A nemes arcélű, igen megnyerő külsejű prágai csellóvirtuóz, David Popper a maga korában épp oly híres volt, mint Liszt Ferenc. Nem véletlen, hogy 1886-ban Liszt pont őt hívta meg: legyen az újonnan induló gordonka tanszak vezetője a budapesti Zeneakadémián. Popper jött, maradt, és bár soha nem tanult meg igazán magyarul, mégis ő az, aki a magyar csellóoktatást megalapozta.

A prágai Józsefvárosban nőtt fel, apja két helybéli zsinagóga kántora volt. David kiválóan hegedült, zongorázott, végül a csellót választotta. Tizenhét évesen debütált a koncertszínpadon, és ekkor lépett a képbe először Liszt Ferenc, igaz, ezúttal még csak közvetetten, kedvenc tanítványa és veje, Hans von Bülow útján. Bülow, aki ezen a bizonyos koncerten 1860-ban a városi színházban a zongoránál ült, annyira tehetségesnek tartotta a fiatal csellistát, hogy azonnal beajánlotta a zenerajongó Wilhelm Hohenzollern herceg udvari zenekarába Löwenbergbe. Az itt töltött évek alatt David egyre több koncertet adott Európa nagyvárosaiban, a berlini bemutatkozás után Bülow, aki továbbra is segítette a fiatal csellista pályáját, így írt Joachim Raff zeneszerzőnek: „Nagy örömet okozott a koncert. Popper nagyszerűen játszotta a Volkmann concertót. Huszonegy éves, figyelemre méltó tehetség, gyönyörű hangja van és remek technikája. Ígéretes jövő áll előtte.”

David Popper Sophie Menter

(zechmusic.net/klasika/popper_e.htm) (https://alchetron.com/Sophie-Menter)

És valóban: huszonöt évesen már a Bécsi Filharmonikusok szólógordonkása lett, amit öt évvel később kénytelen volt otthagyni. Annyi szóló és kamarakoncertre kapott ugyanis meghívást, hogy nem maradt már ideje a zenekarra. A korszak legrangosabb vonósnégyese, a Hellmesberger Quartett is őt kérte fel csellistának, úgyhogy David szakmai élete szárnyalt, és a magánéletére sem lehetett panasz. Kívül-belül vonzó, elegáns világfi, aki ráadásul okos, szellemes és szórakoztató is – minden társaság imádta. 1872-ben, huszonnyolc évesen ismerkedett meg a nála három évvel fiatalabb, már ismert zongoristával, Liszt kedvenc tanítványával, Sophie Menterrel, akit néhány hónappal később feleségül is vett. A történet egyébként olyan, mint az ismert vicc: a menyasszony csinos, fiatal, jómódú, értelmes, egyetlen kicsike hibája van csupán, az, hogy egy kicsikét terhes. A biológiai apa pedig nem más, mint a Mester, avagy Liszt Ferenc, aki tehát ismét képbe került Popper életében.

https://sammlung.wienmuseum.at/en/object/476907-herr-popper-menter-und-frau-menter-popper/

Az, hogy a fiatal férj tudta-e, ki az apa, esetleg fogalma sem volt az egészről, és a sajátjaként nézett a kis Celeste-re már sosem derül ki. A kislányt mindenesetre azonnal nevelőszülőkhöz adták, hogy ne akadályozza a karrierjüket, ők pedig koncerteztek, turnéztak, a közönség pedig álompárként ünnepelte a két szép és tehetséges zenészt. A kulisszák mögött és otthon azonban állandóan veszekedtek, mindennapos volt a hangos botrányok, a konkurenciaharc, a szakmai féltékenység. És megint csak Liszt Ferencet idézzük, aki már az esküvő előtt is megmondta, hogy ez egy „mariage concertante” lesz, avagy a házasság a versenyről fog szólni. Néha annyira eldurvult a helyzet, hogy Sophie a legkülönbözőbb berendezési tárgyakat vágta férje fejéhez, az meg felesége kedvenc macskáját lógatta ki az ablakon, azzal fenyegetőzve, hogy mindjárt elengedi – ami meg is történt egyszer.

A botrányos házasság tizennégy év után ért véget, és David a válás után azonnal megnősült: ezúttal egy prágai kereskedő lányát, a teljesen civil és nála jóval fiatalabb Olga Löblt vette el, akivel viszont igen harmonikusra sikeredett az együttélés. Az esküvő utáni évben megszületett a kisfiúk, Leó, Celeste nevelését pedig Olga édesanyja vállalta magára.

Ez az időszak – egészen pontosan az 1886-os év – más nagy változást is hozott, és ez megint csak Liszt Ferenc nevéhez köthető. Liszt ugyanis újabb nagyszerű és ismert muzsikusokat akart meghívni tanítani az általa alapított Zeneakadémiára, és az újonnan induló gordonka tanszak vezetésére az akkor negyvenhárom éves, csellistaként és zeneszerzőként is mindenütt elismert és ünnepelt David Poppert szemelte ki. Sőt, a szintén akkor induló hegedű tanszak vezetésére felkért Hubay Jenő azt mondta: csak akkor hagyja ott remek állását a Brüsszeli Konzervatóriumban és tér haza, ha kollégának Poppert kapja.

A Hubay vonósnégyes: Waldbauer József, Herzfeld Viktor, Hubay Jenő és Popper Dávid

1886 nyarán Popper letette az esküt a Zeneakadémián, és elkezdte a pesti életet – a család beköltözött a Sugár út 89. számú házba. Ősztől tanított a Zeneakadémián, első tanítványa épp egy névrokon, Popper Félix volt, és hamarosan Hubayval együtt megalapították a Hubay-Popper kvartettet. Ez a különleges vonósnégyes persze egycsapásra népszerű lett Pesten, olyan művészek jöttek, hogy velük muzsikálhassanak, mint Dohnányi, Goldmark, Saint-Saëns, és Brahms, aki összesen ötször látogatott Magyarországra egy-egy közös koncert miatt. A nálunk töltött majd’ három évtizedben Popper teljesen meggyökerezett Pesten, és egészen halálig a Zeneakadémia körülrajongott csellóprofesszora volt. Egyik növendéke, Lukács Mici, a későbbi filozófus, Lukács György húga mesélte róla visszaemlékezéseiben, hogy Popper sármos volt, humoros, nagyon jó órákat tartott, és olyan remekül zongorázott, hogy maga kísérte tanítványait.

A Lukács és a Popper család egyébként több szálon is kapcsolódott egymáshoz, például úgy, hogy a gyerekek – Lukács György és Popper Leó – nagyon közeli barátok lettek, és később Leó fordította németre barátja néhány első filozófiai írását. A sokoldalúan tehetséges, kiválóan hegedülő és festő, művészetkritikákat és elemzéseket publikáló Popper fiú tüdőbetegsége miatt gyakori szanatóriumi tartózkodásokra kényszerült, és mindössze huszonöt évig, 1911-ig élt.

David Popper és fia, Leo Popper (1910)

David Popper csak két évvel élte túl fiát: 1913 tavaszán – hetvenévesen – megcsúszott az utcán, eltörte a karját, és ezután többé már nem tudta megtartani a csellót. A nyári szabadsága alatt Badenben még olvashatta az értesítést, hogy Ferenc József császár „Hofrat”, azaz udvari tanácsos címet adományoz számára, de két nappal később egy szívroham végzett vele. Vagy – és ez a nem hivatalos, romantikus feltevés – megszakadt a szíve, hiszen érezte, hogy ezután már soha többé nem tudja majd megszólaltatni a hangszerét.

David Popper: Requiem for three cellos and piano (8:18)

János Starker A Tribute to Cellist and Composer David Popper Complete (1:13:59)

Popper: Hungarian Rhapsody - Kian Soltani & Zagreb Soloists (8:29)

[1] Első megjelenés: mazsihisz.hu. A szerző: újságíró