„VÉGKÉPP ELHATÁROZTAM, HOGY AZ ÉN IRÁNYOM A ZENETÖRTÉNETI KUTATÁS LESZ”
BERLÁSZ
MELINDA MUNKÁSSÁGA[1]
Albert Mária interjúja
A Magyar Művészeti Akadémia Nagydíját 2023-ban Berlász Melinda Széchenyi-díjas zenetörténész, a
zenetudományok kandidátusa kapta. Az elismerés indoklása bámulatos nagyságú és
tartalmú munkásságot igyekszik összefoglalni, melynek néhány részletéről
beszélgettünk a díjazottal.
Ugyanabban az átlagos – mondhatjuk: átlagosan jó
– általános iskolában, ahol Marton Éva is énekelt az iskolai kórusban, mi volt az elképzelése, mi
lesz a hivatása?
Hetedik-nyolcadik osztályos koromban ott, a
Lónyay utcában csak egyet tudtam biztosan: nagyon vonzódom a zenéhez. Több éve
tanultam zongorázni az ötödik kerületi zeneiskolában. Éreztem, hogy a zene
olyan erőt jelent számomra, amitől nem szeretnék elválni. Az, hogy
ebből az érzésből miféle elkötelezettség alakul, csak a gimnáziumi
évek során derült ki számomra: felismertem, hogy nem leszek hangszeres
muzsikus, hanem tudományos megközelítésben szeretnék foglalkozni a zenével.
Előttem állt történész édesapám példája, ami mélyen megérintett. Amikor
arról beszéltem neki, hogy engem a zenetudomány érdekel, azt mondta: „Gyere be hozzám a Magyar Tudományos Akadémia kézirattárába,
ahol a mellettünk lévő szobában dolgozik Kodály és a csoportja.
Megnézheted, mit is jelent a népzenével tudományosan foglalkozni.” Így is
történt: Kiss Lajos és más tudósok fogadtak, Kodály akkor épp nem volt ott.
Láttam a népdallejegyzéseket, a hatalmas gyűjteményt, érzékeltem a
légkört, és végképp határoztam: ez az én irányom!
A konzervatóriumban zeneszerző szakra
jártam, ez a képzés adta a legtöbb szakmai irányú
ismeretet ahhoz, hogy érettségi után felvételizhessek
az akadémia zenetudományi tanszakára.
A középiskolában már kellett kisebb darabokat
komponálni?
Sugár Rezsőhöz kerültem, akit a legnagyobb
tisztelet vett körül. Ő pontosan tudta, hogy néhányan nem komponista
indíttatással jelentkeztünk hozzá, nem is úgy vettek föl. Évfolyamtársaimmal
igen keményen dolgoztunk. Sugár Rezső bennünket is roppant szigorúan vett,
mindent megkövetelt: az összhangzattani példákat gyorsan kellett zongorán
előadni, tökéletesen modulálni, és minden más követelményt teljesíteni.
Igyekeztünk az igényeknek megfelelni, és nem feleslegesen, mert valóban
kinyíltak az ajtók a zenetudományi tanszak felé.
Nagyon fiatalon vették föl a Zeneakadémiára. Ez
egészen ritka, hiszen nem hangszeres csodagyerek volt.
Igen, ez nagyon érdekes, mert elég magas volt a
mérce a zenetudományi tanszakon. A két tanszakvezető, Szabolcsi Bence és
Bartha Dénes a zenetudomány két kimagasló személyisége volt. Ide nem szoktak
valakit érettségi után felvenni, sokan érkeztek másoddiplomásként. Az
aspiránsnak dolgozatot kellett írnia egy olyan zenei témáról, ami
foglalkoztatja. Terjedelmi és szakmai téren is magas színvonalat vártak el. Én Gesualdo madrigáljairól írtam, ami rendkívül érdekes
zenetörténeti téma, engem nagyon vonzott. Különleges harmóniaszövéssel és
disszonanciákkal, a saját korában is kivételes zeneszerzői készlettel és
ambícióval komponált művekről volt szó. Magához láncolt a gondolat:
itt van egy „merész” komponista, aki századokkal ezelőtt meglepő
harmóniákkal és szabadsággal kezelte a zenét.
Ez a téma egy felvételiző részéről
szokatlan választás volt, a tanároknak is újdonságot jelentett, sőt,
láthatóan lelkesedéssel fogadták. Például Szabolcsi Bence azonnal leült a
zongorához, és eljátszott egy madrigálrészletet. „Nos, így gondolja?” – kérdezte,
és párbeszédet kezdeményezett – már a felvételin. Sodort a lelkesedés és az
élmény, boldog voltam, hogy ilyen fiatalon, tizennyolc éves koromban bekerültem
a magas szintű, tudományos képzést nyújtó tanszakra.
Még egy lényeges dolog volt: nekünk már a felvételin
szakszövegeket kellett idegen nyelvre fordítani. Ilyen követelmény más
tanszakokon nem vetődött fel. Bejelentettük, hogy milyen nyelven, németül
vagy angolul, esetleg franciául vállaljuk az elénk tett szakszöveg fordítását.
Találomra kinyitottak egy könyvet, megjelöltek egy passzust, mi felolvastuk, és
magyarra fordítottuk.
Mi volt a különbség Szabolcsi és Bartha között?
Elég nehéz feladatot jelent két nagy egyéniség
összehasonlítása, márpedig ők igazán kiemelkedő tudósok voltak.
Mindketten Németországban, német egyetemen szereztek zenetudományi diplomát,
minthogy Magyarországon akkoriban nem volt ilyen képzés. Az 1951-ben alapított
zeneakadémiai zenetudományi tanszakon Bartha Dénes és Szabolcsi Bence
folyamatosan együtt dolgozott.
Ami a karakterüket illeti, az az írásaikban is
tükröződik. Szabolcsi Bence oldott, párbeszédet kezdeményező, nyitott
személyiség volt. A művészetek egyetemes folyamatainak kontextusában
helyezte el a kérdéseket, és amit szóban érintett, bemutatta zongorán. Odaült a
hangszerhez, és azonnal zenei példákkal illusztrálta a témát. Ez káprázatos
volt: korszaktól függetlenül évszázadok zenetörténeti jelenségeit nemcsak a
fejében, hanem a kezében is hordozta. Páratlan felkészültség és igény
jellemezte. Hárman-négyen voltunk egy órán, hetente kétszer két órára
találkoztunk vele, szemben ült velünk, és állandó párbeszédre késztetett
bennünket. Gyakran fordult hozzánk: „Hogy gondolják, kedves kollégák, mint
látják ezt a kérdést?” Mindig társként próbált bevonni a diskurzusba. Mi ugyan
kellően éreztük saját kicsinységünket, de igyekeztünk helytállni.
Ötödéves korunkban Kroó
György tanár úr megszervezett egy rádióelőadás-sorozatot Szabolcsi Bence tanít címmel –
amelyből később hanglemezsorozat is megjelent –, mert átérezte, hogy
valamiképpen meg kell őrizni Szabolcsi fenomenális előadásmódját. A
mi osztályunk (Boschán Daisy, Homolya
István, Tímár Ágnes és jómagam) volt a részese azoknak az alkalmaknak, amikor a
Szabolcsi-órákat a rádióban rögzítették.
Bartha tanár úr más típusú zenetörténész volt.
Főleg a klasszikával foglalkozott, csodálatos Haydn-, Beethoven-kurzusokat
tartott éveken át, és óráin a zenetudományi jelenségek megvilágítása került
elő. Ő is hallatlanul dinamikus volt, legtöbbször lemezeket hozott,
így mutatott be különféle kérdéseket. Zongorázni is kiválóan tudott, ő is
gyakran élt ezzel az illusztrációs lehetőséggel. Robbanékony alkatú,
sokoldalú, de szemléletében a zenei diszciplínára hangsúlyt helyező
mesterként él az emlékeimben.
Mi történt a boldog zeneakadémiai évek után?
Miután végeztem, Ujfalussy
József tanár úr hívott meg a Zenetudományi Intézethez. Mindenképpen a 20.
századi magyar zenetörténettel és magyar szerzőkkel akartam foglalkozni,
két okból. A férjem Károlyi Pál zeneszerző volt, akivel nagyon fiatalon
házasodtunk össze, és ez azt jelentette, hogy az ő munkásságának a
kapcsolatrendszerében éltem, a kortárs zenei koncerteken mindig vele voltam.
Átéltem, átéreztem az ő nemzedékének, Durkó Zsoltnak, Bozay
Attilának és más évfolyamtársaknak az alkotói kérdéseit. Időszerű
volt számukra, hogy milyen módon lesz képes az új nemzedék megváltoztatni a
Kodály-iskola utáni zeneszerzői nyelvezetet. Hogyan tudnak a fiatal magyar
zeneszerzők a hatvanas évek kezdetén a nyugat-európai stílus újdonságaival
megismerkedni? Mert az 1960-as évek elején már kezdtek beszűrődni az
új törekvések: Viski János tanár úr lakásán meghallgathattuk az új bécsi iskola
komponistáinak hangfelvételeit.
Ebben a forrongó, fiatal zeneszerzői
világban éltem, amely nagyon lekötött, és ezt az érdeklődési irányt
óhajtottam továbbvinni. Ujfalussy
amúgy is egy 20. századi zenetörténeti osztály szervezésében gondolkodott.
Először azonban Lajtha Lászlóval kezdtem foglalkozni, ő néhány évvel
korábban, 1963-ban halt meg, s én ’66-ban végeztem. A 20. század első
felének nagy alkotóegyéniségei éppen ez idő tájt kezdtek eltávozni
körünkből: Weiner Leó 1960-ban, Kodály 1967-ben, és szinte feldolgozatlanul
maradtak az utókorra a hagyatékok. A Weiner-hagyaték a Zeneakadémiára került,
Lajtháé az özvegynél maradt, egészen Rózsika néni haláláig, sőt még azt
követően is. Akkoriban ezekkel nem foglalkozott senki. A
Weiner-centenáriumra (1985) a Zeneakadémia megbízásából Weiner lakásán nyílt
emlékkiállítás, ennek kurátori feladataira engem kértek fel. Felkerestem volt
tanítványait, illetve a külföldön élő rajongó növendékektől levélben
kértem visszaemlékezést. Ezekből memoárkötetet adtam közre, amelyet a
második kiadásban (Weiner Leó és
tanítványai, Rózsavölgyi és Társa, 2003) kibővítettem, mert
akkoriban élő lelkesedés mutatkozott a weineri
örökség iránt.
Berlász Melinda megjelent kötetei
A tájékozódás a Lajtha-hagyatékban
elkerülhetetlenül vezette a népzene irányába.
Lajtha Kodállyal és Bartókkal igen szoros,
olykor napi szintű érintkezésben egyidejű kutatói munkát folytatott,
ő a Néprajzi Múzeum népzenei gyűjteményének keretében. Itt végzett
munkásságáról, tudományos műveiről a szakirodalomban kevés ismeret
maradt, kivéve a Népzenei
monográfiák című sorozatot, amelyben a Zeneműkiadó az
ötvenes évek közepétől közreadta Lajtha erdélyi és dunántúli
gyűjtéseit. De például arról a kérdésről még a későbbiekben sem
lehetett tájékozódni, hogy Lajtha hol és mikor gyűjtött népzenét.
A Néprajzi Múzeum irattárában a hetvenes évek
második felében kutatást kezdeményeztem: az ott őrzött jelentésekből
és a dokumentumokból lassan rekonstruálhattam Lajtha tudományos munkásságának
eseménytörténetét. Az eredmények közlésére jó alkalmul
szolgált számomra, hogy megbízást kaptam az Akadémiai Kiadótól, hogy A múlt magyar tudósai sorozatban
kötetet írjak Lajtháról. Ez nagy megtiszteltetés volt: az első
Lajtha-kismonográfia közreadása 1984-ben. Így kezdtem el Lajtha népzenekutatói
tevékenységének vizsgálatát, a gyűjtőutak kronológiájának,
helyszíneinek felkutatását. Ennek nyomán 1992-ben, a Lajtha-centenárium
alkalmából elvállaltam az első Lajtha-életműkiállítás rendezését Sebő Ferenc közreműködésével. Először ezen a
kiállításon vált vizuálisan is áttekinthetővé Lajtha
népzenegyűjtői munkásságának történeti folyamata az időpontok és
helyszínek összefüggésében. És immár nyolcvanéves koromban ismét a Lajtha-kutatás
terén sikerült megvalósítani régi tervemet: több évtizedes kutatásaim
eredményeként Lajtha írásainak és előadásainak kritikai összkiadását (Lajtha László írásai I–II., BTK ZTI –
Rózsavölgyi és Társa, 2021).
A magyar zenetörténet kapcsolatok története is…
Lajtha-kutatásaim tükrében már körvonalazódott
bennem Veress Sándor iránti érdeklődésem, aki Lajthánál tanult
népdallejegyzést, így egész fiatal korától szoros kapcsolatban volt a
mesterrel. De nem ez volt az egyetlen vezérfonal számomra a Veress-kutatás
ösztönzésében, hanem annak a súlyos ismereti hiányosságnak a felszámolása is,
amelyet az emigrált magyar zeneszerzők életművének teljes
elhallgatása jelentett még a nyolcvanas évek küszöbén is. Veress
népzenekutatóként és zeneszerzőként egyaránt kora meghatározó egyénisége
volt. 1949-ben Kossuth-díjat kapott, amit nem vett át, mert a kommunista
hatalomváltás súlyos következményei miatt éppen akkoriban elhagyta az országot.
De az említett elismerés és Veress zeneszerzői kibontakozása 1948-ig már
akkor világosan jelezte, hogy őt tekintik az egyik legígéretesebb
zeneszerző-egyéniségnek a Kodály-tanítványok sorában.
Az 1970-es évtized végén ráeszméltem, hogy az
ekkoriban már a hetvenedik évét meghaladó Veress Sándorral tudományos
kapcsolatot kellene kezdeményeznem, tekintve, hogy munkássága az emigrációja
után szülőhazájában szinte ismeretlen volt. Nagy szerencsémre 1980-ban
sikerült svájci ösztöndíjat kapnom, és Veresst a következő tíz évben
többször is felkerestem Bernben, ahol különböző témákban működtünk
együtt. Haláláig (1992) levélben folytattuk az eszmecserét. Az ő
útmutatásával adtam közre a róla szóló első tanulmánykötetet Demény János
és Terényi Ede erdélyi zeneszerző
közreműködésével. Sietnünk kellett a megvalósítással, mert ’82-ben volt
Veress hetvenötödik születésnapja, és magától értődő volt, hogy az
egész életmű átfogó ismertetését célzó tanulmánykötet csak
háromszerzős felosztásban valósítható meg. Így történt, hogy Deménnyel és Terényivel – akik levelezés útján korábbról
összeköttetésben voltak vele – közösséget alkottunk, és elkészült az első
magyar nyelvű Veress-kötet, amit ő ünnepélyes keretek között vett át
Londonban, az ott rendezett Kodály-centenáriumi konferencián (Berlász Melinda –
Demény János – Terényi Ede: Veress Sándor –
Tanulmányok, Zeneműkiadó, 1982).
Ez volt a nyitóeseménye a Veress-munkák
zenetudományi feldolgozásának, amit a későbbiekben tízévnyi együttes munka
követett. Ennek során került ki Veress berni fiókjából A moldvai gyűjtés hatalmas
zenei kézirata 145 lejegyzett népdallal, amely 1930-ban végzett gyűjtése
alapján meghatározó ismeretekkel gazdagította a moldvai népzene korabeli ismerettárát.
A gyűjtés teljes anyagát, kottapéldákkal, fényképsorozattal és Veress
gyűjtőnaplójának kéziratával együtt egy Szalay Olgával közösen
szerkesztett kötetben 1989-ben adtuk közre, mintegy hatvan évvel a helyszíni
gyűjtés után. Ez a Magyarországon megjelent könyv Veress számára is komoly
elégtételt jelentett.
Egyébként a zenetudományi intézetbeli
munkaszobámban, ahol most beszélgetünk, az egyik lezárt szekrényben találhatók
hagyatékának fontos részeként a zenepedagógiai Veress-kéziratok. Ezek alapján kaphatunk
képet arról, hogy Veress a berni egyetem professzoraként (1968–1977) hogyan
készült az óráira, milyen európai és magyar zeneetnológiai tematikákat vett
sorra az általa alapított népzenei tanszéken. Rá jellemző módon
előtérbe helyezte a Bartóknak és Kodálynak köszönhetően kimagasló
tudományos színvonalú magyar népzenekutatás-történeti ismereteket. Az itt
őrzött kéziratok feldolgozásra várnak. Egy új nemzedéknek kell elvégeznie
a munkát. Az én szerepem főként arra irányult, hogy Veressel való személyes
kutatómunkám és kapcsolatom révén – bizalmának eredményeként – átfogó
feldolgozások, kiadványok keretében megalapozzam Veress zeneműveinek,
tudományos és pedagógiai munkáinak magyarországi ismeretét.
Veressel összefüggésben kerültem tudományos
kapcsolatba az ugyancsak Kodály-tanítvány Járdányi Pál népzenegyűjtői
és -kutatói munkásságával. Ő főként a hatalmas magyar népzenei
dallamgyűjtemény összkiadásának közreadása során, a rendező-közreadó
elvek terén teremtett új, végleges szisztémát. E tekintetben hiánypótló
feladatnak tekintettem Járdányi írásműveinek gyűjteményes kiadását: a
kötet 2000-ben látott napvilágot a Zenetudományi Intézet kiadásában. Az
írásművek felkutatása során szembesültem az életmű rendkívül gazdag
és meghatározó jelentőségű pedagógiai, zeneszerzői részével: az
1945-től közölt zenei publicisztikákkal, illetve a rádióban is elhangzott
sorozatokkal és mindezek fényében tudatosult, hogy a szerző az 1940-es
évektől, majd az ’50-es és ’60-as évekbeli munkássága folyamán a magyar
zenei élet kiemelkedő jelentőségű egyéniségévé vált.
Elhallgatott és feldolgozatlan volt 1945 után
Dohnányi Ernő munkássága és hagyatéka is.
Az új Dohnányi-fejezet úgy kezdődött, hogy Legán˙ Dezső zenetörténész fia, Legán˙
Dénes Amerikában szembesült az ottani Dohnányi-hagyaték jelentőségével, a
Dohnányi-kutatás megoldatlanságával. Ő vetette fel hazatérte után az
akkori kulturális tárcának, hogy létesítsenek magyar Dohnányi-archívumot. A
javaslatot elfogadták, és meg is valósították 2002-ben. A gyűjtemény
vezetésével Kiszely-Papp Deborah-t bízták meg, aki
Dohnányi-témában készítette a disszertációját. Kiszely Deborah
egy tematikus Dohnányi-katalóguson dolgozott, és közben elkezdte felépíteni a
gyűjteményt, amit az intézetünkben helyeztek el. Miután Kiszely Deborah és a gyűjtemény kapcsolata megszakadt, az
igazgató, Tallián Tibor felkérésére a 20. századi
osztály csoportvezetőjeként – átmenetileg, néhány évre – az új intézmény
vezetésének feladata és a Dohnányi-évkönyvek folytatásának programja is rám
hárult. A következő évtizedben a Dohnányi Archívum beépült az MTA
Bölcsészettudományi Kutatóközpont Zenetudományi Intézete 20–21. Századi Magyar
Zenei Archívum és Kutatócsoportjának szervezeti keretébe. Napjainkban Kusz Veronika vezetésével igen széles körű, nemzetközi
viszonylatban is feltűnést keltő eredménnyel bontakozik ki a
Dohnányi-kutatás új korszaka.
A 20. századi magyar zenetörténetben még
rengeteg a válaszra váró kérdés.
Ezek közül példaként egy általam indított és a
szerkesztésemben megjelenő, magyar és angol nyelvű kötetsorozatra
hívom fel a figyelmet, amely Magyar
zeneszerzők / Hungarian Composers címen
a 20. századi magyar zeneszerző-nemzedékek életművét dolgozza fel:
példaként említem a Horusitzky Zoltánról, Bárdos
Lajosról, Maros Rudolfról, Kósa Györgyről, Járdányi Pálról vagy Petrovics
Emilről szóló kismonográfiát. A sorozat iránti igény már huszonöt éve is
sürgetőnek bizonyult: gyakorlatilag nem volt olyan érdemi kiadvány, amely
tájékoztatást nyújtott volna a múlt század magyar zeneszerzőinek munkásságáról.
Az 1998-ban általam megtervezett és a Mágus Kiadónál megjelent
életműfeldolgozásokat 2013 óta a BMC adja közre. Hálás vagyok mindkét
kiadónak és a kötetek szerzőinek, hogy a sorozat napjainkban a
negyvenharmadik kötetnél tart, és hogy a munkát folytathatjuk. Jelenleg a
Kocsár Miklósról készült első kismonográfia bővített kiadásán
dolgozunk a szerzővel, Ordasi Péterrel,
tekintettel arra, hogy az életmű lezárult. Egy másik, idén megjelenő
kötetben a hetvenöt éves Orbán György zeneszerzői munkásságát dolgozza fel
egykori tanítványa, Horváth Bálint zeneszerző.
Milyen saját téma foglalkoztatja?
Az idő múltával megérlelődött bennem
az a terv, hogy a férjemről is írok egy kismonográfiát, mert úgy vélem, ez
mindenképpen az én kötelezettségem. Hagyatéka még feldolgozatlan. Remélem,
kapok még kellő időt és töretlen egészséget, hogy ezt a személyes, hiánypótló
feladatot elvégezzem.
Fotók: Nyirkos Zsófia /
MMA