük egy emberről,
hogy az anyagot meg fogja valahogyan tanulni, de soha életében nem akarja majd
használni. Ilyen esetben is lehet az illető muzikálisan jó. Voltak nagyon
jó hallgatók, akik aztán tökéletesen eltűntek, mert valami mást akartak csinálni,
de nagyon kevesen voltak azok, akikről semmit sem lehetett a végzésük után
tudni. Van olyan, aki végig járta az öt évet, majd külföldre távozott, de
egy-egy évfolyamtalálkozóra hazajött.
Ezek szerint jobb azt a hallgatót tanítani, aki
úgymond szűz terepnek bizonyul, tehát zenei érzéke van, de nem ért a
vezényléshez?
Ilyen soha az életben
nem fordult elő. Valakik mindig jót akartak az illetőnek, és
elkezdték paukolni.
A felvételin milyen zenei tudásra, képességekre
figyelt a Tanár úr? Mi az, ami egy felvételizőnél jó, ha megvan?
Erre nincs szabály.
Mindenki nagyon különböző. Menet közben derülnek ki a dolgok, olykor
nagyon későn. A legnehezebb azokat tanítani, akik azt hiszik magukról, hogy
már eleget tudnak. Mert közöttük vannak olyan – egyébként nem tehetségtelen –
hallgatók, akik az apró munkát nem akarják megcsinálni, mert ők ezen már túl vannak.
Mit nevezünk ebben az esetben apró munkának?
A technika finomságainak
megtanulását. Az előbb említett hallgatók már sokkal előrébb
lévőnek érzik magukat, és gyakran túl nehéz darabokat szeretnének
dirigálni. Vannak esetek, amikor ez bejön, és van, amikor az ember hagyja,
próbálja ki, de kénytelen megállapítani, hogy jobb lenne, ha még minimum két
évet várna. Nagyon hamar kiderül, és nemcsak a próbamunkából, hogy ha valaki
hoz egy darabot, akkor az úgy van-e előkészítve, hogy alacsony
szintről próbálja meg magasabb szintre emelni a betanításkor, vagy a
plafonról indul el. Állandó probléma az Akadémián, hogy az ideálist akarjuk
elérni, de nem biztos, hogy azt a lépést, ami a pillanatnyi helyzetből
egy-két lépcsővel magasabbra vezet, meg tudjuk-e valósítani. Ilyen
szempontból borzasztó fontos, hogy az illetőnek elsősorban ne jó
keze, hanem jó feje legyen.
Mit jelent az, hogy jó feje van valakinek?
Azt, hogy többfelé tud
egyszerre koncentrálni. Lehet, hogy furcsa, amit mondok: a zongorás
felmondásokon nagyon sokan átküzdik magukat. De olyan zongorázásra, ami
önmagában véve már majdnem művészi előadást nyújt, a pályafutásom
alatt háromnál többre nem emlékszem. Mert a zongorán való bütykölést és a
zongorázást meg lehet különböztetni.
E tekintetben tehát nem lehetett Önt átverni…
Nem. Ritka volt az az
eset, hogy valaki jó muzsikus volt és rossz zongorista. Mert akik jó
zongoristák voltak, azok már sokoldalúan találkoztak a zenével.
Egyértelműen ki merem állítani, hogy a nem zongoristák között elvétve van
csak olyan, akivel agogikáról is lehetett beszélni.
Tehát akik ezt magas szinten csinálták, azok a zongorázásban is magas szinten
voltak. És akiben ez nincs meg, az nem tanítható. Nem tanítható a hibák
kijavítása sem. Egy zongorás vezénylés órán, ami szintén csak egy pótlék, nem
lehet azt az állapotot előállítani, amelyben reálisan lehetne a hibákat
javítani.
Jobb lenne, ha ez a bizonyos kargyakorlat már
hallgatók előtt folyna, azaz énekelnék a darabokat?
Vásárhelyi már
elsőben így kezdte ezt, azaz csoportos kargyakorlatot tartott. Ennek a
csoport szempontjából volt értelme, egyéni szempontból nem biztos. Én ezt azért
pártolom, mert, ha valakinek van sütnivalója, az másoktól is tanul.
A tanulmányok alatt
aztán nagyon hasznos dolog volt, hogy legkésőbb harmadévben kötelező
volt tanárt váltani. Tehát mindenkit két tanár tanított az öt év alatt.
Egyébként a zongora szakon időtlen idők óta így van ez, így két
különböző anyagot tanulnak…
Mi mindent változtatna meg az Akadémiai
karvezetés képzésen?
A felmondással
kezdődne a darabbal való foglalkozás. Zongorán, egy szólam éneklésével.
Bármelyik szólamot énekelheti a hallgató?
Ha lehet, bármelyiket. Itt sajnos motorizmusok szoktak működni, de itt
kezdődik a dolog. Egyszer kaptam egy levelet egy nálunk végzett
hölgytől, Svédországból, akinek karmesteri ambíciói is voltak. Azt írta,
hogy náluk akkor lehet elkezdeni dirigálni egy darabot, amikor zongorán
eljátszotta fejből. Nálunk is az előmunkálatokat kellene nagyon
erősen meghosszabbítani. Azaz az analitikus
szétcincálást. Mert ez után már nem veszne el a részletekben, lenne annyi
elképzelése a darabról, hogy formailag is jobban át
tudná tekinteni.
Mit gondol, hány év lenne ideális ehhez? Egy
korábbi interjúban említette, hogy azok a bizonyos karvezető tanfolyamok
nem váltották be feltétlenül a hozzájuk fűzött reményeket…
Ezek a tanfolyamok, még
ha bizonyos eredménnyel jártak is, havi találkozások voltak. Igaz, jó hosszú
időn keresztül, két vagy három éven át. Voltak ott nagyon ambíciózus hallgatók, és voltak tehetségesek, akik
valahogyan dirigáltak, elvégezték a tanfolyamot és utána ugyanúgy dirigáltak…
A nappali tagozatos zeneakadémiai oktatásban, ha valaki zeneileg
tényleg elölről kezdi, és ez nem jelenti azt, hogy még életében nem ütött
négyet, akkor az öt év megfelelő. A negyed-, ötödévnek már nagy formátumú
foglalkozásnak kell lennie, hogy ne azon kelljen gondolkodnia, hogy például
hogyan intse be a basszus kettőt…
Mit jelent az, hogy nagy formátum?
Azt jelenti, hogy az
egész művet átlátja formailag, és érzi, hol kell
esetleg belenyúlni. Olyasmikre gondolok, amik nincsenek beleírva a kottába.
Gyakorlatban hogyan nézne ez ki?
Az elején minimum két
zongora kell. Kezdő tanár koromban volt külön korrepetítorom.
A korrepetítorok közül sokan kiválóak voltak és
nagyon jól megtanulták a pillanathoz való alkalmazkodást. Tehát nem az ideálisat játszották, hanem amit láttak. Sokan azért nem
jók ebben, mert nem azt játsszák el, amit dirigálnak nekik, hanem ahogy ők
szeretnék hallani a darabot. Úgy érzem, ez az időráfordítás, ami most van,
megfelelő, kivéve, ha valaki szuper ambíciózus,
mert ilyen ma is van. Volt olyan, aki úgy végezte a második évet, hogy ő
akkorra már egy Cherubini Requiemet eldirigált.
Jópáran vannak olyanok, akik tehetségesek, de nem feltétlenül hisznek a
dirigálás taníthatóságában. Nekem az a véleményem, hogy mindenkinek igaza van!
Ez valójában nem tanítható, de a körvonalakat meg lehet mutatni. Különben nem
lenne ma már egységes a világon a dirigálás technikai alapja. Láttam egy
francia karmestert, Désormičre-t[1], aki a nemzetközi
szokásokhoz képest ellentétes irányokba ütött. A zenei egy nem lefelé esett. Ez
önmagában nem baj, de ma már pl. Oroszországban sok olyan karmester van, aki
úgy dirigál, ahogy mi az ideális tanítás esetén elképzeljük az eredményt. Pontosan
ugyanolyan technikai alapeszközökkel dolgoznak, mint amit mi annakidején
tanultunk. Volt egy nagyon érdekes tapasztalatom épp egy orosz karmesterrel,
aki egy lyoni zenekarral volt itt. Csak két év múlva tudtam meg róla, hogy a
moszkvai Nagyszínház főzeneigazgatója. Nagyszerű volt! Valami olyant
tudott, amit szintén nem tudunk tanítani, azaz, hogy mit nem kell dirigálni.
Mi az, amit nem lehet megtanítani?
A visszavonulást. Mikor
érdemes visszavonulni, hogy aztán újra kilépjek a piedesztálra. Ez nagyon
nehéz, ehhez érzék kell. Aki sokat foglalkozik zenekarral, az megtanulja, de
egyébként nem tanítható. Hasonló komoly probléma a tempótartás kérdése. Ezt
csak jó hangszerjátékos tudja megtanulni, mert mechanizmusra okvetlenül szükség
van, és énekes vonalon ez ezért más. De a mechanikus egyenletességet
senkinek sem szégyen a tanuló éveiben a metronóm használatával is
erősíteni. A mechanizmusnak kell alapvetőnek lennie, nem a szabad
előadásnak. A szabad előadás a kötöttnek a kivételezése és
kivitelezése. A kettő együtt!
A mai gyakorlatban egy idő múlva a
karnagyjelöltek amatőr kórust is dirigálnak. Jó ez a gyakorlat?
Ez nagyon jó tanulási
terep. Itt hamarabb kiderül, mit kell segíteni és mit kell békén hagyni. Ez
nagyon nehéz dolog: hagyni, elvárni vagy kikövetelni. Ezek között a végletek
között mozgunk.
Emlékezzünk néhány
tanárára! Járdányi Pál tanította Önt szolfézsra. Milyen emlékei vannak róla?
Kedves volt és nagyon
szigorú. Mindenki szerette őt, mert sokat követelő és konzekvens
volt. Szolfézsversenyeket szervezett, az egyiken Kőmíves Jánossal[2] együtt
énekeltünk duókat. Vittünk is valamit és kaptunk is valamit. Volt olyan
verseny, ahol Kodály is jelen volt.
Bárdos Lajossal milyen kapcsolatban volt?
Az Akadémián nem volt
kapcsolatom vele. Óráira nem tudtam járni, mert akkor el voltam foglalva. De
gyakran kértem a tanácsát, és ideálisnak tartottam a mértéktartó dirigálását
akkor, amikor a szíve miatt az orvosok eltiltották ettől. Az a cappella darabokat is pálcával dirigálta, csuklómozgással.
Nagy élmény volt vele és a Budapesti kórussal énekelni a Missa
Solemnist. Ez volt az egyetlen nagy oratórium, amit
Bárdos sokszor dirigált. Akkoriban a Budapesti kórus volt „a” kórus. Így én
énekesként ismertem meg a Missa Solemnist,
1948 körül.
Később Forrai Miklós vezette ezt a kórust.
Ő milyen volt?
Aprólékos, humorizáló és
rendkívül energikus. Az oratórikus műveket
gyakorlatilag egytől egyig a Budapesti kórusban ismertem meg. Nagyon jó
társaság volt itt, nem feltétlenül szuper énekesekkel, de sokan közülük a
Mátyás templomban is énekeltek, Bárdos keze alatt.
Kodályra
hogyan emlékszik?
Népzenét tanított nekünk
a Kisteremben, nagyon sokan voltunk ott. De én is benne voltam abban a 8-10
tagú társaságban, akik szombatonként énekelni jártak hozzá. Ez nagyon érdekes
volt. Vikár László vezette ezeket az alkalmakat, ő adott hangot. Kodály
általában kapásból hozott kottákat, néha olyan nehezet adott, hogy hozzá se
tudtunk szagolni. Egyszer pl. egy Apostel[3] nevű
szerzőtől.
Kodály hallgatta ezeket az énekléseket?
Nem feltétlenül. Volt, hogy be se jött, vagy csak átsétált a szobán, rá
jellemzően egy szót sem szólva. Ha kottát hozott, akkor egy darabig ott
maradt, addig, amíg a kísérletező fázis el nem kezdődött. Soha nem
szólt bele, csak figyelte a helyzetet.
Vajon mi volt a célja ezeknek az együttléteknek
Kodály szempontjából?
Kodály kíváncsi volt
arra, hogy hogyan reagálunk egy ismeretlen műre, valamint próbálgatta,
hogy milyen nehézségi fokot lehet megkísérelni.
Legutóbbi beszélgetésünkkor azt mondta a Tanár
úr, hogy „egy tanár elégedett lehet, ha tíz növendékéből kettőnél úgy
érzi, nagyon megérte.”[4] Változott ez a szám
azóta?
Nem. De
ahol csak lehetett, ezt a megjegyzésemet kihagyták.
A Tanár úr nemrég azt nyilatkozta, hogy mindig
az a kedvenc műve, amivel éppen foglalkozik. Valóban így van ez? Nincs
igazi kedvenc?
Nem tudok erre a
kérdésre válaszolni. Ugyanúgy tudtam szeretni a mások számára tökéletesen
kifejezéstelen Ockeghemet, mint Richard Strausst.
Ha szabad lenne a választása, most mit
vezényelne el szívesen?
Egy izgalmas Gesualdo madrigált.
Aki a Tanár úr tanítványa volt, valamit biztosan
tanult Öntől. Ki zenét, ki emberséget, ki gondolkodásmódot. Mit üzen
nekünk, egykori növendékeknek, zenészeknek, ebben a világban mire van a
legnagyobb szükségünk?
Alkalmazkodókészségre.
Az értékeket meg kell tartani, de lazításra is okvetlenül szükség van. Másképp
a dolog nem fog menni. Gondolom és remélem, hogy megszállottak mindig lesznek:
legyenek is!
VIII.
PÁRKAI ISTVÁN YOUTUBE
FELVÉTELEIBŐL
Párkai István 90. születésnap a
Zeneakadémián (3:48)
Párkai István 90. születésnap a Zeneakadémián
Zárszó
Párkai tanár úr próbál - Bárdos: Audi filia (7:45)
Erkel Ferenc Vegyeskar Budapest 2016.10.08.
Kodály: Ave
Maria (2:24)
Kodály: Ének Szent István királyhoz (5:19)
Kodály: Adventi ének (4:36)
Ars Nova Sacra
Énekegyüttes vezényel: Párkai István
Belvárosi Szent Mihály templom, Budapest
(2007.12.08.)
SZINKÓPA 2015. Karnagyváltó - Párkai
István (11:01)
Csemiczky Miklós: Pater Noster
SZINKÓPA 2015 Záró koncert: Összkar (Csemiczky) (5:58)
Csemiczky Miklós: Pater noster
Vezényel:
Párkai István
Concordia vegyeskar (Komárom), Kórus Spontánusz
(Sopron), La Caffettiera Stioppéta
(Budapest), Erkel Ferenc Vegyeskar (Budapest) valamint Az Ad Libitum
Kamarakórus (Baja) delegációja, a Vox Mirabilis Kamarakórus (Székesfehérvár) delegációja, a Vasas
Művészegyüttes Alapítvány Vass Lajos kórusa (Budapest) delegációja,
Veszprém Város Vegyeskarának delegációja.
(A IV. SZIKÓPA Vegyeskari Találkozó
zárókoncertje, 2015. március 7.)
Párkai István
(kultura.hu)