Szőnyiné Szerző Katalin [1]

120 éve született Vaszy Viktor

„Fehér zacskóban szalmavirág...”

Emléktöredékek Vaszy Viktorról, Mihalovich magántitkáráról

(1978)

1978 tavaszán a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézetének tudományos segédmunkatársaként a következő évben várható Mihalovich Ödön-évfordulóra készültem éppen. Tudományos osztályvezetőm, Legánӱ Dezső, arra bíztatott, írjak Vaszy Viktornak Szegedre, aki fiatal éveiben gyakran megfordult a Zeneakadémia legendás igazgatójának társaságában: talán nyomra tudna vezetni lappangó, elveszettnek hitt források felkutatásában. Egykori hivatalos levelemnek otthon csak a keltezetlen, kéziratos fogalmazványát őrzöm:

„Igen Tisztelt Főzeneigazgató Úr!

A MTA Zenetudományi Intézete XIX. századi magyar zenetörténeti osztálya, közelebbről Legány Dezső tanár úr megbízásából fordulok a Főzeneigazgató Úrhoz. Osztályunk szerteágazó kutatási feladatai között – a készülő ötkötetes magyar zenetörténeti kézikönyv-sorozat előkészítéseként – jelentős helyet foglalnak el a XIX. századi magyar zeneszerzők tematikus műjegyzékével és levelezésével kapcsolatos kutatások. Ezzel a munkávalösszefüggésben megkeresünk minden olyan hazai muzsikust, akinek a múlt század végi, e század eleji magyar zeneszerzőkkel közvetett vagy közvetlen kapcsolata lehetett. Erkel, Liszt, Mihalovich, Dohnányi, Hubay hagyatékára gondolunk elsősorban. Kérdésünk és egyben kérésünk az lenne, vannak-e Főzeneigazgató Úr tulajdonában olyan kéziratok, kották, fénykép- és sajtódokumentációs anyagok, melyeket mint fontos forrásértékű anyagokat, Főzeneigazgató Úr a kutatás számára hozzáférhetővé tudna tenni. Segítőkészségét nagyon megköszönnénk.

Őszinte nagyrabecsüléssel

Szőnyiné Szerző Katalin

tudományos segédmunkatárs”

Postafordultával megérkezett Vaszy Viktor április 24-én keltezett, saját kézzel írt válasza:

„Kedves Sz. Szerző Katalin!

B. levelére válaszolva értesítem, hogy nagyon szívesen állok rendelkezésükre.

Erkel, Liszt Mihalovich, Hubay, Dohnányi, Koessler, Kodály, Bartók stb. vonatkozásában úgy levél, kézirat, mint személyes tapasztalat alapján érzésem szerint néhány érdekesebb információval szolgálhatok.

Nem tudom, mikor vagyok Pesten, de telefonon is jelentkezem, hogy megbeszélhessük a kérdéses problémakörrel kapcsolatos minden dokumentumot, amire szükségük lehet.

Szívélyes üdvözlettel

T. 12-136 (titkos) Vaszy Viktor”

Rövid személyes telefonüzenet alapján 1978. július 4-én délelőttre kaptam tőle időpontot, az Astoria szálló halljába. Elfogódottságomat szinte azonnal feloldotta: jelezte, hogy rövid ideje van, de mindenről beszél, amiről kérdezem és amire még emlékszik. „Lássunk munkához” – mondta. Könyv- és kottatára egykori és még meglévő legendás muzeális értékeiről kérdeztem, a nagy muzsikusok időrendjében.

- Van-e Főzeneigazgató Úr birtokában valamilyen Erkel Ferenctől származó dokumentum? - Igen, van – mondta. Egy eredeti kéziratos, aláírással ellátott névjegy, amelyen Erkel valakinek valamilyen ajándékot megköszön, talán bort,és az ajándék tréfás megismétlését kéri. Még a második világháború alatt Kolozsvárott, Janovics Jenőtől, a kolozsvári Nemzeti Színház igazgatójától kapta ajándékba.

Liszt Ferenc tanítványai közül személyesen ismerte Thománt, Sauert, D’Albert-t, Szendyt. D’Albert nem csak kitűnő zongorista, hanem kiváló zeneszerző is volt, időzött el egy pillanatra a német zeneszerző nevénél. „Hegyek alján” című verista operáját maga is vezényelte egykor, és igen jó zenének tartotta. De úgy véli, csalódna a mai muzsikus, ha az egykori Liszt-tanítványok zongorajátékát hallaná: többségük interpretációja teátrálitása miatt valószínűleg óhatalanul komikusnak tűnne fel. Liszt személyes környezetéből Mihalovich Ödön örökítette rá a jellegzetes Liszt-mondást: „DasistaucheinKöcskemét”. – Itt felkaptam a fejem: Liszt járt volna Kecskeméten? Sohasem hallottam róla.– Vaszy Viktor szabadkozott, hogy ő nem Liszt-kutató, de az bizonyos, hogy Kecskeméten, vagy Kecskeméttel kapcsolatosan valami kellemetlenség érhette Lisztet, s később hasonló kellemetlen esetekre utalva, magyarországi környezete mindig pontosan értette, mire gondol, amikor „Köcskemét” nevét – így „ö”-vel – a mester ismételten szóba hozta.

Van-e, volt-e Főzeneigazgató Úr tulajdonában bármilyen Liszt Ferenctől származó dokumentum? – kérdezem. Sajnos, csak „volt”, meséli. Liszt kézjegyét őrizte számos, a birtokában lévő Mihalovich-kotta, de ezek a háború alatt elvesztek.

Hogyan került Főzeneigazgató Úr közvetlen kapcsolatba Mihalovichcsal? – kérdezem. - 1919-es nyugdíjazása után Mihalovich, a Zeneakadémia korábbi nagytekintélyű igazgatója, aki Liszt Ferenc halála után az intézmény európai rangját kiépítette, néhány évre teljesen visszavonult – meséli. A 20-as évek elején azonban felvette újból a kapcsolatot az akkor már Zeneművészeti Főiskola néven működő tanintézettel, és kért egy zeneszerzős növendéket „amolyan személyi titkárként”. – A Főiskola titkára, Moravcsik Géza, Vaszy Viktort, a volt piarista diákot küldte el Mihalovichhoz, aki egykor szintén a piaristáknál végezte középiskolai tanulmányait. Mihalovich lakása a mai Egyetemi Könyvtár közelében, a régi Reáltanoda utca sarkán volt. Mindig komornája, Paula készítette fel az agg zeneszerzőt az alkalmi sétákra. Mihalovich nehezen járt, lábával történt közelmúltbeli balesete óta rendszeres kíséretre szorult. A Petőfi-szobor környékére jártak sétálni, ahol rendszerint valamelyik padon már várta őket a régi jóbarát, gróf Apponyi Albert. Beszélgettek, kártyáztak. Sokszor csatlakozott hozzájuk Hubay Jenő is, nem elsősorban világhírű hegedűművészként, hanem mint a Zeneakadémiának Mihalovichot követő igazgató-utódja, ifjabb intézetvezető kolléga. Így ért össze a jelen a múlttal, így vált láthatatlan szálakon kontinuitássá sok muzsikus-nemzedék tapasztalata. - Mihalovich szarkasztikus természetére mi sem jellemzőbb, nevetett Vaszy Viktor, mint hogy Hubay szakállát csak „pemzli”-nek hívta.

– Maradt-e valamilyen fontos forrásanyag Mihalovich Ödön hagyatékából – kérdezem. Nem is titkolom: engem személy szerint ez izgat leginkább. Hová kerülhetett Mihalovich Ödön egykori kéziratos naplója, Liszttel kapcsolatos emlékei, mindaz, melyről a kutatás Major Ervin 1929-es Mihalovich-életrajza alapján még tudomást szerezhetett, de melyek mára közgyűjteményekben már nem elérhetőek.

„Még Mihalovich életében én vettem meg Mihalovich egész kottatárát” – mondja. Emlékei szerint 40 kéziratos levél volt például a hagyatékban, többnyire magántermészetű levelek. (A kutatás ma e levécsomóban sejti pédául a Mihalovich Ödönnek szóló MathildeWesendonk-leveleket, Wagner és később Mihalovich nagy közös női ideáljának ma ismeretelen helyen lappangó írásait.) Vaszy Viktornak Kolozsvárról 1944. július 9-én kellett eljönnie, Kolozsvárott még vele volt ez az értékes hagyaték, de bútorait, kottáit, hangszereit csak 1944 őszén küldték utána. Minden rendben meg is érkezett, kivéve a Liszttel kapcsolatos Mihalovich-kottákat és a szintén az ő tulajdonában lévő, Mahlerrel kapcsolatos anyagot.

(Itt megállítanám, szeretnék bővebb információkat kapni az egykor elveszett, pótolhatatlan zenetörténeti értékekről, de érezhetően nem akar a veszteségekről beszélni.)

Keserűen legyint és Mihalovichműveiről kezd beszélni. A „szelíd wagneriánus” művei között vannak egészen jók is, mondja. Például a Sellő című szimfonikus költemény. Nagy kár, hogy Mihalovich és nemzedéke művészete teljesen kiszorult a magyar hangversenyéletből – fejti ki. Tervei között épp ezért szerepel még egy Mihalovich Ödön, Koessler János és kortársai műveiből összeállított hangverseny ötlete.

Kodálynak 1921-től volt a magántanítványa. Feljárt az Áldás utcába, ahol Emma néni személyes varázsa őt is, mint annyi barátját, elbűvölte. „Eszményien csúnya, de nagyon okos asszony volt, szerelmes is volt bele mindenki, Kodály mellett Bartók is, Dohnányi is” – mesélte belefeledkezve. Kodály azonban „igen gyámoltalan” ember volt, ahogy ő látta, valójában Emma néni „adminisztrálta”. 1944–45–46-ban Vaszy Viktor élete leggyászosabb esztendeit élte át, sorra veszítette el legközvetlenebb hozzátartozóit, kislányát, első feleségét, édesapját. Lánya temetése után lakásán furcsa küldemény várta: fehér zacskóban szalmavirág, Kodályék kondoleáló soraival. Emma néni később így mentegetőzött: „Elmentünk volna atemetésre, de nem volt pénzünk.” Vannak a tulajdonában Kodály-levelek is persze, mondja, de ezek közreadása Kodályné Sárika és Breuer János kezében már úton van a tudományos közlés felé.

Bartókkal kapcsolatosan sok közös koncert emlékét őrzi. Szavaiból a sokak által megörökített jellegzetes Bartók-portré bontakozik ki. Határozott egyéniség volt, de nem makacs, már 1921-ben ősz hajjal, megvilágításban áttetsző, finom metszésű orral. Rendszerint szerdai napokon találkoztak a Zeneakadémia Bartók tanítási termében. Sokszor Molnár Antal, Kodály Zoltán is ott volt. A Cantata profana 1936-os budapesti bemutatóját a Palestrina Kórus karnagyaként Vaszy nem kevesebb, mint 53 próbával tanította be. A próbákon rendszeresen Bartók is ott volt, és a „szarvasfúga” metronómjelzését Vaszy Viktor kérésére javította át egy hajszoltabb tempóról a ma érvényes mérsékeltebb tempóra. Még élénken él emlékezetében az első találkozások egyik jellemző mozzanata. Vaszy észrevehetően ideges volt Bartók jelenlétében, aki így oldotta fel a fiatalabb kollega lámpalázát: „A legutóbb én is eltoltam a mű ezt és ezt a részét...”

A Cantata budapesti bemutatóját a Filharmóniai Társaság élén valójában Dohnányi szerette volna elsőként elvezényelni, „pedig nem neki kapartam én ki ezt a művet…” – idézte fel Vaszy Viktor a színfalak mögötti rivalizálás emlékét. 1936. november 10-én azután jóllehet Dohnányi állt elsőként a Cantata budapesti premierjének karmesteri pulpitusához, az igazi nagy átütő közönségsikert az az újabb Cantata profana előadás hozta csak el, mely egy hónappal később a Székesfővárosi Zenekarral Vaszy Viktor nevéhez fűződött. Szavaiból egyértelműen érződik, egy pillanatig sem kétséges számára, kit illet a Cantata profana - Bartók személyes jelenlétével, nyilatkozataival is igazolt - itthoni bemutatójának zenetörténeti érdeme.

Bartókot és Vaszy Viktort rejtett szálakon összekötötte a Bartók és Vaszy édesanyja közötti ifjúkori kapcsolat is. Vaszy Viktor édesanyja a felvidéki Gömörpanyin született a Szilárdy-család rokonaként és lánykorában a Rigele-családnál nevelkedett Pozsonyban. Volt úgy, hogy a Rigele-családnál együtt kamarázott az ifjú Bartókkal. Édesanyja Bartók-emlékeiből egy Bartók-levelet idéz fel– a címzett említése nélkül ez családi körben többször is szóba kerülhetett –, melyben a fiatal Bartók neheztelését fejezte ki amiatt, hogy a Rigele-család kottákat kölcsönzött Frigyes főhercegnek. Vaszy Viktor édesanyja emlékezetével szembesítette a bartóki szemrehányást: a hét bizonyos napjaira a főhercegi család kérte a szóbanforgó műveket kölcsön. Hogyan lehetett volna ezt a kérést nem teljesíteni?

Vaszy Viktor Bartók második feleségét, Pásztory Dittát is ismerte még leánykorából. Szőke, bubifrizurás, gömbölyded lány volt, közvetlen modorú. Vaszy Viktort meglepetésként érte a házasságkötés híre: a Főiskola kapujában a későbbi Arma Páltól, Bartókék tanújától értesült az eseményről. Közös hangversenyekről őriz még emlékeket Pásztory Dittáról, aki Bartók feleségeként – lánykori önmagához képest – „nagyon megváltozott”, tartózkodó, visszahúzódó teremtés lett.

Jó kapcsolat fűzi egyébként ifjú Bartók Bélához is, az unitárius egyház főgondnokához – meséli. „Tudta, hogy Bartók első fiát sokáig nem keresztelték meg, és az unitárius hitet a létező felekezetek közül Bartók maga választotta a fia számára? – kérdezi.

- Bartók-dokumentumok? – kérdem. „A háború alatt jártam Nagyszentmiklóson, és lefényképeztem Bartók szülőházát, a temetőben pedig a családi Bartók és Voit sírokat.”

- A képek azóta elvesztek, de a filmjük még meglehet valahol – mondja.

Bartók környezetéből jóban volt még Kerpely Jenővel és Waldbauer Imrével is. Kerpely leánya, Judit később Szegeden zenekari tagként dolgozott a keze alatt.

Itt váratlanul megritkulnak a jegyzeteim. Vaszy Viktor nőrokona érkezik meg, és a riport gyors befejezését sürgeti. Kolozsvári, szegedi évei? Már csak szűkszavú tőmondatok hagyják el az ajkát. Kolozsváron tulajdonképpen szeretett lenni, de a kollegákkal nem volt éppen „idillikus” a viszonya. Ma már csak Farkas Ferenccel tartja a régiek közül a kapcsolatot. Még megemlíti:neheztel az új magyar Zenei Lexikon szerkesztőire a személyére vonatkozó címszó tartalmatlanságáért. Úgy érzi, pályájának érdem szerinti méltatása bántóan hiányosra sikerült. Nem tudja, kit terhel érte a felelősség. Ettől függetlenül Bartha Dénest, a lexikon főszerkesztőjét a régi barátsággal üdvözli. További kérdéseinket levélben várja.

Jegyzeteimben már nem szerepel, de 25 éve különös élességgel őrzöm egyik utolsó mondatát. Búcsúzóul személyes közérzetéről kérdeztem: „Tudja, úgy érzem magam, mintha egy idő óta egy hosszú alagútba kerültem volna, és az alagút végén, nagyon távol, már derengene valami.”