ITTZÉS MIHÁLY
Kodály-Berzsenyi:
A tavasz*
Berzsenyi egyik
tökéletes antik vers-ritmus remeklése sapphoi
strófában. A zenei ritmus ezt magyarítja, de úgy, hogy megőrzi – néhány
kivételtől eltekintve – a ritmikai és metrikai rendet. A zeneszerző a
magyar beszédritmust és dallamot fokozza föl, a súly, magasság, tartam stb.
prozódiai eszközeit mind a költői mondanivaló szolgálatába állítva. Jó
példa arra, hogy a zeneszerző teljes azonosulással választja és vállalja
szövegét. – Valahol azt írja Kodály: A zeneszerző élete műveiben van,
csak olvasni kell tudni belőlük – többet ér minden regényes életrajznál
(kb. idézet!).
Ragyogó természeti kép függönyét vonja fel
a kezdő akkordfelbontás. Maga az akkord is természeti jelenség; az
akusztikus hangsorba (természetes felhangsorba) illő hangzáskép:
Dó-pentaton
(in D) + bő kvart (fi, azaz gisz). Ez alatt (!)
bomlik ki az énekszólam erősen pentatonikus dallama. Szófestés: „kitárva”
– legmagasabb hang (mi’: fisz2) „Száll alá”…
– aláhajló motívum + 2 és fél oktávot alászálló zongora akkord figuráció (E9). A langyos fuvalmak szextolái Debussy-s színakkordon lengnek. (avagy ismét
pentaton harmóniák D alaphanggal – nem basszus!). Új színt hoz a
frázisvég G7-je (+ é szín-hang), szubdomináns
karakter. A zongora közjáték utolsó arpeggiojának
alsó rétegében Fisz7 járul a pentaton hangzásképhez. A fisz a
köv. sorkezdet h unisonojára mint lokális
tonikára vezet. „Balzsamos fürt” – subito
piano, új figuráció: lágyan perdülő kvintolák a súlytalan ütemrészeken. („Zephyrek
repesnek”!). Kivételes eset a Kodály-dalokban: a zongora a basszusban
kettőzi az ének-dallamot. A 3 keresztes (Á-dúr, fisz-moll) rendszerben
vagyunk, amelyet a figuráció még a disz-szel (H=Ré7
tercével) színez. (E rendszerben ez megint fi, dórosítja az eolt, lídesíti a dúrt). Az adoniszi sor („S illatot
isznak”) a 2 keresztes Á-mixolídban van, amelyet elszínez a
lépcsőzetesen ereszkedő basszussal bevezetett F=MA hang (kis
szextes mixolíd: egyik fajta heptatónia secunda skála – v.ö. Bárdos). Jellemző
a népdalos-Kodályos kvartszext dallamváz: 
.
Jól kiemeli a meglepő költői kifejezést: „illatot isznak”. A
feloldó Á-dúr kvartszextet a fisz színezi (lá a ré-szó-ti
kvartszextben). Az Á64 réteget megtartva, a csúcspontot
(melyre sűrűsödő, egyre folyamatosabb felfelé futó harmonikus figuráció vezet rá) a ff Gisz-dúr (Fi-dúr)
hozza meg. A D fő tonalitáshoz képest s poláris akkord!
Hirtelen változik a kép, bár a dallam
kezdete, s majd a versszak vége félreérthetetlen variánsa az első
szakasznak. (A harmonizálásról ld. Bárdos Harminc írás 422. l. 29/157. példa.)
Hogyan ébred a zárt föld? A sok bé-s akkord
(b, esz, ász, desz!) után a fellendülő („kipihenve”) dallamhoz már csupa
„fehér” hang (d-g-á) a váltóakkord, majd az „ébred” szót (subito
piano + crescendo.) – a hosszan kitartott G11 akusztikus
akkord festi, támasztja alá (az előbbi Esz7-ekhez képest 4
kvinttel vagyunk magasabban!)
Az áradó zenék gyakori jelensége Kodálynál (hol
drámaian-feszülten, hol derűsen) a repetált, metrumegységen belül
felbontott akkordok sora. Itt még a dallam hangismétlései sem hatnak recitatívósan. Ez nem monológ, melankólikus
emlékezés, hanem maga a való, embert is derűre hangoló természet képe; a
zenében valódi dal, sőt ária.
A fisz=mi „félzárlatú”
pentatonos h-moll dallam repetált hangzatai a szokásos kodályi
ereszkedő hangzatsorral törekednek a természet teljes virágbaborulását
festő 3. versszak felé. (h szubmoll – Á64
+ h színhang (pentaton akkord) – disz-szubmoll
– G hyperdúr)
A ff-val
beköszöntő 3. szakasz nagy terccel magasabban, Fisz-ben idézi fel a
darab kezdeti természetképét – ez valóban „tavaszi zsongás”!! Hét
kvinttel vagyunk magasabban, mint az „alvó, zárt föld” zenéje! Sőt, a
dallam 7 keresztes rendszert sugall (Gisz mixolíd dallam). A kíséret is
ide emelkedik: a tizenhatodos tükör-figuráció is a 7 keresztes rendszert adja. Fent a
pentatonikus l-m-r-l, alul pedig Cisz domináns terckvartja (r-f-s-t); fent a
melodikusból jött elem, alul a harmonikus jelenség – (kelet és nyugat?!). A
várt, várható – de túl hagyományos – Cisz-dúr feloldás helyett Á-dúr akasztja
meg a figurációt. Visszatérünk a Fisz
tonalitásba (akkordjai: fisz-moll szeptim, majd fisz-szubmoll fordításban, melynek c basszusa a H9
basszusára vezet. Ismét egy hely, ahol a csúcspont, az igazi kulmináció az
énekszó elhangzása, megszakadása után következik (v.ö.
pl. Cypris Az élet delében). (Tempóváltás: fél kotta
egyenlő pontozott féllel!) Más csúcspontokhoz hasonlóan a figuráció mennyiségi torlódása, gyarapodása új
minőséget, dallamot hoz létre: gisz-fisz-cisz (cisz-ben értelmezve
a pentaton m-r-l, motívumról van szó – v.ö. a
darabzáró s-f-d fordulattal – (két ütemmel később c-ben
újra!), majd az „öröm” motívumaként az énekszólamban is, s ezt szélesíti ki
(r-d-sz,) értelemmel a „Szerelmek” fráziszáró motívuma.
Hogyan jutunk az Olymposzról
a földre, hogyan „lejtnek utána” Flórának az evilági dolgok? Voltunk a
csupa-kereszt kikeletben (Cisz), majd a ff H-tól a B9, Asz9,
Gesz9 útján lejt a zene a csupa-bé
rendszerbe!! Az egy, két, sőt több vonalas oktávok magasából a Gesz
mixolid „zárlatot”, előtte a feketebillentyűs pentatóniát bejáró kis,
nagy, sőt kontra oktávig!
Érdemes szemügyre venni a 3. versszak
dallamzárlatát. A ritmus itt nem „zakatol” az adoniszi sor „sűrűbb”
ritmusa szerint, hanem szépen kiszélesedik, meglágyulva illeszkedik bele a líd
dallamfordulatba – t-l-t-sz-f. A természeti kép teljessé vált, már csak
a szubjektív konklúzió következhet. Zeneileg variált visszatérés (nemcsak „a
madárkák örömmel csoportoznak…a virágok nyílnak…füvek illatoznak a réteken”,
mint Bartók Tavasza mondja, hanem „Én is üdvezlő
dalomat kiöntöm”.
Most a D9 zsongja körül a
dallamot, aztán elkezd tágulni a harmónia (a balkéz lefelé, a jobb fölfelé indul,
tercek helyett kvartokra bomlanak a szerkezetek). Az „édes Emmim” elvarázsolt,
elbűvölt hangulatát a D9 után a B7
(írása szerint d-moll bővített kvintszext-akkordja) hozza. A kvartlépés
hirtelen elcsúsztatva, a fő tonalitást „elhangolva” jelenik meg. Nincs
szünet a tartalmilag összefüggő sorok között. Az akkordcsúsztatás megint
csúcspontra visz: gisz-szubmoll – fisz-szubmoll (h- ill. a-moll tengely-rendszer szerinti tovább-fejlesztése!),
majd É7 – D7, G11, mely a
Meno mosso fisz dallami
csúcsra visz. C+Fisz poláris. A figuráció
megfordul: emelkedő arpeggiok („szép” – v.ö.
„menny” a Himfy-dalban!)
Végül a mindkét szerzőre jellemző
melankólikus, rezignált búcsú-motívum: „S mint mi,
mulandó,” – 
(v.ö. öröm, szerelem /népdalos?/
motívummal). Jól illik ehhez a gondolathoz a pp fisz (mi) szubmollra következő G-dúr, amely a felette
megszólaló kis dallammal a tompa (fá-tartalmú!)
pentatóniát adja ki (f-sz-l-d-r’), A G=Fá
akkord IV. fok D-ben, tehát még a régies plagális
zárlat is aláhúzza a melankólikus, rezignált záró
gondolatot. (Az epilógus rokon elgondolású a Himfy-daléval. Nem zenei, hanem
esztétikai eszközeiben, s persze pl. dinamikai megoldásában.)
(Egyéb
észrevételek a dallam ill. a ritmusösszehasonlító „táblázatokban” vannak.)
Kodály-Berzsenyi: A tavasz –
ritmustáblázat
= magassággal kiemelt hang, jobbára a
zenei metrum súlytalan helyein!
A kiemelés oka: értelmileg,
tartalmilag fontos szótag (szó- ill. szólamkezdet).
A jel viszonylagos
értékű: a közvetlenül következőkhöz viszonyítva.
