KÖRBER TIVADAR 90
KÖRBER TIVADAR[1]
FELÉBRESZTENI
A TANULÓK ÉRDEKLŐDÉSÉT[2]
(Részlet)
Arról fogok beszélni,
ami az én meggyőződésem, az én tapasztalatom, hiszen idestova húsz
éve tanítom ezen a szinten a tárgyat, és már régebbi pedagógiai működésem
során is foglalkoztam hasonló tevékenységgel. Nemrégiben felkérést kaptam, hogy
készítsek tervezetet a szakközépiskolai zeneirodalom tanításáról, ebből
itt egy pár mondatot föl is olvasok, mert – úgy gondolom – sikerült elég
világosan megfogalmaznom elképzeléseimet. Mivelhogy célkitűzése szerint
előadásom vitaindítónak van szánva, nagyon remélem, hogy a kollégák majd
bőségesen hozzá fognak szólni, kiegészítik mondandómat, esetleg
ellentmondanak, vagy legalábbis más oldalról is megvilágítják azt, amiről
ez a beszélgetés szól.
Azzal kezdem, hogy
véleményem és meggyőződésem szerint a zeneirodalom tanítása
során szakközépiskolában az egyes művek alapos megismerésén keresztül
kell a tanulóknak bepillantást nyerniük a különböző zenetörténeti
korszakokba, stílusokba, zeneszerzői életművekbe, műfajok,
formák világába. Tehát ebben különbözik alapvetően a zenetörténet
tanításától, ahol átfogóbb teljességre kell törekedni, itt viszont egy-egy
mű az, amelyen keresztül a növendék a dolog lényegét meg kell, hogy
tapasztalja, tehát az egyesből haladva az általánosabb, szélesebb
összefüggések felé. „A zeneirodalom órák középpontjában a kort, a stílust, a
zeneszerzői életművet reprezentáló műalkotások lehetőleg
minél teljesebb, alaposabb megismerése, figyelmes meghallgatása áll.”
Hangsúlyozni szeretném, hogy lehetőleg teljes művekre gondolok.
„Egyéb adatok, lexikális ismeretek közlése és követelése csak annyiban
szükséges, amennyiben az adott jelenség, a konkrét zenemű megismerése, az
összefüggések megismerése szempontjából indokolt.” Ez nálam a gyakorlatban azt
jelenti, hogy amikor egy-egy művel foglalkozni kezdünk felírom a táblára –
természetesen – a zeneszerző nevét, születési-halálozási évszámát, a
műnek a pontos címét, opusz-, Köchel-jegyzék stb. számát, az egyes
tételeknek a tempó-, illetve karakterjelzéseit, hangnemét, metrumát. De a
lényeg nem az, hogy a gyerek ezt betéve tudja. Hanem hogy azt tapasztalja meg
az óra során, milyen az a mű. Mennyiben reprezentálja a kort, mennyiben
fejeződnek ki benne annak a kornak, annak a zeneszerzőnek, annak az
egész akkori világnak a jellegzetességei — ugyanakkor mennyiben egyedi alkotás,
mennyire csak arra a műre jellemző mindaz, ami benne megszólal. „A
zeneirodalom megismertetése során szükségtelen és lehetetlen teljességre
törekedni, az ismeretek átadása során mindig az egyes műalkotásból
kiindulva kell a kor, a stílus, a műfaj általános jellemzőit
megközelíteni. A tanár feladata, hogy a rendelkezésre álló hatalmas anyagból a
fent leírt követelményeknek, egyszersmind az adott osztályok befogadó
képességének megfelelő konkrét műveket kiválogassa, ügyelve az
idő megszabta keretekre és a helyes arányokra.” Igen, van egy nagy úr, és
ez az idő. Úgy is, hogy az óra ideje korlátozott és azt nem lehet
túllépni, másrészt meg a tanév is eléggé rövid. És mindig számítani kell arra
is, hogy elmarad egy-egy óra, közbejön valami, és akkor már felborulnak az
arányok.
A másik probléma pedig
az, hogy a szakközépiskolába tizennégy-tizenötéves gyerekek jönnek, nagyon
különböző helyekről – legalábbis Budapesten különböző
zeneiskolákból, sőt a fővároson kívülről is – különböző
felkészültséggel, különböző szintű ismeretanyaggal, élményekkel,
tájékozottsággal, és akkor egyszerre rájuk zúdítunk egy csomó új ismeretet. A
tanárnak nagyon óvatosnak kell lennie, hogy pontos és lényeges ismereteket
közöljön, és annyit, amennyit a gyerek valóban meg tud emészteni. Ez persze
minden osztályre érvényes, de különösen az elsőre, ahol a legkisebbek a
gyerekek, legkevésbé érettek még szellemileg, most léptek be az új iskolába —
és akkor jönnek az új ismeretek. Mondjuk, lehet, hogy semmit se hallottak még
arról, mi a polifónia, és ha hallottak is róla, nem biztos, hogy tudják, mi az.
És akkor be kell mutatni nekik olyan műveket, amelyeken keresztül nemcsak
verbálisan tanulják meg, hanem érzékelik is, mi a különbség a homofon és a
polifon szerkesztés között. Ez csak egyetlen példa, sorolhatnám tovább, mi
mindent kell még egy év alatt megtanítani nekik. Aztán mire a negyedik
osztályba eljutnak, már jóval többet tudnak, sokkal több szakmai tapasztalatuk
van, esetleg a lelkesedésük viszont alábbhagy már, mert akkor arra
koncentrálnak, hogy érettségi, felvételi vizsga. És akkor úgy gondolják, hogy
szelektálni kell: mi az, amivel többet kell foglalkozniuk és mi az, amivel
lehet kevesebbet. De mindenesetre tárgyszerűen többet tudnak, mint
kezdetben.
Hogyan osztjuk be az
anyagot? Először is nagyon szép lenne az, ami elhangzott egynéhányszor,
hogy kitekintés a távoli világrészek zenéjére, de azt hiszem,
szakközépiskolában nemigen valósítható meg. Egyrészt az időhiány miatt, és
nem azért, mintha valamiféle európai gőggel lenéznénk a többieket. Meg
aztán a praxisban – legalábbis középiskolai fokon – mégiscsak az európai
zenével találkoznak, azzal foglalkoznak. Én ezzel úgy vagyok, hogy akit
érdekelni fog majd másfajta zene is, annak bőven lesz alkalma megismerni,
foglalkozni vele.
A régebbi tantervben, amelynek a kidolgozásában is részt vettem, úgy
kezdődött a tananyag, hogy első év: bécsi klasszikus zene. Én már
akkor sem nagyon értettem, miért valahol a közepén kezdjük történetileg, de
megmagyarázták nekem, hogy a bécsi klasszikus zene olyan világos, olyan
áttekinthető, olyan szimmetrikus, könnyebben fölfogható a gyerek számára.
Később én ettől eltértem, már régen nem úgy tanítok, ahogy azt annak
idején leírtuk, többek között azért, mert nem szeretném, ha úgy tűnne föl
a gyerek előtt, mint hogyha a bécsi klasszika lenne a zene középpontja és
minden ahhoz viszonyítva léteznék. (Van egy olyan kifejezés, hogy
„preklasszikus”, én ezt nagyon nem szeretem, mert nem mond semmit ez a fogalom,
plána amikor Bachra vagy Vivaldira is ezt mondják. Miért preklasszikus? Hát
akkor preklasszikus Palestrina is, meg minden, ami a tizennyolcadik század
előtt volt?)
Kezdjük hát valahol előbb! Mondjuk a barokk korszaknál. De ki legyen az
első? Nyilván nem lehet Bach-hal kezdeni, mert már az ő zenéjének is
voltak előzményei, és akármennyire megyünk az időben vissza, mindig
voltak előzmények. Végülis arra a meggyőződésre jutottam, hogy
kezdjük el ott, ahonnan az európai műzene eredt, tehát a középkorban. Itt
jön újra az időprobléma, miszerint egy borzasztó hosszú korszakot kell az
első osztályban áttekinteni. Eléggé kárhozatos módon mindeddig ezt csak
úgy tudtam megoldani, hogy ezeket az évszázadokat nagy lépésekben tekintettük
át, hogy mégis legyen fogalma a gyereknek arról, mi a gregorián, meg hogyan is
született meg a többszólamúság, meg hogy a németalföldi mesterek miket
csináltak, meg azért egy kicsit kóstoljunk bele a madrigálok világába is.
Azután jöhet Palestrina, Lasso, majd mindezek után a barokk. Az utóbbi években
sikerül elérnem, hogy első osztályban a második félév már a nagy
későbarokk mesterekre volt fordítható szinte teljes egészében, és ott
Vivaldi, de főleg Händel és Bach zenéjével valamivel alaposabban tudtunk
foglalkozni. Alkalom nyílik így arra is, hogy egy Bach-passiót vagy egy
Händel-oratóriumot teljes egészében meghallgassunk (persze nem egy óra keretén
belül). Nagyon fontosnak tartom, hogy ilyen műveket ne csak
kiragadott részletekben, hanem teljes egészében bemutassak.
A második év a bécsi klasszikáé, vagyis a három nagy alkotóé, de előtte
foglalkozunk egy kicsit a szónak szorosabb értelmében vett
„preklasszikusokkal”, tehát a közvetlen előzményekkel: a Bach-fiúkkal,
Gluck-kal, Pergolesivel, még a mannheimiakkal is (bár az ő műveikből
kevés jó felvétel található itt Magyarországon). Azután tényleg ott a
lehetőség, hogy Haydn, Mozart és Beethoven művészetét sokoldalúbban,
alaposabban és jobban elmélyülve megismerjük. Például egy Mozart-operának a
meghallgatása, bemutatása – azt hiszem – mindenképpen fontos, és amellett még
nagyon élvezetes is.
Nos, a harmadik aztán megint egy nehéz év. Akkor – a romantikában –
szerteágaznak a stílusok és nagyon sok zeneszerző van. Kire egy óra jut,
kire kettő, kire három, és ez nem értékrend szerint alakul így, ezt meg is
mondom a gyerekeknek. Hanem – mondjuk – van olyan zeneszerző, akit lehet
egy órában tárgyalni, de már például Wagnert aligha lehetne — akkor hát mit
csináljon az ember? Kompromisszumra kényszerül, mert hiszen egy felvonásnyi is
alig fér bele egy órába, tehát muszáj ezt bizonyos rövidítésekkel,
válogatásokkal megoldani, ami nem éppen ildomos dolog, a szerző is nyilván
tiltakozna ellene.
Így eljutunk azt a századfordulóig, majd a huszadik század zenéje az utolsó év
anyaga. Itt is persze elsősorban a legnagyobbak, akik már századunk
klasszikusainak számítanak. Joggal vethetné valaki a szememre, hogy – úgy
látszik – bort iszom és vizet prédikálok, mert évekkel ezelőtt én voltam
az, aki a Parlandoba cikket írtam arról, hogy a kortárs zene tanítása mennyire
fontos és nélkülözhetetlen, és sajnos pont ez az a korszak amire nagyon kevés
idő szokott maradni. Az, hogy mindennel megismertessük az osztályokat, ami
manapság a zene világában van, természetesen reménytelen, de egy-egy művet
legalább a legközelebbi múltból is igyekszem bemutatni. Tudvalevően a
negyedik év rövidebb is, hamarabb véget ér a tanítás.
Nagy vonalakban
körülbelül így épül fel az anyag. Szokott lenni a tantervekben egy olyan
fejezet, hogy követelmények. Mik a követelmények? Szerintem a legfőbb
követelmény – ezt már Ittzés kolléga is pedzette –: felébreszteni a tanulók
érdeklődését. Rögtön az első órán hangsúlyozni szoktam: abból, hogy
itt az órán zeneirodalommal foglalkozunki, nem következik, hogy ezzel ti
megismeritek a zeneirodalmat, hiszen ez csak futó bepillantás ebbe a
kimeríthetetlenül gazdag világba. A többi aztán rátok van bízva. Ha azt látom,
hogy a gyerekek érdeklődése megmozdul, az már nagy eredmény és
sikerélmény, azt hiszem minden tanárnak.
Még egy pár dolgot
szeretnék elmondani. Az is célja véleményem szerint a zeneirodalom tanításának,
hogy megtanítsuk a gyerekeket beszélni a zenéről. Tehát, hogy amit
ismernek, azt szavakkal is ki tudják fejezni A tanulók egy része maga is
pedagógus lesz, kell hát, hogy majd a tanítványaiknak tovább tudják adni,
lehetőleg világosan és értelmesen, amit a zenéről tudnak.
Megkövetelem például a dolgozatokban, hogy pontosan fogalmazzanak, ne vázlatot
írjanak, ne címszavakat, ne adatok halmazát, ne felsorolást, hanem amit tudnak
– ha sokat, ha keveset – fogalmazzák meg szépen, értelmesen, világosan és
magyarul.
Tudnék sokat idézni a dolgozatokból, hogy mi mindent félre tudnak érteni, de
ezek közül csak egy példát szeretnék elmondani. Kodályról említettem az órán,
hogy nem volt hangszeres előadóművész, játszott ugyan több hangszeren
is, de nem közönség előtt, nem pódiumon, néha vezényelte a saját
műveit, de ez sem volt igazából jellemző. Mire az egyik dolgozatban a
következőt olvasom: „Kodály sok hangszeren tudott játszani, de nem volt
előadóművész, karmester volt, de rosszult vezényelt”! Levonható
ebből a tanulság, hogy nekem magamnak is nagyon kell vigyáznom, hogy
amikor egy zeneszerzőről, egy műről, vagy bármiféle
jelenségről beszélek, mindig a lényeg kerüljön a középpontba, és az
maradjon meg a tanulókban, ne a különféle mellékes dolgok, amikről persze
szintén szó lehetett az órán, de aztán a gyerekekben esetleg csak ez marad meg,
mert ezt tartják érdekesnek, és aztán ilyen torz módon reprodukálják a
hallottakat.