Újváriné dr. Illés Mária[1]
„Én mindig csak a
karmesteri munka szüneteiben tudtam komponálni”
A 120 éve
született Vaszy Viktor kórusműveiről [2]
Vaszy Viktor 120 éve született, és már 44 éve nincs
közöttünk, de karmesteri életművének lenyomata a mai napig jelenvaló
Szegeden. Tettenérhető zenészek emlékeiben, a
vele valaha dolgozott muzsikusok tanításában, így a következő generációk
zeneiségében is. Ez a zeneértési szál egészen Kodály Zoltánig vezet vissza, aki
zeneszerzéstanára és később pártfogója volt Vaszy
Viktornak.
„A magyar vidéki városok tárt karokkal, jó
fizetéssel várják a pedagógiai érzékkel bíró művészeket, akik azután
vidéki működésükkel nemcsak saját megélhetésüket teszik lehetővé,
hanem bekapcsolódhatnak a szépre szomjas tömegek zenei nevelésének
közérdekű munkájába.” Kodály Zoltán 1946-os sorai ezek. Épp akkor írta ezt
Kodály, amikor az ő javaslatára Szegedre érkezett a 43 éves Vaszy Viktor, hogy megszervezze az operatársulatot. Vaszy Szeged XX. századi zenei életének egyik
legkiemelkedőbb alakjává vált. Bár úgy tűnik, elsődleges
hivatásának a vezénylést tekintette, egész életében komponált; műveinek
jegyzéke 107 számot tartalmaz.[3]
Egy 1978-as interjúban ezt olvashatjuk: „Karmesteri működése
befolyásolta-e a zeneszerzőt? – Sajnos, igen. Sok időt és energiát rabolt el a zeneszerzőtől.”[4]
Életművének nagyobb része kéziratban
maradt, és ma közgyűjteményben nem hozzáférhető – ez is oka annak az
adósságnak, amely a Vaszy-művek
feldolgozatlansága terén terheli a zenetudományt. Karmesterként fő
érdeklődési területe az opera volt.[5]
Szerzeményei közül bizonyos mértékben közelít az opera világához nagyszámú
filmzenéje és kísérőzenéje, illetve vokális zenéje. Ez utóbbi
műcsoportban dalok, dalciklusok, kantáták és kórusművek kerültek ki a
tolla alól. Az összesen 15 kíséret nélküli kórusmű között 5-5
nőikari, férfikari és vegyeskari mű található. A főleg
fiatalkorában írott férfikarok – virágének feldolgozás, népdal-csokor, bordal –
nyilvánvalóan a század elején még virágzó dalárda kultúrát voltak hivatottak
kiszolgálni, de ezidőtájt sokkal inkább modern,
művészi tettnek számított vegyeskari illetve a
nőikari műveket írni. Ahogy Kodály fogalmaz 1942-ben: „Amint a férfi
élete nem teljes a nő nélkül, a zene sem teljes a női hang nélkül… A
vegyeskari művek az élet teljességét ábrázolják, a férfikarok csak az
egyik felét, mondhatjuk: nem a szebbiket. A magyar karének ma már csak a vegyeskar
jegyében fejlődhetik tovább.”[6]
Öt
Vaszy-kórusmű a szerző életének utolsó
évtizedében keletkezett – húsz év választja el őket a többitől.[7]
E feltűnően elkülönülő művek között két vegyeskari és három
nőikari mű szerepel. A 91. 96. és 97. jegyzékszám alatt nőikarok
találhatók, amelyek nemcsak kései voltuk miatt
sejtetnek igényességet, hanem szövegválasztásuk miatt is: Shakespeare,
Petrarca, illetve Michelangelo szonettjeire írt madrigálok ezek. Feltétlenül egy csoportban tartja mindezen
darabokat a zenei műfaj azonossága is, a keletkezési idő, az
előadói apparátus és a szöveg versformája mellett. Közülük csak a
Shakespeare-madrigálok jelentek meg nyomtatásban, [8]
ám közös
különlenyomaton elérhető a két Petrarca-madrigál is,[9]
ezeket mutatom be röviden a következőkben.
Madrigálok Shakespeare szonettjeire
(1971)
Vaszy Viktornak zeneszerzőként nem ez az első
találkozása Shakespeare-rel, hiszen az 50-es években A makrancos hölgyhöz és a Lear
királyhoz is írt kísérőzenét.
Most négy verset választott a szonettek közül, amelyek hangsúlyozottan a
szerelemről szólnak. Időskorának fontos, még a világ ítéletét is
felvállaló érzelme volt Sztanics Ibolya
énekesnővel való kapcsolata, és bár ajánlása nincs a daraboknak, ezt a szerelmet
tudhatjuk a művek hátterében.
A négy madrigál szoros tematikai és zenei
egységet alkot. A tételek sajátos színezetükkel valamelyest emlékeztetnek a
szimfóniák négy tételes rendjére, melyben a középső tételek a kevésbé
„problematikusak” a szélsőkben zajlanak a nagyobb konfliktusok. Az érzelmi
ív a „veszekedő szerelmesek” indulatából kinövő hízelgő vallomással kezdődik, hogy a
második tételben valódi, bensőségesen ragaszkodó vallomássá nőjön, és
a házasság gondolatát, a társtalálás fontosságát hangsúlyozó harmadik szám után
egyetlen menedékként jelenjen meg a szerelem érzése, a társ biztonsága. A
Shakespeare-versek nem a híres petrarcai modellt
követik, hanem a franciára épülő angol hagyományhoz kapcsolódnak. A
Shakespeare szentesítette változat szerint három egymást követő,
strófatagolás nélkül írott kvartett után kétsoros, nagyobb bekezdéssel tagolt „couplet” következik. Vaszy Szabó
Lőrinc fordítását vette alapul a megzenésítéshez.
117. szonett
Vádolj
azzal, hogy fukaron fizettem
Mindazt, ami jóságod viszonozta;
Hogy édes szívedet nem emlegettem,
Pedig mind több lánc köt hozzá naponta;
Hogy
idegen lelkekkel csavarogtam
S tékozoltam drágán-vett birtokod;
S minden szelet a vitorlámba fogtam,
Mely szemedtől legmesszebb vontatott.
Ródd fel
sok botlásom, önfejűségem,
S tetézze gyanúd igaz bűnömet;
Végy célba a haragoddal egészen,
Csak ne lőjjön rám friss gyűlöleted.
Mert
fellebbezek: Miért kellett a bűnöm?
Hogy szíved érc-erénye kiderüljön!
A nyitó darab első két sorának egyetlen zenei
mozzanat a meghatározója, a „vádolj” szóhoz kapcsolódó sóhajmotívum.
Ez az első szakasz élesebb metszetekkel és
erőteljesen kibővített alakban tér vissza a mű végén a „végy célba” szavaktól. A tartott hang fölött megszólaló
nyugodt, halk zene a visszatérés-érzet ellenére is jól elkülöníti és kiemeli a couplet kérdését: „Miért kellett a bűnöm?”, ami utat
enged a zene áhítatos kinyílásának a bók, udvarlás szavaira.
A két szélső szakasz között, önmagában kétfelé tagolódó középrész áll.
75. szonett
Az vagy
nekem, mint testnek a kenyér
S tavaszi zápor fűszere a földnek;
Lelkem miattad örök harcban él,
Mint fösvény, kit pénze gondja öl meg;
Csupa
fény és boldogság büszke elmém,
Majd fél: az idő ellop, eltemet;
Csak az enyém légy, néha azt szeretném,
Majd, hogy a világ lássa kincsemet;
Arcod
varázsa csordultig betölt
S egy pillantásodért is sorvadok;
Nincs más, nem is akarok más gyönyört,
Csak amit tőled kaptam s még kapok.
Koldus-szegény
királyi gazdagon,
Részeg vagyok és mindig szomjazom.
A legnépszerűbb, legtöbbször elhangzott tétel a
második madrigál. A verset éles metszettel két, nagyjából egyenlő
hosszúságú részre osztotta Vaszy, így határozott
kezdősorként emelkedik ki a „csak az enyém légy” szöveg. A két részre
tagolódó tételben a középső versszak e súlyos elválasztás ellenére is, a
zenei formahatáron keresztül is összekapcsolódik a környezettől való
erős elválása révén: csak ebben az egy szenvedélyes szakaszban törik meg
az egész tétel alapvetően jellemző monotonitása. Az első
versszak zenéje rendezett benyomást kelt, nagyon halk, átszellemült
recitációval kezdődik, majd osztinátó alakul a
sóhajmotívumos, dúdoló kíséretből – ezek a zenei anyagok majd a harmadik
versszakban visszatérnek. Szinte trombitafanfárként hat ezután a „Csupa fény”
szavakkal induló második versszak, az egyedül itt négyszólamúvá váló zenei
szövet révén.
Ezután hatalmas a zuhanás következik: tercek
félhangonként lefelé csúszó vonalát halljuk. Ez a fajta lefelé kígyózó
kromatikus menet a XIX. században a féltékenység jelévé vált (pl. Wagner Ortrudja). Vaszy zeneileg
szimbolizálja tehát a ki nem mondott féltékenység szót, az elvesztéstől
való félelmet. Szép, ahogy a darab kicsengésekor ez az önkínzó motívum
hosszabb, gyengédebb kifejtést kap, harmonikusabbá válik, és így tartalmában
módosul.
8. szonett
Ki Zene
vagy, mért bús a zene néked?
Méz nem ront mézet, kéj új kéjre vár
Mért szereted azt, ami kínnal éget?
Mért fogadod gyönyörrel, ami fáj?
Ha
egybezsongó ütemek kimért
Frigye, összhangja bántja füledet,
Mind csak korhol, szelíden, amiért,
Nőtlen, te, rossz a társas-éneked.
Halld,
egymásnak mily édesen felelget
Kölcsönös rendben s hitvesként a húr,
Mint mikor férj s a boldog nő s a gyermek
Dala egyetlen dallammá simul:
Szövegtelen
dal, s dús egysége csak
Azt zengi, hogy magadban senki vagy.
A „Ki Zene vagy” a szoprán jellegzetesen kanyargó,
finom dallamával kezdődik; igazi „zenével”, ami a második versszakot is
bevezeti szövegtelenül dúdolva. Ezáltal rondó-szerűvé alakul a szerkezet.
A magány választását, a fájdalom gyönyörrel fogadásának felfoghatatlanságát
szűkített akkordok és a záradékban tritonus
hangköz (a „diabolus in musica”)
szimbolizálja – vele szemben fület gyönyörködtető megoldásokat hallhatunk
az összetartozás szépségének érzékeltetésére. Ott például, ahol a versben a
húrok egybecsengő játéka szimbolizálja a családi boldogságot, négyszólamú
és erőteljesen fanfár-szerű lesz a zene. A befejezésben időben
kétszeresére növekszik a zene-motívum: „magadban senki vagy”.
66. szonett
Fáradt
vagyok, ringass el, ó, halál:
Az érdem itt koldusnak született
És hitvány Semmiségre pompa vár
És árulás sújt minden szent hitet
És
Becsületet rút gyanú aláz
És szűz Erényt a gaz tiporni kész
És Tökéletest korcs utód gyaláz
És Érc-erőt ront béna vezetés
És Észre
láncot doktor Balga vet
És Hatalom előtt néma a Szó
És Egyszerű kap Együgyű nevet
És Rossz-kapitány rabja lett a Jó.
Fáradt
vagyok; jobb volna sírba mennem:
Meghalnék, csak ne hagynám el szerelmem!
A versek előrehaladó,
soroló szerkezete többnyire kupolás, önmagában zárt építménnyé válik a zenében,
amelyet két kórusműben rondó-szerű szálak szőnek át a versszakhatárokon.
A couplet zenéje nem különül el élesen új témával:
általában a visszatérő első anyag kiterjesztett, kidolgozottabb,
harmonikusabb változata – ezáltal érzékelteti a zene a zárósorok sajátosan
aszimmetrikus formálását.
Madrigálok Petrarca szonettjeire
(1975)
E két madrigált a szerző 72 évesen írta,
nyugdíjba vonulásának évében. Nyugdíjazását maga kérte, amelyben része volt
annak is, hogy fölerősödtek a támadások ellene. Előző évben
például egy beadványban szakmai jellegű sérelmeket róttak fel minden
idők legsikeresebb szegedi karmesterének, sőt magánéletének
rendezetlenségét is célba vették. Talán erre is reflektál a két Petrarca
szonett, egyfajta zenés vallomással. A két vers elsősorban az ifjúságra
való visszatekintés, öregedés, elmúlás gondolatkörével foglalkozik.
A
versek abban a legelterjedtebb szonettformában készültek, amelyet e technikai
bravúrokat is megcsillogtató költeménytípus egy változataként Petrarca
szentesített a XIV. században. Két „kvartettet”, azaz négysoros versszakot
tartalmaz, és két szabadabb, két- vagy háromrímű tercinát.
219. szonett (Keresztúry Dezső
fordítása)
Madárkák üde éneke, sirása
veri fel hajnaltájt a völgyek árnyát,
s a fényes, fürge, hűs patakok ágyát
betölti kristályhabjuk mormolása,
Az aranyhajú hajnal új dalára ocsúdok:
szerelmében nincs csalárdság,
Ráébreszt; a természet járja táncát,
s belefésül Thitonus ősz hajűba.
Így kelek fel a hajnalt üdvözölni,
véle a napot s őt, ki
ifjúságom káprázata
s fényét nem oltja semmi.
Egy reggel mindkettőe
egyszerre látom:
a napot csillagok fényét megülni,
s elsáppadni, mit napom gyujt, a lángot.
A „Madárkák üde éneke” kezdetű vers tele van
természeti képpel: madárdallal, patakmormolással, amelyeket szívesen ábrázol a
zene. A madárdalt például szövegtelen zenei motívum festi meg az első és
második versszak bevezetésében. Ez a tétel nagyon érzékletesen követi a vers
szerkezetét: a tercinák előtt hosszabb tagoló
szünet van, így aztán az immár teljesen személyes jellegűvé váló szöveg
egyetlen drámai egységgé alakulhat, egy nagy erősítés után „morendo”, elhalóan fejeződik be a darab. Az első tercina kulcsszava a fény, amely
szinte a Lassus madrigálok stílusában kerül megvalósításra, a szakasz vége
azonban a „diabolus in musicával”
jelzi az elbizonytalanodást. A záró tercina a fénynek
azonnal az árnyékát is megmutatja halk, helyben topogó zenei anyagával: „elsáppadni” látom a lángom.
1. szonett (Csorba Győző fordítása)
Kik hallgatjátok szétszórt rímeimben
a sóhajok szavát, étkét szivemnek
botló ifjúságában életemnek,
midőn más voltam még, másfajta ember:
váltott hangom – mert sirnom kell s
merengnem,
míg meddő kínok és álmok gyötörnek, -
ha tudjátok titkát a szerelemnek,
elnézitek tán, és megszántok engem.
Ma látom már: miképpen hordta széjjel
hírem a nép mesélő kedvtelése;
magamtól is gyakran szégyellve bánom.
Pironkodás járt, ím, e dőreséggel
és önvád és fénylő fölismerése:
e földi boldogság csak röpke álom.
A „Kik
hallgatjátok” kezdetű versből (1) a sok mindenen keresztülment ember
időskori bölcsessége árad, de fájdalmasan hangsúlyos benne a szóbeszéd, a
rágalom motívuma.
A vers
szerkezete ebben a kórusműben is pontosan hallható. A két elbeszélő
tónusú kvartett panaszos hangvételű zenét kap, lefelé haladó mozgásokkal.
Mindkét tercina szomorkásan dúdoló bevezetéssel
kezdődik, ugyanakkor az utolsó versszak zenei visszatérés: csendes
oktávmenetből nagy kinyílás következik – „a földi boldogság röpke álom” –,
amely végül a hosszan tartott záróhangon a semmibe vész. Egyedül itt válik
szabálytalanná az alapmetrum – az ide beékelt ötnegyedes ütem révén szinte
kizökkenni látszik az idő.
Összességében a Petrarca-madrigálok
sokkal konkrétabban érzékeltetik a versformát, mint az előző ciklus.
Másképpen közelítve: úgy tűnik, nagyobb szabadságot engedtek a
zeneszerzőnek a kevésbé tagolt Shakespeare szonettek – legalábbis Vaszy normái szerint –, míg a patrarcai
típus kijelölte számára a zene formájának fő vonalait is.
Vaszy Viktor a madrigál műfaj újraírásával
hűséges maradt a kóruskultúra legkedveltebb műtípusához, amely a
reneszánszban virágzott. Szövegválasztásra is mintát kaphatott innen, hiszen a
reneszánsz madrigálok közül jónéhány Petrarca szonettjeire készült. A szöveg
egyes gesztusainak, szavainak ábrázolásával pedig a madrigalizmus hagyományát elevenítette föl a szerző. A
darabok zenei megoldása több vonatkozásban mutat kötődést ehhez a „nemes
egyszerűségként” értelmezett madrigál-eszményhez. A zenei forma gyakran
visszatéréses, a dallamvezetés a lépő mozgásokat részesíti előnyben –
ezért még a bonyolultabb állásokban is jól énekelhetők a szólamok –, harmóniailag pedig jellemző az azonos alakú
hármashangzatok egymás mellé állítása. Még a modern hangzású helyeken is
kapcsolódási pontot tud találni Vaszy a műfaji
előzményekhez, hiszen a reneszánsz madrigál-zenéjét is izgalmassá tette a Vaszy-kórusoknban oly sokszor hallható
szekund-súrlódás. Ezzel a kimondott és
egyértelmű reneszánsz kóruskulturához való
kapcsolódással ugyanakkor Vaszy a Kodály által
kijelölt úthoz is csatlakozik, mondhatnánk, idős korára „visszakanyarodik”
zeneszerző mesterének elveihez. Ilyen kodályi alapgondolatok a
reneszánszban gyökerező éneklés-kultusz felerősítése, a magyar
zenetörténetben meg nem írt művek „pótólása”, a
zene „mindenkihez”, például az amatőr kórusokhoz való eljutattásának
eszméje. A kiragadott példákon keresztül látható, hogy Vaszy
Viktor zeneszerzői munkássága is, mint ahogy egész életműve, a
legmagasabb igényű zene sokakhoz való eljuttatását célozta.