CSENGERY KRISTÓF^{^[1]}

ÖRÖKSÉGEK^{^[2]}

Fülei Balázs a közelmúltban készített egy lemezt, amelynek a Heritages – Örökségek – címet adta. A műsor első pillantásra heterogén, sőt, tarka: az elhangzás sorrendjében Bartók, Ginastera, Kodály, Lutosławski, Grieg és Gershwin művei – egy-egy magyar, argentin, ismét magyar, lengyel, norvég és amerikai szerző. Összeillenek? Látszatra nem, valójában nagyon is. Talán nem a szerzők, inkább a művek.

Nagyobb embercsoportnak szokott „szellemi öröksége” lenni, nemzetnek vagy nemzetiségnek. A közösség fogalma tehát azonnal megjelenik, amint ilyesmiről beszélünk. Pedig a szellemi örökségeket létrehozó két nagy halmaz egyike individuumokból áll, akik a maguk művészi vagy tudományos teljesítményével maradandót alkotnak. Festők, szobrászok, építészek, írók, költők, zeneszerzők, filozófusok, irodalomtörténészek, matematikusok, esztéták és így tovább. A másik nagy halmaz kétségkívül közösség: az úgynevezett „nép”, amelyet ma már bajos meghatározni, ha ugyan lehet. A névtelen embertömeg, amely közösen hoz létre értékeket évszázadok alatt, észrevétlenül kialakuló, mégis mindenki által ismert hagyományok és szabályok szerint. Népzene, néptánc, népköltészet, népviselet, népi iparművészet, népi építészet, sőt, mondák, mítoszok.

Izgalmas pillanat, mikor a jelen a múlttal, az egyén a közösséggel találkozik. Ez a puszta befogadás, hagyományhasználat esetében önkéntelenül is naponta megvalósul: ha valaki magányában eldúdol egy népdalt, a jelen nyújt kezet a múltnak, az egyén a közösségnek. Van azonban mindennek egy kifinomultabb és termékenyebb változata is: ha a modern korok alkotója feldolgozva a maga életművének részévé tesz egy népművészeti produktumot. Ez nem puszta befogadás, inkább átlényegítés, értelmezés, új kultúra formálása a régiből. Már Bach, Haydn, Schubert, Brahms is feldolgozott népzenét, később Bartók, Kodály, de Falla, Britten és mások. Ezekben az esetekben a múlt által örökül hagyott érték új formát, új színt, új karaktert, sőt, nem egy esetben új tartalmat kap.

Fülei Balázs a közelmúltban készített egy lemezt, amelynek a Heritages – Örökségek – címet adta. A műsor első pillantásra heterogén, sőt tarka: az elhangzás sorrendjében Bartók, Ginastera, Kodály, Lutosławski, Grieg és Gershwin művei – egy-egy magyar, argentin, ismét magyar, lengyel, norvég és amerikai szerző. Összeillenek? Látszatra nem, valójában nagyon is. Talán nem a szerzők, inkább a művek. A zongoraművész a lemezkísérő füzetben így ír válogatása céljáról: „Ezen a lemezen (…) olyan darabokat játszom, amelyek kézbe veszik a múltat, tovább gondolják azt, és a jelen gondolatainak termőrétegébe helyezik.” A kompozíciók ugyanis népzenei matériára épülnek, a zeneszerzők a közösség által ránk hagyományozott örökséget dolgozzák fel, ki-ki a maga módján, és még csak nem is feltétlenül mindenki olyan hagyományt, amelyet legsajátabb közössége hagyott rá, hiszen a lemez elején a magyar Bartók terméséből szólal meg a Kolindák két sorozata, márpedig ezek román népi karácsonyi énekek. A záródarab pedig Gershwin műve, a Rhapsody in blue. Ezt talán szintén merhetjük „népzenei hátterűnek” nevezni, ha az afroamerikai jazzt folklór gyökerű művészetnek tekintjük. Ezt a hagyományt Gershwin a maga ukrán és litván zsidó felmenőivel sajátjának érezte, és akként is bánt vele. Joggal: hagyományokat nem lehet kisajátítani.

A Kolindák és a Rhapsody in blue címét már említettük, soroljuk fel a többi művet is. Ginasterától az Argentin táncok három pazar tétele, Kodálytól a Marosszéki táncok, Lutosławski műhelyéből egy kitűnő folklóralapú korai sorozat, a Melodia ludowe (Népi dallamok), Griegtől a Tizenhét norvég paraszttánc öt üde darabja került a válogatásba. Látható tehát, hogy a vokális folklórmatéria mellett a tánc is inspirációforrása volt a feldolgozásoknak. Ahány zenehallgató, annyiféle élményt kínál egy lemez, e sorok írója hármat emel ki saját legfontosabb tapasztalatai közül. Az első az egységben megmutatkozó sokféleség és a sokféleséget mégis abroncsba fogó egység termékeny feszültsége. Fülei pompás játéka hallatán elámulunk, hogy a világ minden táján megihlette a zeneszerzőket a folklór, aztán azon, hogy ez a folklór milyen sokféle, milyen más a román és a norvég, az argentin és a lengyel. Ugyanakkor azonban arra is minduntalan rácsodálkozunk, hogy rejtélyes módon a jelenség mégis egy és oszthatatlan. Szavakkal nehéz volna körvonalazni, miért, de a lemezt hallgatva úgy érezzük, a világ népzenéi között láthatatlan hajszálerek szállítják ugyanazt a szellemi tápanyagot, és a világ zeneszerzői is hasonló tisztelettel és csodálattal fordulnak a folklór felé, hasonló, ahogyan megújulást keresnek benne és erőt merítenek belőle.

Fontos élmény a lépték jóleső hullámzása: az alapközeg a sok-sok kisforma, ebből azonban figyelemre méltón magasodik ki a két nagyforma (Marosszéki táncok, Rhapsody in blue), és izgalmas, ahogyan ezek a léptékek kommunikálnak egymással. Fülei Balázsnak a miniatűrök esetében is sikerül érzékeltetnie, hogy mindegyik kerek világ, az igen rövid terjedelem ellenére is. A Marosszéki táncok súlyával, méltóságával, jelentőségével és erejével hódít, a Rhapsody in blue szerzői szólózongora-változatának lehengerlő interpretációja pedig a karakterek, az energia és a virtuozitás lenyűgöző tűzijátéka. Apropó, virtuozitás: ez a harmadik élmény, a hangszeres kidolgozás magas rendű igényessége, a rajzos dallamformálás, a markáns ritmika, a pontos karakterizálás, a gazdag szín- és dinamikai skála, a zenei újjáteremtés szuverenitása.