„A szeretet mértéke a ráfordított idő.” Már első olvasásra „szíven talált” ez a mondás, amelyet azóta is gyakran és szívesen osztok meg a legkülönbözőbb életkorú rokonokkal-barátokkal-ismerősökkel. Hiszem, hogy rohanó mindennapjainkban érdemes megszívlelni.

Elég akár csak (felületesen) átlapozni Hans Klotz 1984-ban megjelent könyvét (Bärenreiter), hogy felmérhessük, mit jelentett a szerző (1900–1987) számára J. S. Bach művészete. Hasonlóképp elég csupán szembesülni a ténnyel, hogy hozzáférhető magyar nyelven is, és máris további névvel gyarapodik a Bach iránti szeretetük mértékét ráfordított idővel demonstrálók listája. A fordítás-közreadás munkájára Nyírő Sebestyén vállalkozott, és – a kötet kolofonjának tanúsága szerint – oroszlánrésze van a szakmai teljesítményen túl a megjelentetésig tartó munkában is. A kolofon meglepő adatot tartalmaz, miszerint a könyvből 60, azaz hatvan darab készült. A kiadásban a szerző partnere a Magyar Hangszerműves Cég volt (Copyright 2009).

Az élete jelentős részét külföldön töltő Nyírő Sebestyén nyilvánvalóan magyar muzsikusok számára vállalkozott erre a „hiánypótlásra”. Mégis, a kötet végén található rövid életrajza angol nyelvű (további hasznos információkat sokoldalú képzettségéről az interneten talál az érdeklődő – s onnan értesül születési évéről is). Fordítói előszavának az Útravaló címet adta – ezzel „köszönti” potenciális olvasóit, némiképp ambivalens érzéseket keltve bennük. Ki-ki eldöntheti: ismeretlenül is meg akar felelni annak a némiképp idealisztikusan elhelyezett mércének, amelyet a fordító (maga is zongora- és orgonaművész) felállít, avagy dacosan vállalja a kritikusan értékelt előadói tömeghez való tartozást. Remélhetőleg az utóbbiak sem teszik le a könyvet, amennyiben hozzájutnak, hanem időt nem spórolva vállalkoznak arra a többrétű befogadói folyamatra, amelyet ez a munka igényel.

Nem vitás: öröm kézbevenni a szép kiállítású kötetet. A tartalom megérdemli a megkülönböztetett igényességet, s aligha lehet bárkinek is panasza a külső-belső designra. Legfeljebb a túlontúl jó minőségű papír szomorítja el a mesterséges fénynél olvasót… Már a csukott könyv árulkodik a belső tagolódásról – ráadásul misekönyvekre, egyházi énekeskönyvekre emlékeztetően több, különböző színű könyvjelző is segíti a tájékozódást. Mert korántsem (s főként nem egyszeri) végigolvasásra való! Ismerkedni, barátkozni kell vele – hiszen hasonló jellegű, elsősorban gyakorló muzsikusoknak szánt olvasnivalóval ritkán találkozni a magyar nyelvű zenei szakirodalomban. Ráadásul a fordító stílusához is hozzá kell szokni. Ezt talán meggyorsítja, ha mintegy útmutatóként átrágja magát azon a két oldalon kilenc pontba szedett tájékoztatón, ami a könyv végén található. Így eleve felkészül „szokatlanságokra”, s nem csodálkozik rá lépten-nyomon olyan fordulatokra, amelyek minuciózus pontosságukkal korántsem a legközérthetőbben közvetítik a mondanivalót. Szembesül azzal, hogy Nyírő sajátos fordulatai tudatos „vállalás” eredményei – mondhatni, szinte semmi sem véletlen. Legfeljebb a „Kenner und Liebhaber” fordításánál mosolyodik el, amikor a „tudók és műkedvelők” formulát olvassa – a nemzetközi szakirodalomban jártas Nyírő jobban ragaszkodik a szó szerinti jelentéshez, mint a hazai szakirodalomban (és nemcsak a zeneiben) bevett meghatározáshoz…

A „Megelőző járulékos részek” (római számokkal jelölt LIII oldal) után a rövidebb érdemi fejezetként Klotz az „Elméleti alapok”-at tárgyalta, majd „Az egyes ékítmények” tárgyalása következik (nem kevesebb, mint 27 típusú, 61-220. oldal). Érdekes részproblémákról tájékoztat a „Gyakorlati kérdések” rövid fejezete, melyhez a Zárószó az ékítménytabellák jegyzékével és a BACH-i ékítmények felsorolásával csatlakozik. Itt ér véget a fordítás alapjául szolgáló könyv, amelyhez a szokásos mutatókat megelőzve egy rendkívül értékes összeállítás csatlakozik, Nyírő Sebestyén „Német-angol-francia szakszójegyzék”-e, melyhez értelemszerűen a magyar megfelelők oszlopa csatlakozik. Ezt a hat oldalnyi poliglottot önállóan is érdemes tanulmányozni. A szakszavak a német kifejezések betűrendjében következnek, és több-kevesebb nyelvismeret, illetve – tudás birtokában egyaránt értékes tanulságokhoz lehet jutni. Feltűnhet, hogy mennyire eltérő az egyes fogalmak (találó) meghatározása, illetve már-már magyarázó körülírása. Külön érdekesség (és tanulság) az angol oszlopban a brit és amerikai esetenkénti eltérő megnevezés szerepeltetése. De nem kevés meglepetést tartogat a magyar „szószedet” sem: olyan kifejezéseket olvashat anyanyelvén a muzsikus, amiket mindaddig nemhogy nem használt, de még csak nem is hallott. Vannak szögletes zárójelben, mintegy fordítói hozzátételként közölt jelzők, mint stacionárius, mintegy idegen nyelvből átvett (feltételezetten terminus technicus rangjára emelkedett) meghatározások, mint tremulus, aspirált trilla, és olyan tősgyökeres magyar meghatározások is, amelyeket olvasva ki lehet találni akár kottapélda szemléltetése nélkül is, hogy „miről van szó” (vont trilla, csúsztatott trilla). A Schleifer mellett magyar megfelelőként feltüntetett csuszók idegenül hat a szemnek csakúgy, mint a fülnek – szerencsére közreadói jegyzet tájékoztat az egyes ékítményeket ismertető fejezetben a szó etimológiájáról (megtudjuk, hogy egyes számú képzős főnév). Arra nem találtam magyarázatot, hogy míg a Tenorschlüssel korrektül tenorkulcsként, a Sopranschlüssel hasonlóképp szopránkulcsként szerepel, az Altschlüsselnek miért jutott a korántsem egyenértékű c-kulcs kifejezés (az amerikai mindhármat megkülönböztetés nélkül C-clefnek, a francia clef d”utnek nevezi). A táblázatban alig tűnik fel, a fordításban annál inkább a régies „kóta” alak a kottafej (hangjegy) gyakori-állandó megnevezéseként. Talán azért, mert a hangjegyértékek egy részénél a muzsikusok köznapi használatának megfelelően használja önmagában a nyolcadot, a félnél ritmusértéket is ír, miközben a tizenhatod kóta kifejezésbe még betűtöbblet is jut. Különleges az egészkotta „helyzete”: kétszer is szerepel, a német Ganze és a Note (volle) megfelelőjeként a magyarban „variáltan” szerepel – ugyanakkor az angol/amerikai és francia szószedetben egészen eltérő alakokat kap. Hogy az ujjrend szinonimájaként az ujjrakás is szerepel, talán a választékosság szándéka indokolja. Hogy a kottafejhez tartozó szárat „ritmusjegy”-nek is lehet nevezni, különösnek tűnt. A szakszójegyzék természetesen súlyozó-értékelő munka eredménye – a lényegesek, alapvetőek kerültek kiemelésre. (A zászlót a németek kicsinyítő képzővel Fänchennek nevezik – hiszen rövid, kisértékű hangokhoz tartozik, így szerepel a jegyzékben. A szövegben viszont – a pontos fordítás szándékával a Häkchent kampócskának, horgacskának nevezi, ráadásul váltakozva, kedveskedő hangvételű terminusként.)

A lényeget azonban mindenképp az egyes ékítményeket külön tárgyaló, legterjedelmesebb szakasz jelenti, nem utolsó sorban a gazdag kottapélda-illusztrációnak köszönhetően. Mert a kétségkívül egyenletesen koncentrált figyelmet igénylő olvasás közben üdítő a rövid kottapéldák olvasása, sőt, kétszeri olvasása, mert egyszer díszítésekkel, egyszer pedig a jelek feloldásával, a kivitelezendő „megoldás” lekottázásával. Legfeljebb azt lehet sajnálni, hogy az egyes ékítményekre fókuszálva, az adott részletben előforduló további jelek „kioldása” nem szerepel – tehát „visszaemlékezve és gondolkozva” kell azokat rekonstruálni, ha valaki az egész példát meg akarja szólaltatni (etekintetben feltétlenül érdemes folyamatosan is figyelmesen végigolvasni a könyvet).

Klotz fantasztikus tudásanyagának átadásának különleges értéke, hogy nem ex katedra információkkal látja el olvasóit, hanem a jelek mögött az értelmet keresi, az azonos jelzések értelmezésének időben vagy épp térben történő módosulásaira megkülönböztetetten figyel, és mintegy nyomon követi eme jelentésváltozások útját. Éppen ezért bátran hagyatkozhatunk az általa leszűrt általánosító következtetésekre, annál is inkább, mivel ugyanakkor érzékeny azokra az apró variáns-lehetőségekre, amelyek szinte egyenrangúan elfogadhatóak egy adott szituációban.

Nem tudom, vajon hány nyelvre fordították le ezidáig Klotznak ezt a könyvét. Hogy magyar nyelven is hozzáférhető, kétségkívül világviszonylatban is jelentős! Akkor is, ha csupán kis példányszámban. És akkor is, ha – nemcsak a fordítást, hanem magát a kiadványt is – mintegy saját (szellemi) tulajdonának tekinti Nyírő Sebestyén, s dörgedelmesen figyelmeztet a szerzőjogi tiltásokra. Márpedig eme szellemi kincs értéke akkor mutatkozik meg igazán, ha a gyakorlatban való felhasználásával „vizsgázásával” eléri voltaképpeni célját, minél többeket hozzásegítve a Bach-művek „igazabb, mélyebb, őszintébb felfogásához, tolmácsolásához”.

Fittler Katalin