NEMES KATALIN*

A PEDAGÓGUS

A tanár, a tanító – ha nagyon jó – nem csupán egy szakmunkás, aki tanult mesterségét űzi, hanem művész. Leginkább egy zeneművészhez hasonló.

A gyermek, a tanítvány a művészetének eszköze, tárgya és befogadója is egyben. Művészetébe teljes személyiségét beleadja, testét és lelkét, minden nap, óráról órára. Elvárjuk-e egy zenésztől, hogy naponta öt-hat órát lépjen fel hangversenytermekben folyamatosan, évtizedeken át? Nem. Mert tudjuk, hogy lehetetlen. Kiégne. Pedig látszólag nem dolgozik, csak hegedül. Vagy csellózik. Vagy trillázik egy fuvolán. Ami nem munka. És igazán nem megerőltető. Persze értenie is kell hozzá. Mesteri szinten tudni kell a hangszeren játszani, olvasni a kottát, ismerni a zeneelméletet, és rengeteget gyakorolni. Ám mindez csak feltétel, csak eszköz. Nem ettől lesz valakiből igazi művész. Kell hozzá valami, amit általában tehetségnek nevezünk, ami velünk született. Vagy nem.

A tanári pályán persze nem mindenki művész. Csak a legjobbak. És ők szerencsére sokan vannak. Az ő tehetségük és alázatuk tartja még mindig életben az oktatási rendszert. Nem tehetnek mást, játszaniuk kell. Mellettük vannak a szakemberek (ők beszélnek előszeretettel pedagógus „szakmá”-ról). Ez a réteg a tanítást munkának tartja, és ha nagy rutint szerzett is talán benne, nem ez az egyetlen lehetséges élet a számára. Ők, ha tehetik, azonnal dobbantanak. Általában felfelé. Valamint létezik ezen a pályán is a középszer, sőt előfordul a tehetségtelenség is. Ez utóbbit az iskolai közönség előbb-utóbb paradicsommal jutalmazza. Nem úgy, mint a világban manapság, ahol úgy tűnik, minden területen övék a leghangosabb siker. A gyerek jó közönség. Nagyon kritikus. Ügyesen szelektál. Annál is inkább, mivel belül érzi, hogy az ő bőrére megy a játék, az ő élete a tét. És az nem játék.

Mai világunk nem a művészeteknek kedvez. Mindent áthat a gazdasági szellem, a profit, a termelékenység. Az iskolákat ezért vállalatként próbálják kezelni. Üzemként, amelynek mérhető teljesítménye van. Meózni lehet a szalagról kijövő termékeket. Darab-darab. Egyszerű. Jönnek egymás után a jobbnál jobb ötletek: ISO2000, IMIP, portfólió meg mindenféle pontozás kreált és néha megmosolyogtató mérőszámok alapján. Aztán évek után mindig kiderül, hogy ez sem jó, az sem működik. A „zenészek” adatlapokat töltögetnek, meg intézkedési terveket írnak, a zenekar meg egyre gyengébben játszik. Egyre több a hamis hang, és egyre csapnivalóbb az előadás. Az egész egyre rosszabb és rosszabb. Mindez azért, mert megpróbáljuk az iskolát beleszuszakolni olyan keretekbe, amelyekbe nem fér bele. Egyszerűen azért, mert nem vállalat. Semmi köze hozzá. Megtévesztő lehet az az oktatás irányítói számára, hogy a tanár kétségtelenül egzakt tudományos ismeretek átadásával (is) foglalkozik, amely objektíven mérhető. És valóban az is lehetne végső soron persze, ha számítógépekbe kellene betáplálni az adatokat, és nem kellene hozzá a gyermek, aki sajnos minden társától teljesen különbözőnek születik. Az a fránya szubjektum mindenbe bekavar. Az iskola így tehát leginkább egy zenekarhoz vagy egy színházhoz hasonlítható. Olyanhoz, ahol mindenki többnyire szólóban játszik, vagy monológot ad elő – ritka a duó vagy a kvartett –, mégis nagyon fontos az összhangzás, és amelyet persze menedzselni is kell, sőt jól kell menedzselni, de a teljesítménye adatokkal nem leírható, mivel rengeteg sehogyan sem mérhető összetevőből áll. Hogyan mérem le, hogy mennyire jó egy hangverseny vagy egy színházi előadás? Hogy mennyire jól játszik a második hegedűs vagy a komika, hogy jobban-e, mint az üstdobos vagy a harmadik ajtónálló? Mérjem azt, hogy ki hányszor szólalt meg, vagy mennyi próbán volt jelen? Hogyan tudom elérni, hogy sikeres legyen a darab? Hogyan döntsem el, hogy esetleg meg akarok-e válni a nagybőgőstől, ha nem játszik valami jól, de csak egy van belőle? Mi van, ha nem találok másikat, a darabban meg szerepelnie kell?

A pedagógia nem tudomány. A tudomány definíciójának egyetlen eleme sem állítható fel rá. Eredményei nem ismételhetők meg és nem ellenőrizhetők, mert a pillanat hatása alatt születnek. A tanító a három krisztusi hivatás egyike a papi és az orvosi mellett, és ráadásul részesülhet a művészet igazi lényegéből, ami a teremtés maga. A pedagógusképzés alapvető hibája, hogy – maradva az eddigi gondolati modellnél – úgy szeretne művészeket nevelni, hogy éveken át zeneelmélettel tömi a hallgatók fejét, de nem tanítja meg őket a hangszerükön játszani. Gyakran még a kottaolvasást sem. Vagy tudja, amikor bekerült a felsőoktatásba – és tehetséges –, vagy nem. A szakmai ismeret biztos alapot kellene, hogy nyújtson a későbbi önálló alkotáshoz vagy legalább ahhoz, hogy valaki egy „zenekar” megbízható tagja legyen. Tehetség nélkül nagyon nehéz, és mindenkinek a saját személyiségéhez legjobban illő utat kellene választania. A legnagyobb egyéniségeket is nagyon nehéz másolni, követni. Sok-sok kitűnő, korszakalkotónak tűnő módszer csak annak a kezében működött, aki létrehozta, majd a követők kezében lassan elsilányul, elhal, nem hozza a várt eredményeket, vélhetően, mert nincs mögötte ugyanaz a személyiség. A tehetséggondozást a tanártehetségek gondozásával kellene kezdeni.

És végül maga a név. Nomen est omen. Pedagógus. Hogyan szeretnénk szabad művészek lenni, ha gyermekfelügyeletet ellátó rabszolgáknak nevezzük magunkat?

*A szerzőről

Nemes Katalin

Forrás:

(2023. IV.)