VÁSÁRY TAMÁS 90
I.
VÁSÁRY TAMÁS KILENCVEN ÉVES
„A művészet értékének fokmérője az
érzésvilág"
Kilencvenedik
születésnapját ünnepli Vásáry Tamás a nemzet művésze, az MMA rendes tagja. Csodagyerekként
indult, Dohnányi tanítványa és Kodály tanársegédje volt, zongoraművészként,
majd karmesterként is bejárta a világot.
„Valójában az egész szezonban minden
hangversenyem születésnapi koncert – mondta Vásáry Tamás az Előadóművészi
Jogvédő Irodának (EJI). – Amikor megkérdezték tőlem, mi szerepeljen az
első koncert műsorán, nekem azonnal Beethoven 9. szimfóniája jutott eszembe,
annak is az utolsó tétele, az Örömóda.
Schiller szövege és a mű mondanivalója számomra egyértelművé teszi, hogy ennél
jobb kívánságot nehéz lenne találni erre az alkalomra. Üzenete egyértelmű:
ünneplés, örömünnep. Megható lehetett az eredeti bemutató, amelyen Beethoven
már nem hallott semmit, csak látta, hogy a közönség magánkívül éljenezte."
Vásáry Tamás 1933. augusztus 11-én született, az ünnepi koncertsorozat azonban
korábban, szeptember 3-án indul, a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara
megalapításának 80. évfordulóján. A következő hetekben lesz Dvořák- és
Mendelssohn-est, az ünnepelt művész Liszt Les Préludes-jét is vezényli, ez volt ugyanis az első zenemű,
amelyet dirigált – nyolcévesen. „Még nem igazi zenekarnak, hanem csak egy
hanglemeznek, amelyet nővérem tett fel a lemezjátszóra – eleveníti fel a
karmester. – A felvételen a philadelphiai zenekar játszott Ormándy Jenő
vezényletével."
Az ünnepi koncertsorozat keretében távol-keleti
turnéra indul Vásáry Tamás: japán, koreai és kínai zenekarokat vezényel többek
közt Tokió, Szöul, Peking legkiválóbb együtteseivel együttműködésben. Hogyan
bírja erővel? „Én a zenélést sosem tekintettem munkának, inkább kiváltságos
állapotnak – vallja a művész. – Nagyon jó érzés a legszebb zenéket játszani
vagy karmesterként dirigálni. Ezt a munkát az élet ajándékának fogom fel."
Vásáry Tamás az EJI kérdésére elmondta:
tapasztalata szerint a klasszikus, romantikus nagy kompozíciókat keresi és
igényli a publikum. Inkább az a kérdés, hogyan jut el a közönséghez, azaz mit
hallanak ezekből a mai és a következő generáció zeneértő emberei. „Ma eleve úgy
készülnek a lemezek, hogy a felvétel előtt beállított számítógép önállóan
korrigálja a hangokat. A lemezen rögzített anyag ugyan tökéletes lesz, de nem biztos,
hogy a koncertteremben is ilyen volt. Az sem biztos, hogy a gép átengedi azt a
pillanatnyi érzést, hangulatot, amit a dirigens az előadás során a zenekartól
kért. A digitalizáció bizonyos értelemben nagy segítség a zenemű közlésében,
ugyanakkor művi beavatkozás. Nagy különbség van aközött, hogy a zenét egy ember
művészi produkciójának eredményeként hallgatjuk, vagy hogy egy gép csiszolta
hibátlanra a felvételt. Ha sarkosabban fogalmazok: az élő zenét megfosztja
művészi hitelétől" – jelentette ki. Majd hozzátette: „Számomra a művészet
értékének fokmérője az érzésvilág. Az a zene, az a vers vagy bármely alkotás,
amely nem hat meg, nem gyakorol benyomást az érzelmeimre, szerintem nem igazi
művészet."
Vásáry Tamás a Magyar Szent István-rend
kitüntetettje, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja, az UNESCO Mozart érem,
Bach és Paderewszki-érem tulajdonosa, a londoni College of Music, valamint a
Royal Academy of Music díszdoktora. Kitüntették a Fancia Művészetek
Érdemrendjének Tiszti fokozatával, a Magyar Köztársaság Érdemrend
tisztikeresztje és a középkeresztje a csillagokkal, Kossuth-díjjal és
Köztársaság Aranyérem. Birtokosa a Millenáris Kölcsey díjnak, Köztársaság
Elnökének Érdeméremének, a Magyar Örökség díj, a Bartók Béla – Pásztory díj, a
Pro-Arte díjaknak. Vásáry Tamás a Magyar Kultúra Követe, Debrecen város,
Hajdúböszörmény és Újbuda díszpolgára, a Debreceni Egyetem díszdoktora, a
nemzet művésze. 2013-ban a magyar kormány Vásáry Tamás-Ösztöndíjat alapított
zenei és önkéntes kategóriában. (MMA)
II.
CSAK A VÁGYAK NÉLKÜLI
EMBER SZABAD IGAZÁN
ÉRDI SÁNDOR INTERJÚJA[1]
Fotó: Erdélyi
Gábor
Zongoraművész, karmester. Bejárta a világot,
játszott gyerekeknek és uralkodóknak, felvételei, díjai és kitüntetései számát
maga sem tudja pontosan. Rendszeresen zsűrizik, mesterkurzusokat tart,
televíziós sorozatokra készül, verseket, regényt ír, mindezt persze az
utazások, a zenekari koncertek és szólóestek mellett. Tudós agya egy gyerek
játékos kópéságával pörög. Sosem fáradt, ami érthető, hiszen még csak nyolcvan
éves. Kapcsolatunk, barátságunk több mint húsz éve kezdődött, így a Gentleman
kedvéért sem magázódtunk.
Két
napja érkeztél Kínából. Nem fáraszt ez a rengeteg utazás?
Nem, s mostanában már nem is utazom annyit.
Igaz, néha becsúsznak kisebb hibák. Tavaly például éppen Kínában voltam, aztán
egy napra Párizsba rohantam egy koncertre, harmadnap pedig már megint Peking
felé repültem, mert valahogy így jött ki a lépés, összejöttek a dolgok. Azért
már nem szaladgálok annyit, mint harmincévesen, amikor bizony volt olyan
esztendő, amikor világkörüli turnék miatt szinte egyetlen napot sem tölthettem
otthon. Életem legsikeresebb, de legszörnyűbb időszaka volt, ma is csak
rémálmaimban jön elő.
Most
éppen mi dolgod volt odakinn?
Mesterkurzust vezettem és koncerteztem. Nagyon
nagy élmény volt több szempontból is
Éspedig?
Sokarcú, izgalmas világ, nehéz kiismerni. Hideg, távolságtartó, ugyanakkor érzelmes,
nagyszívű egyszerre. Mondok két példát. A felkérés levelezéssel kezdődött,
udvarias, de kimért, hideg stílusban. Mondtam is magamban: aki így levelez,
annak a muzsikához nem lehet köze, legfeljebb a pénzhez ért. Aztán a
repülőtéren egy fiatalember fogadott, aki az első oldottabb mondatom után
elmosolyodott, félóra múltán már vicceket váltottunk, estére barátok lettünk, a
vacsora végeztével úgy váltunk el, mintha évtizedek óta ismernénk egymást, s
közben az is kiderült, hogy bizony ért ő a muzsikához is. Aztán: a tanítás
során hallgatom a gyerekeket – tudnod kell, hogy ötmillió fiatal tanul
zongorázni –, szóval hallgatom őket, és egyik ámulatból a másikba esem. Ezek a
tinédzserek olyan technikával játsszák a Liszt-műveket, amilyenről álmodni sem
mertem. Ám, miközben hihetetlen biztonsággal száguldanak ide-oda a klaviatúrán,
s szól a kezük alatt a hangszer, mint a veszedelem, valami egyre feltűnőbb:
hiányzik a muzsika, vagyis éppen a lényeg, mert erről bizony fogalmuk sincs. A
technika tökéletes, ám mögötte se gondolat, se érzés, s még kevésbé érzelem.
Magyarázom nekik, de alig értik. Aztán mégis megtörténik a csoda: a koncertemen
zongoratanárok és hallgatók ültek a nézőtéren, ezért volt bennem némi félsz,
hiszen különös helyzet az, amikor a tanár vizsgázik a tanítványok előtt. Aztán
eldöntöttem: megkísérlem megmutatni nekik, hogy a zene lényege nem a technika,
hanem valami más, ami jóval több ennél, és jóval fontosabb is: a szellem és az
érzelem. A koncert után úgy éreztem magam, mint egy popsztár, s újdonsült kínai
barátom másnap elmesélte, hogy a tanárok és a növendékek hajnalig nem aludtak,
annyira megrendítette őket az esti Liszt-muzsika. Nehezen megnyitható, első
pillanatban idegen világ, szinte elutasító, merev mentalitás, ám mögötte
hatalmas érzelmi mélység rejtőzik, csak meg kell találni a kulcsot hozzá. A
szép zenénél jobb kulcs pedig nincs.
Liszt Ferenc - 15. Magyar
rapszódia (Vásáry Tamás) 1996 (4:33)
Vásáry plays Liszt - Legend
No. 2 (7:42)
Az
élet más területeit is mostanában mintha a technika uralná...
Így van, de ne csodálkozz ezen. Az emberiség
jelentős része csalódott az egyházakban és a vallásban, hiszen az Isten
szolgálatában történtek meg az emberség és az emberiség ellen elkövetett
legszörnyűbb bűnök. Gondolj csak a keresztes- és vallásháborúk milliónyi
áldozatára, a szentnek mondott inkvizícióra, vagy éppen arra, hogy hányszor és
hány oldalon áldották meg a gyilkolni indulók zászlait az egyház emberei, s
akkor még a haláltáborokról nem is beszéltem. S csak körül kell néznünk a mai
világban, hogy láthassuk: a folyamat még nem ért véget. Az emberek tehát más
Istent kerestek, s megtalálni vélték a tudományban, a materializmusban. Ám ez
sem hozott megnyugvást, hiszen minél többet tudunk a világról, annál inkább
kiderül, hogy mennyi mindent nem tudunk. Van például megnyugtató válasz arra az
egyszerű kérdésre, hogy mi az anyag? Hogyan keletkezett a világmindenség vagy a
földi élet? Nincs, mert ami ma igaznak tűnik, másnapra tévedéssé vagy
részigazsággá minősül. Ez persze a tudomány sajátja, de ez a mindennapi ember
számára nem válasz. S most egy harmadik istent imádunk: a technika és
technológia istenét. Ez működik a fiatal muzsikusokban is. Amikor zsűritagként
hallgatom őket, hol dühöngök, hol meg sajnálkozom, hiszen mivégre ez a rengeteg
munka, ha épp a muzsika szépsége és öröme hiányzik belőle?
Gyermekkorodban nagyon vallásos voltál.
Igen, debreceni őseimhez méltó módon. Később,
még gyerekként, megismerkedtem a jógával, s ennek a tudománya – persze hosszú
évek során – megtanított sok mindenre, egyebek közt arra is, hogy az Istent ne
kívül keressem, hanem önmagamban. Ami, persze, nem azt jelenti, hogy Istennek
képzelem magam, mindössze annyit, hogy számomra Isten ma már a tökéletesség
szinonimája, s ha van értelme az emberi létnek, az mindössze annyi, hogy
törekednünk kell ennek megközelítésére. S ha szellemi síkon egyre magasabbra
törünk, talán megközelíthetjük a bennünk lakozó jót, a minden emberben ott lévő
istenit. Ez persze egyetlen rövidke élet alatt lehetetlen, de hátha adatik
nekünk egy második, vagy még több? Mindaz, amit erről gondolok, ennél sokkal
összetettebb, de ennek elmesélésére most nem vállalkozom, már csak azért sem,
mert rövidesen olvasható lesz...
Nocsak.
Életrajz, regény, esszé?
Nem életrajz, hanem életregény, ami egy másik
műfaj. Ildikó, az első feleségem kényszerített londoni életünk időszakában az
íróasztal mögé, s bár szabódtam, nem volt ellenemre, hiszen gyermekkorom óta
mindig írogattam valamit. Végül is rávett, hogy írjam le mindazt, ami
körülöttem, s bennem zajlik. Az évek során megszületett egy 2500 oldalas,
önmagammal és ismerőseimmel szemben is kíméletlenül reális, minden szavában
őszinte kézirat. Egy lépést sem tettem annak érdekében, hogy ez valaha is
megjelenjen, de a véletlen úgy hozta, hogy most, nyolcvanéves koromban egyik
legnagyobb hazai könyvkiadó főszerkesztőjének tudomására jutott ez az írás, s
miután kérésére elküldtem néhány fejezetet, rövidesen pozitív visszajelzést
kaptam. Most úgy néz ki, hogy a teljes anyag még az idén megjelenik. Szerintem
szörnyű botrány lesz belőle, mert a mai világ mai emberei sem az őszinteséghez,
sem a kritikához nincsenek hozzászokva, márpedig a könyv szereplői közül
nemcsak én élek még.
Nem
vagy valami jó véleménnyel a mai világról...
Mondjuk inkább úgy, hogy vegyes a kép. Ami a
klasszikus művészetek helyzetét illeti, nos, ott valóban borúlátó vagyok. Ha
belépsz egy boltba, ahol zenei anyagot is találsz, legfeljebb a sarokban
bukkanhatsz néhány klasszikus felvételre. A világ változik, s ez nem kedvez sem
a szépirodalomnak, sem az általam kedvelt zenének. Ma az attraktivitás és a
vizualitás világában élünk.
Valóban,
ma egyre kevesebb az olyan koncert, amelyen a művész és a művek önmagukban
megélnek a pódiumon. Valamit ki kell találni mellé, szöveget, vetítést, táncot
vagy legalábbis valami eredeti, vagy annak tűnő attrakciót.
Igen, de hát változik a világ. A popkultúra ledöntötte azt a falat, amely a
művész és az áhítattal bámuló közönség közé egy évszázad alatt felépült. És ez
nem is baj, a kérdés mindig az, hogy az újdonság, amellyel meglepjük és
elszórakoztatjuk a közönséget, művészet-e vagy kóklerség. Én is sokféle
dologgal kísérletezem, koncert közben mesélek a közönségnek a szerzőről vagy a
művekről, balettművész feleségemmel közös estjeink is vannak, és sosem érzem
azt, hogy ez kényszer vagy engedmény lenne. Tudomásul veszem, értem és
megértem, hogy a mai kor embere a koncerttermekben is az ájult csodálat helyett
a színvonalas szórakozást keresi, s ha a mai kor ritmusának a változatosság, a
hallgatóinézői igényeknek az attraktivitás felel meg, hát miért ne kapja meg
Beethoven mellé ezt is? Egyébként is, mi ebben a csodálnivaló? A világon semmi
sem örök, hiszen az élet sem az. Születünk, kiteljesedünk, hanyatlunk, s
meghalunk, miközben új életek születnek, melyekre hasonló sors vár. A ma
klasszikusnak mondott zene sem létezett mindig, hiszen a születését is csak
néhány évszázadtól számítjuk igazán, s a huszadik század második fele már
inkább a hanyatlásé, a XXI. század pedig ki tudja, mit hoz? De azt is látnunk
kell, hogy eközben mi minden új születik a művészetben is! És ha mindezt ma nem
is értékeljük igazán, ne feledjük, hogy az impresszionistákat is bolondnak
nézték kortársaik.
Mint
muzsikus sokat változtál az elmúlt hatvan évben?
Alapvetően nem, két dologban azonban igen.
Sokkal szabadabb lettem a zongoránál, mint boldogult ifjúkoromban. Hogy érthető
legyen: minden zeneműnek van egy meghatározott ritmusa, de hogy ezzel ki hogyan
bánik, az már az egyéniség szabadságától függ. Kezdetben ugyanis a kottának
akarunk megfelelni, azt hívén, hogy így szolgáljuk legjobban a szerzőt, s csak
később jön rá az ember – már, ha rájön egyáltalán –, hogy a zene ennél többet
követel tőlünk. A másik: ma már egészen másként közelítek a művekhez, mint
kezdeti éveimben, amikor még csak maga a mű izgatott. Számomra a legnagyobb
talány, hogyan tudnám megfejteni, majd a közönséghez is eljuttatni azt az
élményt, érzetet, érzelmet, amelyből a mű született, hiszen minden mű
keletkezését inspirálta valami. Ha erre rájövök vagy ráérzek, csak akkor tudom
igazán, mit is akart elmondani a szerző, s talán így még hitelesebben tudom
elmuzsikálni a művét, mintha csak a kottafejekkel, az előírásokkal meg a
billentyűkkel törődnék.
Mozart: Concerto Rondo in D
major, KV 382 (Tamás Érdi, Tamás Vásáry)
(10:86)
Érdi Tamás (zongora),
Weiner-Szász Kamaraszimfonikusok, vezényel: Vásáry Tamás
Vásáry Tamás és a Savaria
Szimfonikus Zenekar 1:07:49)
Vásáry Tamás vezényel és zongorázik a Savaria
Szimfonikus Zenekar közreműködésével
Mozart:
C-dúr zongoraverseny K 467
Brahms: III. F-dúr szimfónia op.90
A 2011. május 13-án, a szombathelyi Bartók
Teremben elhangzott hangverseny felvétele.
Kodály - Budavári Te Deum -
Conductor: Tamás Vásáry (23:30)
Mostanában kevesebbet játszol, és többet
vezényelsz. Miért?
Több oka is van. Hogy a kevésbé fontossal kezdjem:
fiatalabb koromban jobban is bírtam, jobban is szerettem az ezzel a hivatással
járó magányt, a bezártságot, s jobban tűrtem a monotóniát is. Mert ez mind a
hivatásunk velejárója. Az emberek nem sejtik, mi mindent kell végigcsinálnunk,
mire egy-egy művel ki merünk állni a koncertpódiumra. Hány százszor kell
ugyanazt a bonyolult variációt végigjátszani a zongora mellé láncolva,
magányosan, mire elmondhatjuk, hogy na, jó, ez már az enyém. A zongorista
anyaghoz kötött, a zongorához, a karmester viszont szabad ember, ráadásul övé
az egész zeneirodalom. Ám van ennél nyomósabb ok is. Rettenetesen izgat, hogyan
lehet az emberekre hatni, száz embert arra bírni, hogy jobbak legyenek tegnapi
önmaguknál. Volt néhány meghatározó fiatalkori élményem ezzel kapcsolatban.
Gyerekkoromban a debreceni színházban láttam Somlay Artúrt. Bejött, leült a
színpad közepén egy fotelba, s meg sem szólalt. Körülötte zajlottak az
események, de én csak rá tudtam figyelni. Azt mondtam magamban: na, ez a
művészet! Később Londonban Fischer Annie-val együtt néztük meg Klemperer utolsó
produkcióját, a Cosi fan tuttét. Klemperer már nagyon beteg volt, tolószékben
vitték fel a pódiumra, már a kezét sem tudta mozgatni, s mégis, a színpadon
olyan csoda született, hogy mindketten sírni kezdtünk, mert zenekar talán még
sosem játszott ilyen csodálatosan. Ez a személyiség varázsa, az a
megmagyarázhatatlan sugárzás, amely egyes emberekből árad. Ennek a titka izgat
rettenetesen, hiszen
ez az előadóművészet lényege. S van még egy ok: szeretem az embereket, szeretek
köztük lenni, ügyes-bajos dolgaikkal foglalkozni, azt hiszem, eredeti hivatásom
ellenére én közösségi embernek születtem.
Fotó: Erdélyi
Gábor
Van
valami, amit még nem értél el?
Még mindig nem értem el azt, hogy ne vágyakozzak
semmi után. Hiszen csak a vágyak nélküli ember szabad igazán.
III.
EMLÉKTÖREDÉKEK*
VÁSÁRY
TAMÁS VISSZAEMLÉKEZÉSE
Anniet először egy szólóesten hallottam.
Emlékszem, hogy Mozart B-dúr szonátájával kezdte a műsort. Én az orgonaülésen
ültem és megrendülten hallgattam. Ezt követően még alig ismert, de szüleim
kitelepítésekor kölcsönt adott. Pályázati (diploma?) koncertem után
kaptam egy üzenetet, hogy látogassam meg Szent István parki lakásában. Ott volt
legjobb barátjuk, Ungár Imre is. Nagyon szépeket mondtak a
koncertemről, játszottam nekik, majd megkérdezték, hogyan tervezem a jövőmet.
Annie szerint többet kell gyakorolnom, de nekem akkor szüleimet kellett
eltartani. Egy ideig nem mertem Nála jelentkezni, mert
felkészületlennek éreztem magam. Végül elmentem hozzá és ő életre szóló tanácsokat
adott. „- Nagyon dolgozza ki a műsort, főként, ha először
játssza.” A gyakorlásról annyit mondott: „- Első dolog az legyen,
hogy üljön le a zongorához, ne csináljon semmit se. Majd gyakoroljon négy órát,
akkor már bármi történhet, megvan a biztonsága.” Máskor azt mondta, hogy
mindennap játsszam el a programot egyszer.
Azt mondta, soha nem nyúl a zongorához, hogy
valamit átjátsszon. Mindig átéléssel, a maximális szépség megkövetelésével, a
legnagyobb igénnyel nyúlt a hangszerhez.
Megkérdeztem Tőle, hogyan lehetséges, hogy a
hangverseny elején nem kell – mint nekem – „bejátszania” magát. „-Ez azért van,
mert én soha nem ülök le úgy a zongorához, hogy ne teljes átéléssel játsszam.
Még skálázni is lehet szépen, úgy, hogy abban legyen valami művészet.”
Brahms B-dúr zongoraversenyének első
szólórészében van egy nagy ugrás alsó F-ről egy domináns akkordra. Én erre időt
szántam volna, mikor azt mondta: „De akkor hol marad a
gesztus?” Inkább kockáztatott, de ezt az ugrást a kifejezés
érdekében nem akarta lassítani. Egy alkalommal Ferencsik János vezényletével
játszotta úgy, hogy egyik körme betört és végig fájdalmas volt. Az előadáson
semmit nem lehetett észrevenni – csodálatos volt.
Ő – ellentétben velem – koncert előtt kevesebbet
gyakorolt. Kivéve, ha olyan ritkán játszott darabokat adott elő, mint Debussy
műveit. Londoni koncertsorozata előtt hat-hét órákat is gyakorolt.
Játékommal általában elégedett volt. „-Neked
Chopint kell játszani, mert van egy veled született Chopin hangod” – ekkor már
tegeződtünk. Második koncertemen – visszatérésem után – Beethoven és Chopin
műveket játszottam, és ekkor kifejtette, hogy a Beethoven művek előadása sokkal
jobban tetszett neki.
Nemritkán férjével, Aladárral sem voltak egy véleményen.
Emlékszem, amikor nagy vita volt közöttük Schumann: Pillangók sorozatának egyik
tételéről. „Túl szépen játszik” – mondta valakiről, mert hiányolta a
robosztusabb, emberibb kifejezéseket, a humánus karaktereket. „– Már, amikor
„belekapsz”, kell, hogy érezhető legyen a darab karaktere.”
Annie stílusérzéke valószínűleg teljes mértékben
veleszületett. Számomra ő a legcsodálatosabb zongorista, aki megőrizte
játékának hamvasságát, ártatlanságát. Mesterének Dohnányit tartotta, aki
ideális volt abból a
ártatlanságát. Mesterének Dohnányit tartotta,
aki ideális volt abból a szempontból, hogy zenét és nem zongorázást tanított.
Nézeteit nem erőltette rá tanítványaira. Annie sohasem spekulált azon, hogy mit
miért csinál. Nem lehetett semmire sem rákényszeríteni. Macskaszerű jó
ösztönét, fizikai természetességét nem vesztette el, mint az átlagos civil
ember.
Máskor nem a zenéé volt a főszerep. „-Most nem
lehet a nagyszobába bemenni, Aladár dolgozik”. A zongoraszoba minden felülete,
padlója tele volt ekkor Aladár papírjaival. Mi meghúzódtunk a konyhában és
Annie sütni-főzni kezdett. Olyan kolbászos omlettet életemben nem ettem, mint
amilyet akkor készített. Egyszer „rendeltem” nála csülkös töltött káposztát.
„-Ne egyen már többet, beteg lesz!” – és tényleg majdnem betegre ettem magam.
Az édességet nem szerette. Ott állt a sok félig elfogyasztott lekvár a
kamrában. Én szépen, szisztematikusan feléltem a készletet.
Bejárónőjük az ötvenes években egy idős hölgy
volt, akit Annie „öreganyám”-nak szólított. Annie kedvenc története volt,
amikor távolléte alatt így perlekedett, mert Aladárral éjfél utánig
zongoráztunk: „Ez a Vásáry idejött ütögetni a zongorát, ahelyett,
hogy otthon a sajátját ütögette volna!”
De Annie is tudott féltékeny lenni. Elmondása
szerint még nem ismerte személyesen Tóth Aladárt, de már szerelmes volt belé.
Egy híres zongoraművésznő játszott a Vigadóban, nagy dekoltázzsal. Annie
féltékenyen nézte, hogyan bámulta Aladár a művésznőt.
Anniék nagyon szerették a halat, csigát. A
brüsszeli zongoraversenyre – ahol zsűritag volt - Aladárral együtt jöttek ki.
Én egy nagy zacskó csigát már néhány nappal előtte bevásároltam, beraktam egy
polcra. A csiga megromlott, fertelmes szaga lett, hiszen fogalmam sem volt,
hogyan kell tárolni. Egy alkalommal kalapvásárlásban segédkeztem, bár tudtam,
hogy Annie szinte soha nem visel kalapot, mivel szép hajkoronája van. Vért
izzadtam és egy délutánba került, míg megtaláltuk a neki tetszőt.
Ízléses öltözködéséről sok szó esett. A vásárlás
számára hosszadalmas és játékos kedvtelés volt. Az idő ekkor megszűnt
körülötte. Rajongó ismerőseinek, ha megkérte, akkor teljes mértékben rá kellett
idejüket szánni. Ilyenkor elvárta, hogy segítsenek, „kiszolgálják”. Ez nem
mondott ellent annak, hogy általában minden dologban határozott, céltudatos
volt, és szeretett sok mindent maga elintézni. A rá nehezedő terheket úgy tudta
elviselni, ha szabadidejében azt tette, amihez kedve volt. Amikor Angliában
járt, felhívott minket: most elmennék hozzátok. Máskor hiába vártuk, hogy jelentkezzen
utazása során. Ezt nem volt szabad tőle rossznéven venni.
Amikor vásároltam Locarnóban egy üdülőt,
meghívtam Anniet. „-Kedvenc üdülőhelyem – mondta” Ettől fogva egyedül,
vagy húgával, Magdával gyakran üdült nálunk, sokat úszott – talán ez volt az egyetlen
egészséges az életvitelében. Megtanítottuk bridzselni, amelyet ettől fogva
lelkesen játszott. Kikapcsolódás volt számára az is, ha Shakespeare-t
olvashatott.
Szerette a spontaneitást, ezért vállalt el
utolsó éveiben külföldi beugrásokat. 1990-ben egy földközi-tengeri zenei
luxushajóúton vett részt, ahol koncerteket rendeztek világhírű művészek
közreműködésével. A magyar származású André Böröcz, aki ezeket az utakat
szervezte, hosszú éveken át hiába kérte fel Anniet. Amikor megtudtam, hogy
egy zongoraművésznő, Maria Joao Pires le kellett, hogy mondja a
koncertet, javasoltam Böröcznek Annie meghívását. Legnagyobb meglepetésére
Annie elvállalta és egy gyönyörű Mozart Esz-dúr zongoraversenyt játszott a hajó
kikötése után Nápolyban, ahol a zenekart én vezényeltem. Amikor a zongorát
kipróbálta, egy kis Schumann darabot játszott (a „Miért” címűt
a Fantasiestücke-ből) olyan meghatóan, hogy elsírtam magam.
Utolsó éveiben arra gondolt, hogy nem adja meg a
pontos koncertműsort. Megállapodtunk, hogy egy sorozatomban meglepetésszerűen
eljátssza a Schumann zongoraversenyt, a bérletben azonban az én nevem szerepelt
volna. Sajnos erre már nem kerülhetett sor.
Beethoven játékáról van a legtöbb élményem,
hiszen sokszor ott voltam a 32 zongoraszonáta lemezfelvételénél is és közösen
hallgattuk le otthonában a szalagokat. Számára a lemezek vágása olyan volt,
mint egy keresztrejtvényfejtés – nagyon élvezte. Sokan tudják, hogy koncertjei
előtt a Füles rejtvényeit szerette fejteni. Egyszer azt álmodtam, hogy
Beethoven op. 110-es szonátáját játssza. Másnap telefonon beszéltünk, amikor
elmondta, hogy befejezte a Beethoven szonáták lemezre játszását. Melyik volt az
utolsó tétel? - kérdeztem tőle. „Beethoven: op.110 első tétele.” Az általa
kiválasztott hangszer, egy Bösendorfer volt, amelynek egy-egy helyen ugyan nem
volt szép hangja, de ő ezt a hangszert tartotta „legemberibbnek”.
Elmesélte, hogy kinyitotta a rádiót, ahol a
műsor szerint Claudio Arrau játszott Beethovent – de ő nem
lelkesedett Arrau-ért. „Milyen szép ez a felvétele” – gondolta, majd
rájött, hogy véletlenül a saját magnófelvételét kapcsolta be.
Párizsi szólóestjén Beethoven 32 variációját
játszotta. Hirtelen kényelmetlen érzésem támadt, vajon Annie biztosan tudja-e
az összes variációt? Ugyan, gondoltam, Annie miatt nem kell aggódni. A koncert
végén gratuláltam, mikor elmondta, hogy a 32 variáció alatt végig
kényelmetlenül érezte magát. A kotta ugyanis mindig a keze ügyében van, bár
sohasem néz bele. Most a taxiban jött rá, hogy a hotelben felejtette.
Egyszer az Appassionata fináléjában
véletlen hangnemet váltott. A művészszobában Aladár megkérdezte Anniet:
„Tudod, mi tetszett az Appassionátában?” – odament a zongorához és
elkezdett összevissza játszani. Annie nevetett a tréfán. Azonban egyszer
megtiltotta nekem, hogy koncert előtt viccet meséljek neki. Elmondta ugyanis,
hogy a Carnegie Hall-beli első fellépése előtt a karmester Széll György odaült
a zongorához és eljátszotta neki a zongoraszólamot. Ez annyira kizökkentette,
hogy alig tudott utána játszani. A koncert számára olyan kudarc volt, hogy
utána sokáig el sem ment Amerikába.
Sokkal kevésbé zavarta, amikor egyszer
körömlakkja az ujjára folyt és félig összeragadt ujjakkal kellett játszania.
Egy Erkel Színházbeli koncertjén Ferencsik János
vezényelt három zongoraversenyt: Mozart: d-moll, Beethoven: Esz-dúr, Bartók:
III. zongoraversenyét. A Beethoven indítása után azonban Annie nem kezdett el
játszani. A páholyból láttam Ferencsik rémült tekintetét (megsüketültem? Annie
meghalt?). Annie csak széttárta a kezét Ferencsikre nézve: ő a Bartók koncertre
számított. Ez logikus volt, hiszen a Beethoven hosszabb, mint a másik kettő
együttvéve. Az egyeztetés ezúttal hiányzott.
A karmesterekről Annienak az volt a
véleménye, hogy nagy egyéniségekkel sem mindig lehet jól kijönni, és kevésbé
híres művészeket is szívesen vett, ha azok emberileg közel álltak hozzá.
Toscaninit ugyan nagyra tartotta és végighallgatta a rádióban felvételeit,
azonban úgy érezte, hogy gonoszul bánik a művészekkel és gonoszul vezényel.
Annie számára a föld, az anyagi világ jelentette
az életet, nem volt vallásos. Szellemisége az anyagi valóságon keresztül
nyilvánult meg és ehhez a muzsikán kívül a főzés, öltözködés, lakberendezés is
az esztétikát képviselte. Ő a földnek volt a tündére.
Vásáry Tamás
Fischer Annieról szóló élményeiről már több alkalommal irt. Meg nem
jelent könyv-naplójában is több fejezetben emlékezik barátságukra. Alábbi
visszaemlékezését a Fischer Annie emlékére készülő könyvhöz szánta.
(Lejegyezte dr. Székely György)
* Részlet a GRAMOFON – Klasszikus és
Jazz zenei folyóirat kiadója által megjelentetett nagy sikerű monográfiából
(Fittler Katalin – dr. Székely György /szerk./: Fischer Annie.
Első megjelenés 2002, második megjelenés: 2014) Mindkét kiadás elfogyott!
A közölt összeállítás első megjelenése: Parlando 2017/1.
IV.
VÁSÁRY TAMÁS YOUTUBE-N TALÁLHATÓ FILMJEIBŐL
TELJES LEJÁTSZÁSI LISTA MEGTEKINTÉSE
V.
Történeteim – Portréfilm Vásáry Tamás zongoraművészről
(előzetes) (5:43)
(2022. június 21.)
A portréfilm csekélyke lehetőséget ad egy ilyen kalandos,
mind sikerekben, mind kudarcokban bővelkedő élet bemutatásához. Küzdelmes és
fájdalmas sors az övé, ám gyermeki tisztaságát, ártatlanságát mind a mai napig,
idős kora ellenére is megőrizte, ám gyermekként sokkalta érettebben és
érzékenyebben reagált a világra, mint kortársai, ahogy mondja „picibe zárt
felnőtt voltam, később csak a ruha változott”.
Szerkesztő-rendező:
Petrovics Eszter, operatőr:
Sibalin György
(MMA 2022, 56'05")
VI.
A ZENE PAPJÁT ÜNNEPELTÉK A
NAGYTEMPLOMBAN
Egy
életút, mely példát mutat, egységbe kovácsol mindenkit, akinek fontos a
művészet, a vallás, és aki képes beleérezni abba a mennyei világba, amelyből a
zene is fakad - hangozott el Vásáry Tamás Kossuth-díjas zongoraművész, karmester,
a Debreceni Egyetem díszdoktorának kilencvenedik születésnapja alkalmából, a
XXII. Ifjú Zeneművészek Nemzetközi Nyári Akadémiája záróhangversenyén a
Nagytemplomban. Idén már tizenharmadik alkalommal vezényelte az ünnepelt művész
a nyári akadémia zenekarát, a Kodály Zoltán Ifjúsági Világzenekart.
Hagyományosan ezúttal is a Nagytemplomban
tartott záróhangversennyel ért véget az Ifjú Zeneművészek Nemzetközi Nyári
Akadémiája, a Debreceni Egyetem Zeneművészeti Kar nagy múltra visszatekintő
nyári programja. A szombat esti koncert a korábbiakhoz képest is különleges
volt, hiszen Vásáry Tamást, a rendezvénysorozat meghatározó alakját és a Kodály
Zoltán Ifjúsági Világzenekar megalkotóját 90. születésnapján köszöntötték.
A debreceni születésű, Kossuth-díjas művészt meghatározó emlékek fűzik a
városhoz: nem csak ő, de családtagjai is megkerülhetetlen szerepet játszottak a
város és az egyetem életében. Szilvássy
Zoltán, a Debreceni Egyetem rektora köszöntőjében felidézte Vásáry Tamás és
a DE szoros kapcsolatát, valamint a zenére és a helyi kultúrára gyakorolt
hatását.
Szilvássy Zoltán, a debreceni egyetem rektora
- Nagyon jó ma debreceninek lenni, hiszen ő is
debreceni, ezt a közösséget vállalni egy csodálatos dolog. Örömteli kapcsolat
ez, hiszen Vásáry Tamás nagyapja és családja, Gróf Tisza Istvánnal együtt
jelentős szerepet játszott a modernkori Debreceni Egyetem megalakulását
lehetővé tevő 1912. évi 36. törvény megszületésében. Az egyház, a Debreceni
Egyetem és a város egy nagy egység, egyként cselekszik, éppen ezért nagyon
büszkék vagyunk, hogy most ebben az egységben köszönthettük Vásáry Tamást.
Tízéves rektori pályafutásom csúcsa ez a mai nap, szeretném kiemelni az egyetem
teljes odaadó kiállását és tiszteletét Vásáry Tamás felé, akire ő – mint a
Debreceni Egyetem díszdoktorára – rendkívül büszkék vagyunk – mondta Szilvássy
Zoltán.
A vallás és a zene szimbiózisa különleges
formában jelenik meg Vásáry Tamás munkásságában, olyan örökséget hozott létre,
amely szellemiségben és a szakmai értéket tekintve is egyedülálló. Fekete Károly, a Tiszántúli Református
Egyházkerület püspöke szerint Vásáry Tamás olyan műveket alkotott, amelyekben
benne van az ihletet adó isteni sugallat.
Fekete Károly püspök
- Nagyon örülünk annak,
hogy a Nagytemplom adhatott helyszínt a Vásáry Tamás gyermekkorát visszaidéző eseménynek,
hiszen egyik nagyapja, Baltazár Dezső püspök is ebben a templomban szolgált
évtizedeken át. Vásáry Tamás olyan gazdagító személyiség, akinek munkássága az
élet derűjét sugározza azok felé, akik képesek beleérezni abba a mennyei
világba, amelyből a zene is fakad. Zenei pályájába is bekerült a vallásosság, a
zene papja is lett, így követte nagyapja hivatását. A koncerteken nem csak
hangokat, szellemi üzeneteket is kaphatott tőle a közönség – hangsúlyozta
Fekete Károly püspök.
Váradi
Judit, az Ifjú Zeneművészek
Nemzetközi Nyári Akadémiájának művészeti igazgatója köszöntőjében kiemelte:
páratlan szakmai életút áll Vásáry Tamás mögött, aki nemcsak a közönséget és a
zenei világot táplálja tehetségével, hanem a jövő művészeinek is példát mutat.
Váradi Judit
- Ő az a művész, aki zongoristaként és
karmesterként is kivívta a helyét a legnagyobbak között, mégis kiváltság számára
a fiatalok zenei irányítása és a tehetséggondozást tartja egyik legfontosabb
tevékenységének. Őrzi és tovább élteti a művészetbe vetett hitünket, nem csupán
születésnapján ajándékoz meg minket tudása és tapasztalata gazdagságával. A
nyári akadémia teljes professzori és résztvevői gárdája nevében kívánunk
további alkotóenergiát és feledhetetlen koncerteket – tette hozzá Váradi Judit,
a Zeneművészeti Kar docense.
Vásáry Tamás
Vásáry Tamás a köszöntők után
úgy fogalmazott: minden alkalommal hatalmas élmény számára a Nagytemplomban
fellépni és azt érezni, hogy hazatért, mint egy gyerek, akinek rengeteg emléke
fűződik a cívisvároshoz. Hazatért, mint egy felnőtt, aki még így is gyerekként
jön Debrecenbe, ahol azt érezheti, hogy mindenkire testvérként tekinthet.
Hozzáfűzte azt is, hogy mindig nagy élmény a fiatalokkal dolgozni, az elmúlt
tizenhárom alkalom különleges emlékeket és élményeket ébreszt benne, az idei
hangverseny pedig mind közül a legkiemelkedőbb.
Kodály Zoltán Ifjúsági Világzenekar
hangversenye a Debreceni Református Nagytemplomból
(2:11:06)
A koncert kezdete: 21:35-től
Műsor:
Giacomo Puccini:
Preludio sinfonico;
Richard Wagner:
Rienzi-nyitány
Vezényel: Bolyky
Zoltán
Johannes Brahms: 2.
szimfónia, D-dúr (Op. 73)
Vezényel: Vásáry Tamás
(Élő közvetítés (2023.
július 22. felvétele)
Sajtóközpont - BZ