KÁDÁR GYÖRGY[1]
Van-e szükség
rock-egyetemre?
Lehet-e egyetem egy rock egyetem?
A Rock Palota Fesztivál (2023.V. 12-13.) emblémája
Független ország legyünk-e a kultúránkban
is?
Az 1990-es évek
Magyarországának (kultur)történetében volt egy kivételes pillanat, melyben úgy
látszott, hogy a magyarság végre önállóan dönthet és talán helyes választ fog
adni a Kodály Zoltán (1882–1967) által felvetett problémára: "(Elvégre
választanunk kell:) gyarmat maradjunk-e továbbra is, vagy független ország
legyünk, nemcsak politikában; hanem kultúrában, saját egyéniségünk
érvényesítésében is."
Az itt idézett
mondatot Kodály Zoltán 1945-ben vetette papírra A magyar zenei nevelés
című írásában. Ekkor, a második világháború végén, már tudni lehetett,
hogy az addigi német kulturális gyarmatosítást hamarosan egy szovjet típusú megszállás
és az ezzel járó kulturális gyarmatosítás fogja felváltani. Kodály tehát e
mondatban mintha (a szovjettel együtt) az addigi német gyarmatosítástól akarná
megszabadítani a magyarságot (”maradjunk-e továbbra is”), de közben az
ország szellemi elitjét az elkövetkező időkre gondolva – amikor tehát
a katonai és politikai függetlenségért már nem lesz lehetséges harcolni – a
kulturális függetlenség és önazonosság megőrzésére szólítja fel. Kodály
tehát 1945-ben ebben az írásában (is) a kultúrharcot mint az egyedül lehetséges
cselekvést hírdeti meg. Felismeri és kimondja, hogy – mint annyiszor a
közép-európai népek életében – az életben maradás egyetlen lehetősége most
is a szellemi és kulturális függetlenség megőrzésén illetve ”az egyéniség
érvényesítésének” sikerességén múlik.
…
lefénylett
Jós és jó magyarságom,
Hívni fog az Élet
S föltámadások örök Rendje.
Most tél
van s szegény mag-magam
Megnémítva és behavazva
Rendeltetés hitével
Őrzöm meg tavaszra,
Igazimnak sarjadásáig.
(Ady
Endre: Mag hó alatt)
A munkás-paraszt hatalomnak a magyar parasztírók és
a parasztzene nem kellenek
Kodály bízott
benne, hogy egy ”német ellenes” kulturharc, amit egyébként is szükségesnek
látott a magyar szellemi közélet megújulása szempontjából, nem lesz a szovjet
kulturpolitika ellen. Elvileg ugyanígy bízhatott volna abban is, hogy a
paraszti zenéből kiinduló zenei megújhodás sem lesz a leendő munkás-paraszt
kormány kultúrpolitikájának az ellenére.
Különös módon
éppen erre az időre esett a nyugat-európai zenei világ ”kifáradása”. Bartók
Béla (1881–1945) és Kodály éppen ekkor, a 20-40-es években ismerték fel, hogy
az európai zenei életet éppen a közép-európai parasztzenének a nyugat-európai
zenétől eltérő ”egyéniségei”, azaz e népek zenei nyelveinek
”csodálatos sokfélesége” (Bartók) újíthatják meg. Elvileg tehát ezek a zenetörténetben
éppen akkor aktuálissá vált törekvések egybevághattak volna a szovjet diktatúra
”munkás-paraszt-”nak mondott kormányainak kulturpolitikájával.
Csakhamar kiderült
azonban, hogy a parasztköltők (pl. Sinka István /1897–1969/, Féja Géza
/1900–1978/, Gellért Sándor /1911–1988/) vagy éppen a földesi parasztgimnáziumot
(1919–1920) megalapító pedagógus-nyelvész-filozófus Karácsony Sándor (1891–1951)
akárcsak tanítványa, a magyarságkutató Lükő Gábor (1909-2001) – a neveket
hosszasan lehetne sorolni – tiltó listára kerültek.
A magyar zenei anyanyelv
felfedezéséről nem kell tudnunk
A zenét illetően,
Bartókkal és Kodállyal illetve az ő tanítványaikkal a kommunista kultúrpolitikusok
kissé elnézőbbek voltak. Megengedték, hogy Bartók és Kodály műveit illetve
munkáit (eltekintve Kodály és tanítványai vallásos műveinek egy
részétől) előadhassák, sőt azt is, hogy az iskolák tanterveit,
legalábbis az ének-tagozatosakat, Kodály útmutatásai alapján készítsék. A siker
világraszóló lett. Az ezeken a látványos eredményeken felbuzdult külföldi
érdeklődők előtt azonban a lényegről hallgattak: a nagy
újítás a magyar (valamint a rokon és szomszédos népek) zenei nyelv(einek)
felfedezése volt, az, hogy az énekoktatás úgy lesz eredményes, ha minden
gyermekhez a maga zenei anyanyelvén szólnak (vö. Karácsony Sándor földesi
kísérlete). Ehelyett a szolmizálásra és a szolfézsra helyezték a hangsúlyt (ls.
a kecskeméti Kodály Intézet kurzusait), mintha a ”szolmizálás” lett volna/lenne
(ahogyan mondani szerették) a ”Kodály-koncepció” lényege. Kodály zenepedagógiai
elveinek alapkövéről a zenei anyanyelv fontosságáról nemigen
hallha(t)tunk. Pedig ennek volt köszönhető a magyar zenei élet megújulása
az iskoláktól a koncerttermeken keresztül az operáig. A sikereket azonban
elhallgatni már nem lehetett. Ehhez már finomabb és ”láthatatlanabb” eszközök
kellettek.
Akcióban a kommunista kultúrpolitika
harcosai
Ilyen volt például
a Magyar Rádió és valamivel később a Magyar Televízió
műsorpolitikája. A zenei átnevelés egyik legfőbb helye a minden
munkanap reggelén felhangzó Hajnaltól reggelig című műsor
volt, melyben a munkásosztály dalait lehetett munkába indulás előtt
hallgatni. Ha a műsorpolitikusok úgy érezték, hogy a hallgatók a rádiótól
magyar népzenét is várnak, akkor az igazi parasztzene helyett – Bartók és
Kodály tudományos megállapításai ellenére is – ezeket az igényeket magyaros
nótákkal elégítették ki. Az egyik ilyen, nagy hallgatóságnak örvendő műsor
volt a vasárnaponként délben megszólaló Jó ebédhez szól a nóta. Aztán a
60-as évek második felében, amikor a könnyűzenére is igény mutatkozott, illetve
amikor már látható volt, hogy a könnyűzenét nem lehet megállítani, beindították
az Ötórai tea és a Táskarádió című műsorokat, melyek
mivel nem egyeztek a hivatalos ideológia kultúrpolitikájával, kissé tilos
almának tűnhettek, s az emberek már csak ezért is szivesen hallgatták. Ezek
a műsorok kiválóan alkalmasak voltak a zenei ízlés elferdítésére. Ez volt
az az időszak, amikor valaféle magyar stílusú könnyűzenei irányzatok
is kialakulhattak volna, mint pl. Olaszországban, Spanyolországban,
Görögországban (Syrtaki), Írországban, Szerbiában (Marko Markovic) vagy
Portugáliában, de ezt az igényt magyaros nótákkal illetve angolszász zenével
fojtották el.
Úton a kommunista kultúrpolitikától a
globalista kultúrpolitika felé
A következő
nagy lehetőséget a beat- és rock-időszak hozta el, amivel a magyar
zenei közízlést meg lehessen semmisíteni. A kívánatos tiltott gyümölcs
szerepére (a 70-es években) az Omega, Metro, az Illés, Kovács Kati, Koncz
Zsuzsa választatott ki. Ezt követően a magyar hallgatókra rázúdították az
angolszász könnyűzenét, s ettől kezdve - nem úgy mint pl. Szerbiában,
Írországban, Olaszországban vagy akár Romániában - már semmi akadálya nem volt
a masszakultúra, az eredetileg angolszász, de későbbre attól is elszakadó.
teljesen nemzetietlenné váló tömegzene beáramlásának.
Ebben a
folyamatban tehát nagyon nagy ”érdeme” volt a rádiók és televíziók zenei
szerkesztőinek, akik a 90-es évek rendszerváltozása ellenére is a helyükön
maradhattak, s akik szinte mind a mai napig lélekre és személyükre nézve is
szinte ugyanazok. Erről a 90-es éveket követő szellemiségről és
lelkiségról mindent elmond, hogy míg a szocializmusban az ”Éljen a magyar szabadság,
éljen a haza”-szignál még megtűrt lehetett, addig mára már az is
elhallgattatott. De a zenei ízlés eltorzítása tekintetében ennél is sokkal
nagyobb hatékonyságúnak bizonyultak az egyes rádió- és tv-műsorok zenei
felvezetői és kísérőzenéi, melyek szinte teljesen észrevétlenül fejtették
ki és fejtik ki mind a mai napig romboló tevékenységüket. Ezek a kísérő
zenék teljesen idegenek a magyar életérzéstől, de állandó ismételgetésük
odavezetett, hogy ma már szóljon ez a típusú zene a rádióban vagy a televízióban,
egy áruházban vagy egy étteremben, senkinek nem tűnik fel életidegenségük.
Pedig ha odafigyelünk, rákérdezhetnénk, hogy mi közünk ehhez a zenéhez.
Visszatérve a zenei szerkesztőkre, s az általuk szerkesztett műsorok
zenéire, úgy tűnik, tisztelet a kivételnek, mintha ezek a zenei
szerkesztők nem ismernék a magyar életet, mintha soha nem jártak volna Pest
belvárosán kívül.
A 90-es évek zenei önállósodásának
lehetősége lassan véget ér – minden marad a régiben
S ezzel tulajdonképpen
véget is ért a 90-es évek zenei élete rendszerváltásának az a bizonyos
kivételes pillanata, amikor az ország eufórikus hangulatban még úgy érezte,
hogy most megszabadulhatunk a kommunista kultúrpolitikától, s megvalósíthatjuk
önmagunkat a zenében is, amikor jöttek a magyar történelmi múltat magyar zenei
aláfestéssel és felvezetésekkel bemutató hiradó-”felvezetők”, újra
fellendültek a táncház-mozgalmak, fellendült a kórusmozgalom és szinte mindenki
egészséges zenei levegőre vágyott. Mindennek lassan, de vége lett.
Kiderült, hogy semmi sem változott, nagyjából mindenki maradt a helyén és
minden maradt a régiben, még ha a népeket
szintén egységbe forralni hivatott kommunista munkásindulókat most már
nem is hallhatjuk.
Jó példa volt erre
a Magyar Rádióban akkoriban újonnan zenei főszerkesztőnek kinevezett
Erkel Tibor esete is. Amikor az egyik zenei szerkesztő-beosztottjának
javasolta, hogy könnyűzenei válogatása legyen kicsit szinesebb, hogy ne
csak angolnyelvű rockból válogasson, mert van görög, portugál, szerb meg
másféle könnyűzene is, akkor felettesei behivatták, s eligazították
őt, hogy a zenei szerkesztők tudják a dolgukat, Tibornak abba nem
kell beleártania magát. Erkel Tibor pedig eldönthette, hogy ezt tudomásul
veszi-e vagy még ideje korán odább áll. A zenei ízlés alakításának
fellegváraiban, tehát a Magyar Rádióban és a Televízióban a személyi állomány
maradt a régi. Ez volt a legfőbb garancia arra nézve, hogy Kodály álma
teljes egészében biztosan nem fog megvalósulni.
A történet megkoronázása – rock-egyetem
Most pedig, mintha erre még mindig szükség
volna, felvetődött, hogy rock-egyetemet kellene alapítani. Különös ötlet.
Kell-e a rockot tanítani?
Szakmai
szempontból, tehát a kultúrpolitikától eltekintve, ez az ötlet már csak azért
is meglepő, mert a műfaj létéhez nem szükséges sem oktatás, sem
szakképzés, s még kevésbé felső fokú oktatás. Köztudott, hogy a legtöbb könnyűzenei
(beat- vagy rock) együttes autodidakta módon születik. Ez pedig azért
lehetséges, mert a műfaj által ismételgetett klisék és sémák – mind ritmusukban,
mind dallam – (ha még van nekik) és hangzatvilágukban – olyannyira
egyszerűek és közérthetőek, hogy azoknak se a létrehozása se a
megértése nem igényel magasabb zenei
műveltséget vagy technikai tudást. Ha valaki a komoly zene világából
”téved” a könnyűzene világába, s magával hozza ott szerzett tudását, akkor
ott hamar ki és el fog tűnni. Jó példa erre a Bartókon nevelkedett
Emerson, Lake és Palmer együttese. Zenéjük elütött a többi rock-zenekarétól, s
ezzel feltűnő volt, a hallgatottsága viszont a többi együtteséhez
képest meglehetősen alacsony maradt. Ennek magyarázata egyszerű: a
közönségnek nincsen igénye, nem szokott hozzá, hogy új zenei gondolatokat
várjon. Ha újat vár, az leginkább vagy legfeljebb csak valami új effektus. Ha
valaki túl sok újat mond, azt hamar ”kikapcsolják”.
Verecke híres
útján jöttem én,
Fülembe még ősmagyar
dal rivall,
Szabad-e Dévénynél
betörnöm
Új időknek új
dalaival?
Ady
Endre: Góg és Magóg fia
Nos, nem szabad, és ezt a menedzserek
nagyon pontosan tudják. Ha meg előfordulna, hogy az együttes nem tudja
még, akkor majd meg fogja tapasztalni.
Mit mond a számítógép?
Az itt
elmondottakat alátámasztandó most csak az erre vonatkozó legismertebb
számítógéppel végzett kutatás eredményének összefoglalójából idézünk néhány
részletet: ”A mai pop-zene hangos, és a számok egymásra emlékeztetők. Legalábbis
ebbe az irányba haladunk.”, ”A mai számokban használt akkordok és
dallamok manapság sokkalta jobban emlékeztetnek egymásra, mint emlékeztettek az
1950-es években.”, ”Az utóbbi 50 évben kivált az akkordok és a dallamok
egyfolytában csak egyszerűsödtek.” (Joan Serrŕ /sz. 1980/ és tsai,
2012) A szóban forgó kutatás eredményei több tízezer 1950 és 2010 között
keletkezett pop-rock szám komputeres átvizsgálásával születettek meg, így
aligha lehet okunk kételkedni benne.
Az emberiség zeneileg egynyelvű lesz?
A fenti
állításokra indirekt bizonyíték a műfajnak a majd az egész világot
behálózó elterjedtsége. Ez ugyanis csak az általános közérthetőségig
történő leegyszerűsítésével (N. Harnoncourt kifejezése) lehetséges. A
műfajnak tehát olyan egyszerűnek kell lennie, hogy az mindenhol, a
legkülönbözőbb zenekulturákban, Kínától Nigériáig és Alaszkáig is felfogható
(pl. a rock ritmusa) legyen. S amikor ez megtörtént, akkor egyúttal meg is
kezdődik a szóban forgó helyi zenekultúra megszűnése, s talán az
földkerekségen létrejön egy olyan – egyébként a szovjet kulturpolitika által
hőn áhított – globális zenei világ, ahol nincsenek többé – Bartók és
Kodály által remélt – különböző zenei nyelvek, ”egyéniségek”. Lesz-e a jövőben egy szovjet vagy
globális/globalista, mindenhol érvényes (zenei) nyelv? (Az már egy másik
kérdés, hogy a nyelvészek szerint amikor ez megtörténik, akkor azonnal új
nyelvjárások fognak keletkezni, melyek ha tovább fejlődnek, akkor új önálló
nyelvekké változhatnak. Ls. Kalevi Wiik: Az európai népek eredete.
Bevezető.)
Azt csak zárójelben jegyezzük meg, hogy a
beat- és rock-együttesek világa már lejárt, most a Tik-tok és a számítógépek
zenéjének világát éljük.
Mire lehet képes egy lehetséges globalista
zene?
A kérdés ezután
még az, hogy milyen művészi teljesítményre képes egy ilyen, a
közérthetőségig leegyszerűsített zenei nyelv/zenekultúra? Az emberi
érzelmek milyen mélységeiig, az ”emberi
lélek milyen kis rezdüléseiig” (Kodály) képes lehatolni egy ilyen
globális zene (például az édesanya, a szerelme, a haza, a gyermeke, a táj vagy
az emberi nagyság és kicsinység, az elvágyódás, a sikerek, a sikertelenség, az
elmúlás iránt érzett érzelmek, a halállal, a rúttal szembeni félelem, a
születés felett érzett öröm tekintetében, a sort a végtelenségig lehet
folytatnunk).
S itt érdemes az angliai
slummok nyelvét kutató Basil Bernsteinnek (1924–2000) a ”korlátozott kódról”
szóló munkáira gondolnunk. A nyomornegyedekben élő gyermekek tanulási és
nyelvi képességeit vizsgálva Bernstein azt állapította meg, hogy ezek a
gyermekek azért nem juthatnak az iskolázottság tekintetében előbbre, mert
szüleiktől egy nagyon ”korlátozott nyelvi kódot” (= kifejezésekben és
árnyaltságban nagyon szegényes nyelvet) hallanak, mely nem elégséges a szellemi
előbbre lépéshez.
******
Párt- illetve kultúrpolitikai
megfontolások
Mint a
fentiekből kitűnhet, az elmúlt 30 év után mára már semmilyen
pártpolitika vagy kultúrpolitikai tervezés nem hagyhatja figyelmen kívül, hogy
a mai magyar szórakoztató zenei közízlést nagy részben a nyugatról jött, s mára
nemzetietlenné vált – kinek hogy tetszik: silányodott – masszakultúra határozza
meg. Annak a pártpolitikának tehát, mely elérendő célnak tekinti a
kulturális önállósodást, de szavazatokat sem akar veszteni, alaposan meg kell
gondolnia, hogyan viszonyul ahhoz a problémához, hogy a választók egy
jelentős része nem tudott vagy nem is akart zeneileg ”önállósodni”, s az
ő igényeinek megfelel a masszakultúra, annak színvonalasabb vagy kevésbé
színvonalasabb változata is. Ez kivált így van, ha a szóban forgó pártnak egy
olyan médiakörnyezetben kell boldogulnia, ahol a masszakultúra anyagi
lehetőségeit a kereskedelmi média képviselői gátlástalanul
kihasználják, sőt annak egyes vonásait szándékosan felerősítik. E
tekintetben teljesen érthető, ha egy párt nem fordul szembe a közízléssel,
hanem megpróbál különbséget tenni a színvonal vagy a szövegi tartalmak
tekintetében, de rock-egyetem létrehozása ennek ellenére sem feltétlen
indokolt.
Egy kis kitérő: az önirányító oktatás
A nyugati
liberális oktatáspolitikában új divat lett az ún. önirányító oktatás. Ez azt
jelenti, hogy minden egyes diák maga határozza meg, mit és hogyan akar tanulni.
Finnországban ez épp a napjainkban vezetett oktatásügyi katasztrófához: az
iskolákban a diákok döntik el (szüleik megkérdezése nélkül), hogy golf-, smink-
vagy milyen órát választanak, majd minden diák számára egyéni tantervet kell
készíteni, a diákok átveszik tanáraik fölött a hatalmat, a tanárok kimerültek,
s a tanárképzőkre jelentkezők száma a negyedére csökkent (s
zárójelben jegyezzük meg, de témánkhoz kapcsolódóan: mindennek eredményeképpen
a finn iskolákban teljesen megszűnt a művészetre épülő irodalom
és ének-oktatás is). Ami az általános iskolában tehát szemmel láthatóan nem
működik, de legalábbis figyelmen kívül hagyja a szükséges tudás és a fejlődéslélektan
szempontjait, az a rock esetében – a fentiek alapján talán már érthetően –
remekül működik, hiszen a rock-zenészek döntö többsége mind autodidakta
módon lett zenész.
Miért kellene ebbe
beleavatkoznunk, s ezzel egyúttal az egyetem szó értékét devalválnunk?
Irodalom:
Bernstein, Basil
1962. Social class, linguistic codes and grammatical elements. Language and
speech (Teddington, UK), vol. 5, no. 4, p. 221–40.
Bernstein, Basil
1970. Education cannot compensate for society. New society (London), vol. 15,
no. 387, p. 344–47.
Harnoncourt, Nicolaus
1982. A beszédszerű zene. Budapest.
Serrŕ, J., Corral,
Á., Boguńá, M., Haro, M. & Arcos J. LI. 2012. Measuring the Evolution of Contemporary Western Popular Music.
Scientific Reports 2, 521. http://www.nature.com/srep/2012/120726/srep00521/full/srep00521.html
Wiik, Kalevi 2008.
Az európai népek eredete. Budapest.