Kokas-pedagógia egyéni kifejezésformái a Kokas
– tanfolyamra járó hallgatók, a leendő Kokas-foglalkozásvezetők
tollából
Szerkeszti: Szkubán Judit
II.
A következő írás Sebestin
Mónika-Éva, a marosvásárhelyi Csodálatos Berek
Napköziotthonban dolgozó óvó néninek a gondolatai alapján született. A
Kokas-pedagógiát tanulni vágyók a tanfolyamon Kokas Klára
életművéből, tiszta forrásból meríthetnek. Hogy mit? A számukra fontosat, az ott átélt élményeket, és azt megoszthatják
másokkal. Így tanulnak egymástól, Kokas Kláráról, és pedagógiájáról. Szebbnél
szebb kavicsok között csörgedezik a forrás. Például egy szép kavics, egy
kifejezési forma az alábbi tanulmány.
Sebestin Mónika ÉVA
Az énkép és az önbzialom fejlesztésének lehetőségei
a névéneklés által
* A névadás az emberi természet sajátos velejáróra,
* A nevünk éneklése legyen személyes, szívből
jövő,
* amikor éneklem a nevemet, akkor megmutatom a többieknek
is: ez vagyok én,
* A névéneklés során a nevek visszanyerhetik igazi
ragyogásukat,
* nem
vagyunk egyformák, de egyformán értékesek vagyunk.
„A
nevem: öröm. A nevem: mese. A nevem: dallam. A nevem: játék. A nevem: buborék.
A neveddel megszólítalak. A nevedet nótába illesztem. A nevedre rácsodálkozom.
A neveddel kézen foglak. A neveddel arcodat simítom. A neveddel körbepördülök. A nevünket tenyerünkbe bújtatjuk. A nevünket
körülrajzoljuk. A nevünket elaltatjuk. A nevem lehet
pöttyös. Lehet csillagos. Lehet fátyolos. A neved lehet szökellő. Lehet
ámuló. Lehet kíváncsi. Lehet mogorva. Lehet dacos. A nevünk Ajándék.”[1]
A
névadás az emberi természet sajátos velejáróra.[2]
Bizonyos személynek egyedi megjelölésére használatos szó, szókapcsolat.[3]
Jel, amely által azonosítható az egyén a közösségben, a legsajátabb tulajdona,
ugyanakkor egy adott csoporthoz való hovatartozást is jelölhet. Családnevünket
örököljük, személynevünket ajándékba kapjuk. Az sem ritka, hogy egy adott
személynév a családon belül apáról fiúra öröklődik. Az idők folyamán
„A névöröklés hátterében a nevet örökítő (jó) tulajdonságainak az
átörökítését remélték. Ugyanez áll a neves személyiségek nevének választására
is, akiket az elnevezett számára példaképnek kívántak állítani.[4]”
Tehát nemcsak esztétikai szempontok játszanak meghatározó szerepet a
névválasztásban, hanem etnikai, vallási, földrajzi kötöttség és egyéb kötöttség
is jellemzi. Egyfajta hamuban sült pogácsa, amelyet a kis jövevény ajándékba
kap érkezéskor, útravalóul az életre –Hamvas Béla szavaival élve: „A nevet pedig az ember isteni lényével
együtt hozza.[5]”
Bemutatkozáskor
gyakran előfordul, hogy rutinszerűen mondom
a nevem, alig figyelve rá, hiszen már sokszor voltam olyan helyzetben, hogy ki
kellett mondani, megy az különösebb odafigyelés nélkül is.
„A nevünk éneklése a dallam improvizációk változatait
hozhatja. Legyen személyes, szívből jövő”.[6]
Az
éneklést megelőző pillanatok érzelmi többlettel telítődnek.
Éppen ez az, ami sajátos jelleget ad a névéneklésnek is. Amikor a nevem
éneklésére készülök, akkor már gondolatban ízlelgetem, keresgélem, azokat a
hangokat, dallamokat, amelyek együtt vibrálnak a nevemmel, a pillanatnyi
hangulatommal, az egyéniségemmel, kicsit magamba fordulok, magamra figyelek,
ezáltal tudatosabb a bemutatkozás, intenzívebb a nevemmel való azonosulás.[7]
„Iszonyú a névtelenség és iszonyú a belőle fakadó
gyűlölet. A sivatag homokjába idegbénító gázokat rejtenek, nem azonnal
hat, esetleg napok múltán. Valakinek többje volt, olaja, aranya, nekem semmim, gyűlölöm, elpusztítom, névtelenül. Csakhogy őket
is, mind, valamennyit nevén nevezve küldték a földre.” (Kokas, 1992, 29.)
Kokas
Klára kisgyermekeknek szánt foglalkozásait mindig névénekléssel kezdte. Ehhez
leggyakrabban körbeültek, és ránézéssel, illetve
valamilyen tárgy adogatásával, labdagurítással választották ki a
résztvevők a következő éneklőt. Az egymásra hangolódás
pillanata ez, amikor az egyén kiemelkedhet a tömegből, élvezheti a
közösség teljes figyelmét, nem kell, hogy kivívja azt, sem kiemelkedő
teljesítménnyel, sem szabályszegéssel, sem státusz szimbólumokkal.
Előfordul, hogy a gyerek elutasítja a névéneklés lehetőségét, nem
kapcsolódik be: „Kinek könnyen
kiröppenő a neve, kinek elbújós, titkos, nem a
publikum elé való. Türelem. Azért mindenki szereti, ha sorra kerül az ő
neve is.[8]
A névéneklés lehetőség egy
olyan körülmény megteremtésére, ahol megtapasztalható az öröm a létben s a lét
az örömben, hiszen. „Akit így nevén
neveznek, az kívánja a nevét, lelkében hordozza, nem bújna előle, nem fél
tőle, nem irtózik, nem utálja.”[9]
„Énekeld
a nevedet!” Az név improvizált dallamon való éneklése során a résztvevők
különböző zenei előadásmódokkal ismerkednek meg. Miközben a gyerekek
a saját nevük megszólaltatására találnak ki hosszabb-rövidebb dallamokat, ráhangolódnak
a szabad improvizációra. Az utánzás, a nevek közös visszaéneklése során
fejlődik az egymásra való figyelem.[10]
A névéneklés arcközeli
formája fokozza az intimitást, a biztonságot. Igen szépen beilleszthető a
család rítusai közé is: „A név eléneklése
ilyen arcközelben, akár estéli, búcsúzó szertartássá
is válhat az otthonokban. Szülő és gyermeke bensőséges perceit
gyarapíthatja. Az arcunk és a nevünk egymásba hangolódik,
harmóniában, összhangban, mint a hárfa húrjai.[11]
Magamban
hordozom az első névénekléshez fűződő élményt, azokat a
gondolatokat, amelyek ennek kapcsán születtek bennem: amikor éneklem a nevemet,
akkor vállalom, megmutatom a többieknek is: ez vagyok én. Csodálatos ember
vagyok sok-sok jó tulajdonsággal, de hibákkal is. Elfogadom magamat, szeretem
magamat a hibáimmal együtt. Ha elrejtem a nevem, ha nem akarom kiénekelni,
akkor nem tartom értékesnek magam, szeretetre méltónak. Emlékszem milyen érzés
volt először kiénekelni a nevem: habár szeretek a hangokkal játszani, és
millió dallamon el tudtam volna énekelni magamban a nevemet, mikor ki is
kellett énekelni, akkor érdekes módon elcsuklott a hangom, fátyolos lett,
izgultam, gyomoridegem volt: vajon szép lesz az én név-dalom? Fogják kedvelni?
Ha a társaim visszaéneklik, akkor elfogadnak, hangjukkal körbetáncolnak
engem, örülnek nekem. „Félelmeink és aggódalmaink fele abból származik, hogy
mit gondolnak rólunk mások… e fájdalmas tüskét el kell távolítanunk magunkból”
– írta Schopenhauer. De egy olyan társadalomban, ahol a megfelelési kényszert
már igen korán beleneveljük a gyerekekbe, ez igen nagy kihívás. Pedig „Mások
véleménye rólunk olyan káprázat, amely bármikor megváltozhat[12].”
Folytatja a gondolatmenetet Yalom néhány évtizeddel
később.
Ha
a nevem a magam dallamán éneklem, akkor az egyedi és megismételhetetlen:
vállalom, hogy kilépek a tömegből, a névtelenségből, vállalom azt,
hogy más vagyok, mint a többi, és ettől vagyok értékes. Ugyanakkor
rácsodálkozom a többiek név-dallamának is az egyediségére. Önértékelésre nevel.
És a másság elfogadására. Eredetiségre. Egyéniséget alakít és megerősíti
azt. És ez igen fontos érték, elvégre: „Egyedül az számít az ember életében,
ami ő maga”[13]
A
médiából tökéletesre filterezett posztok áradnak, amelyekkel akár multicégek is
egyre fiatalabb korosztályt céloznak meg az influenszer
marketinggel. Azt látom, hogy ezáltal picit elcsúszhat
a gyerek, a fiatal felnőtt értékrendje: igen gyakori, hogy akkor érzi magát
értékesnek, népszerűnek, ha adott márka, brand
öltözteti, és nem ritka, hogy ez határozza meg egy adott közösséghez való
tartozást, vagy akár kiközösítést is. A jelenség a felszínes dolgokat helyezi
előtérbe, ugyanakkor rejtett üzenetet közvetít: abban van az értéked, amit
birtokolsz.
Azt gondolom, ezért is igen
értékes a névéneklés mozzanata: megmutatkozhatok a magam valójában, a saját
márkanevemmel, amely egyedi, és csodálatos, úgy ahogy van. Valószínűleg
Kokas Klárát is ez a szándék vezérelte: belevésni minden gyerek lelkébe azt,
hogy ő egy csoda, egyedi és megismételhetetlen, pont úgy tökéletes,
szeretetre méltó, ahogy van: „A nevem a
magam dallamán, a magam hangján zengőnévjegy, bemutatkozom, íme, én már
vagyok, és így hívnak. Akik megismétlik körülöttem,
azok elfogadnak, dallamostul, nevestül.”[14]
A
hétköznapokban igen gyakran ráragad a névre egy negatív tartalom is, amivel
azonosulhat a viselője, és ennek következményeként nem szívesen hallja a
nevét, sőt elbújna előle. Gyerekeknél sajnos leginkább az oktatási
rendszerre jellemző ez a jelenség: „A
tömegnevelés tömegmódszereiben a gyerekek neve annyi, mint a sorszám, nincs
jellege, és talán jobb, ha nincs. A nevek, amelyek iskolákban, sőt már
óvodákban közszájon forognak, rendesen fekete bárányoké. A tanítók az iskola
rémeit emlegetik, szapulják, rettegik, regulázzák.”[15]
A névéneklés során a nevek visszanyerhetik igazi ragyogásukat, ugyanis a
biztonságos, megértő, szeretetteljes elfogadó légkör minden feltételt
biztosít ehhez, hiszen:
„Ha a gyermek együtt él a megértéssel,
megtanulja a türelmet.
Ha a gyermek együtt él a buzdítással,
megtanulja a magabiztosságot.
Ha a gyermek együtt él a dicsérettel,
megtanulja mások megbecsülését.
Ha a gyermek együtt él a jóváhagyással,
megtanulja szeretni magát.
Ha a gyermek együtt él az elfogadással,
megtanul szeretetre lelni a világban.
[...]
Ha a gyermek együtt él a biztonsággal,
megtanul hinni magában és a környezetében.
Ha a gyermek együtt él a barátságossággal,
megtanulja, hogy a
világ olyan hely, ahol jó élni.
Ha a gyermek együtt él a nyugodt derűvel,
megtanulja, hogyan
találjon lelki békét.
Ha a gyermek együtt él a biztonsággal,
Megtanul hinni magában és környezetében.”[16]
(Dorothy L. Nolte)
A
a szeretetteljes légkörben a gyerekek bátorságra
kapnak, megnyílnak társaik felé. Az élményszerű névéneklésben
fürdőző nevekről a negatív érzelmek, ráragasztott szürke pontok pedig
lassanként letörlődnek, és vállalni tudják másságukat a közösség
előtt, de elfogadni szeretni azt a társaikban is. Megtanulni azt, hogy nem
vagyunk egyformák, de egyformán értékesek vagyunk, akárcsak Max Lucado Értékes vagy! című kedves kis történetének
szereplői: “Mindegyik manó másmilyen
volt. Egyiknek nagy volt az orra, másiknak a szája. Némelyek magasak voltak,
mások pedig alacsonyak. Egyesek kalapot hordtak, míg
mások kabátot viseltek. Két dolog azonban közös volt bennük: ugyanaz a fafaragó
készítette őket, és ugyanabban a faluban laktak.[17]”
Irodalomjegyzék:
1.
Hamvas
Béla: Scientia sacra I.,
MEDIO Kiadó, Budapest, 2006., harmadik kiadás.
2.
Hoffmann
István: Névadás és identitás, Magyar nyelvjárások, XI:–VIII,
49-58., kiadja A Debreceni egyetem magyar nyelvi tudományi tanszéke.
http://mnytud.arts.klte.hu/mnyj/48/04hoffmann.pdf
3.
Irvin D. Yalom: Szemben a nappal, Park Könyvkiadó (ekönyv változat)
4.
Jack Canfield, Mark Victor Hansen: Erőleves a léleknek,
Bagolyvár Könyvkiadó, Budapest, 1996.
5. Kokas Klára: A zene felemeli a kezeimet, Akadémiai
Kiadó, Budapest.
6.
Kokas
Klára: Öröm, bűvös égi szikra- multimédiás DVD-ROM, 2007.
7.
Max Lucado: Értékes vagy, Keresztyén Ismeretterjesztő
Alapítvány, Budapest, 2007.
8.
Reikort Ildikó: Zenevarázs– új utak az óvodai nevelés
zene és mozgásvilágában, suliNova Közoktatás-fejlesztési és
Pedagógus-továbbképzési Kht. Budapest, 2006.
9.
Sebestin
Mónika: Kokas Klára pedagógiájának hatása az óvodáskorú gyermek érzelmi
intelligenciájának fejlődésére, Disszertáció-Művészeti Egyetem
Marosvásárhely, 2017.