SÁNDOR JUDIT 100

 

I.

 

A specializálódás, leegyszerűsítés ellen

SÁNDOR JUDITNÁL[1]

Feuer Mária interjúja[2]

 

        

Feuer Mária                          Sándor Judit

(Felvégi Andrea felvétele) (opera.hu/hu/tarsulat/szemely/sandor-judit/498)

 

Mezzoszoprán énekesnő, de egyéniségéhez nem a vérbeli mezzoszerepek illenek, nem a Carmenek, Ebolik típusa. Cherubin, Mrs. Meg, vagy Melisande alakítása sokoldalúságát jelzi, sőt olyan alkat, aki hangfajából sokfelé kirándulhat, emlékezetesen szépen énekelte a Fidelio Leonóráját, Sieglindét vagy Donna Elvirát. A Főiskolát 1948-ban fejezte be s azokban az években majd minden oratórium koncerten szerepelt, a daléneklést is szinte egyedül képviselte az énekesnők között. Azóta sem nagyon írtak róla olyan kritikát, amelyben ne szerepelt volna szinte már közhelyszerűen a jelző: muzikális, kulturált.

 — Nem bosszantja?

 — A kérdés meglepő, de indokolt, mert bosszant is, meg nem is. Voltaképpen igen megtisztelő vélemény, ha egy előadóművészt kulturáltnak, muzikálisnak „bélyegeznek meg”, de ha lépten-nyomon ráaggatják az emberre, még akkor is, ha produkciójára egyáltalán nem ez az elsőrendűen jellemző, akkor nemcsak bosszantó, hanem káros is, mert lélektelen beskatulyázáshoz vezet. Ez ellen pedig a művészet minden területén, küzdöm. Természetesen tisztában vagyok vele, hogy nem vagyok hangnagybirtokos, s ezt kompenzálnom kell. Ha sikerül, örülök neki. Minden énekes — a legnagyobbak is — más egyéniség: van, aki elsősorban hangjának szépségével, van, aki énektudásával, van, aki muzikalitásával, stílusismeretével, vagy színpadi készségével kápráztat el. Még egy Fischer-Dieskauról is kiderül, ha opera szerepben lép fel, hogy művészetében nem mindig a hangi adottságok dominálnak. De visszatérve a beskatulyázásra, azt hiszem egyrészt valamiféle leegyszerűsített gondolkozás szülöttje, másrészt korunk specializálódási törekvéseinek eredménye. A leegyszerűsítés valóban megkönnyíti a művészeti élet szervezőinek gondját: tudják, hogy X. Y. kitűnő népdalénekes, tehát azon a területen foglalkoztatják. Más műfaj esetén másik skatulyába tartozó művészt vesznek elő. A specializálódás bizonyos mértékben kedvez ennek a gondolkodásnak, hol van már a régi idők polihisztora? Az énekművészetben például a dal- és operaéneklés lassan két külön fogalom lesz. Természetesen mindenkinek van olyan területe, amire adottságai predesztinálják, de kár elzárni előle a többi lehetőséget. Mondok erre egy példát. Ahhoz, hogy valaki jól énekeljen Bartók- vagy Kodály dalokat, feltétlenül járatosnak kell lennie a műdal világában, s értenie kell a népzene nyelvén is. Ám előadói gyakorlatunkban ez a három ág különvált, s ugyanilyen differenciálódás jellemzi az operai szereposztásokat is. Kivételek persze akadnak, minden színháznak megvan a maga üdvöskéje, aki tehetségesen látja el a legkülönbözőbb feladatokat. Amit hiányolok, az leginkább az egyénekkel való állandó kísérletezés, pedig egy-egy meglepő produkció igazolja, érdemes lenne erre több időt szánni. A fiataloknak talán könnyebb a dolguk, ők még többféle alkalmat kapnak színeik kibontására, de a „befutottabbak” nem igen térhetnek le a kitaposott útról.

— Mégis milyen tényezőktől függ, hogy melyik művész alkalmas bizonyos szerepre?

— Ezt nem lehet egyértelműen eldönteni. A hangi adottságokon túl, általában a színház mindenkori vezetősége, az igazgató, a rendező, a karmester dönti el, hogy milyen típusú művészre bízzák a szerepet. Az ő ízlésük, felfogásuk szerint tehát vagy a színészi képesség, vagy a lenyűgözőhang, vagy a muzikalitás dominál majd a szerep megoldásában.

 — Gondolom a jó külső is számít...

— Bizonyára, sőt ez újabban az egész világon nagyon fontos szempont lett. De hogy a művész szuggesztívitása végső soron az előnytelen megjelenést is legyőzheti, arra Astrid Varnay csodálatos, illúziókeltő Izoldája a legjobb bizonyíték.

 

Budapest, 1963. május 11. Sándor Judit Mélisande szerepében Claude Debussy Pelléas és Mélisande című operájának próbáján a Magyar Állami Operaházban. A darabot 1963. május 18-án mutatják be Mikó András rendezésében.

(MTI Fotó: Keleti Éva felvétele Budapest, 1963. május 11.)

— De a ragyogó külső adottságok is igénylik az avatott segítséget. Énekes és rendező egymást ösztönző kapcsolatára a Wieland Wagner elképzeléseit maximálisan megvalósító Anja Silja a példa. De segíthet-e vajon a rendező színészi antitalentumon?

— Elvileg mindenképpen. Azért mondom, hogy elvileg, mert ma, a rendkívül túlzsúfolt program, a rengeteg bemutató és a határidők betartása megnehezíti az elmélyült rendezői munkát Még a problematikus darabokra is néha olyan kevés próba jut, hogy a rendező csak legfontosabb elképzeléseit vázolhatja, s a szituációkat elemezheti. De az áriát már sokszor magánszámnak tekintik, színészi megoldását az énekesre bízzák. Mindez persze nem ilyen egyértelműen igaz. Előfordult már a színház történetében sok próba ellenére gyengébb produkció, de a mostani túlzsúfolt munkaterv mellett is születtek remek előadások, sőt régi rendezések új beállításai épp a nagyvonalú munka következtében, megszabadultak naturalista részleteiktől és új értelmet nyertek.

 — Milyen rendezői módszer az ideálja?

— A rendezők többsége más másképpen dolgozik. Nádasdy Kálmán munkái elsősorban a zene drámai funkcióját hangsúlyozták. A Don Juanban például még Elvira eredetileg betétszámnak komponált áriáját is elemezte és szervesen kapcsolta a cselekménybe. (Kár, hogy újabban ez a koncepció a gyors díszletezés áldozatául esik: az ária alatt leengedik a háttérfüggönyt, s ezzel statikussá teszik és eleve kirekesztik a drámából.) Nádasdy elképzelései sokszor a próbákon születtek. Éppen ezért a maximumig ragaszkodott ezekhez az „alkotói” próbákhoz, gyakran még a premier elhalasztásának árán is. Ezért sikerülhetett olyan tökéletesre színpadilag annak idején az Ifjú Gárda előadása, hogy a zene gyengébb részeit feledtetni tudta a prózai színészek mértékével is remek drámai játék. Vannak olyan rendezők, akik körömszakadtáig ragaszkodnak előre megtervezett elképzeléseikhez, Felsenstein például olykor nyaktörő mutatványra is kényszeríti szereplőit. Oláh Gusztáv a legaprólékosabb gonddal elemzett minden zenei mozzanatot, s ugyanilyen aggályoskodó aprólékossággal állította be a színpadi mozgást Véleményem szerint az a rendezői módszer ideális, amely saját világosan átgondolt koncepcióját összeegyezteti szereplője egyéniségével és elképzeléseivel, s ezekből az okosan értelmezett együttműködésekből születnek az igazán jó előadások. Erre sok példát említhetnék a mi színházunk történetéből a Trisztántól a Poppeáig.

— Bevezetőmben említettem, hogy pályája kezdetén sok oratórium- és dalesten szerepelt. De ezen belül is igen nagy feladatot vállalt: abban az időben szinte minden új magyar dal bemutatója nevéhez fűződött. Most mintha ez a tevékenysége csökkent volna. Mi az oka?

— Tulajdonképpen ez csak látszatra van így, hiszen, hogy csak kapásból említsek egy-két nevet, az utóbbi években Szervánszky, Mihály, Szokolay műveit mutattam be. Hogy ma már nem vagyok kizárólagos bemutatója és előadója az új magyar műveknek, ez rendjén van. Sok új dal születik, s egyre több előadóra van szükség. Azt hiszem szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy sokan éppen az én példámra kaptak kedvet a dalénekléshez. De épp ezért az már nincs rendjén, hogy a sajtó hasábjain kissé egyértelműen és aránytalanul tükröződik az egyes előadók szerepe. Volt például olyan eset, hogy egy dalsorozatot a rádióban bemutattam, s amikor egy-két évvel később más valaki is elénekelte, a kritikus — nyilván tájékozatlanságból — az ő teljesítményének könyvelte el a bemutatót. Az ilyen és hasonló jelenségek kissé elkedvetlenítik az embert Innen fakadt az is, hogy jóllehet éveken át minden szezonban adtam dalestet, az utóbbi időkben ettől elálltam, s csak az elmúlt szezonban szántam rá magam ismét. Azt hiszem, hibás álláspont volt ez, mert az újabb nemzedékben felületesen szemlélve azt a benyomást kelthette, hogy hűtlen lettem a dal műfajához. Ez egy percig sem volt így. A külső körülmények a lényeget soha nem változtatták meg bennem: azt a meggyőződést, hitet és szeretetet, amely a dalénekléshez és az új magyar művekhez fűz. S ha netán néhány komponistánk azt hitte is, elfordultam a magyar zene ügyétől, most örömmel ragadom meg az alkalmat, hogy kijelentsem: tévedtek.

 

 

II.

 

BESZÉLGETÉS Sándor Judittal

 

Kerényi Mária interjúja[3]

 

Sándor Judit

(fortepan.hu)

 

Igenis, van új a nap alatt! – ez ötlött fel bennem, mikor az ÉS irodalomkritikai rovatában elolvastam a feltűnően meleghangú méltatást a „Szeressétek a gyermekeimet!" című könyvről, egy elsőkötetes író kiválóan sikerült munkájáról. Hiteles dokumentumok alapján Szabó Lőrincről rajzol megkapóan eleven, színes portrét az írás, mely már alig kapható (magam is két-három boltban jártam, míg sikerült hozzájutnom). Szerzője nívódíjban részesült érte. S ezek után hadd áruljam el a nevét is: Sándor Judit érdemes művész. Tulajdonképpen nincs ebben semmi meglepő, hiszen éppen a MUZSIKA hasábjain évek óta időről időre nem egy cikke (beszámoló, publicisztika, megemlékezés) lát napvilágot, s gördülékeny stílusban közölt, világos mondatokban megfogalmazott véleményére mindig is érdemes odafigyelni, szakmai ítélete például olyannyira biztos, hogy egy-egy pályakezdő tehetségéről adott jellemzését évtizedes távlatból visszatekintve, akár tudományos pontossággal kiszámított prognózisnak nevezhetnénk. És mégis rendhagyónak érzem a „szakírói" gyakorlat után a „szépírói" bemutatkozást: számomra ez a karcsú kötet Sándor Judit művészi életrajzának újabb állomása, az ő szellemi nyitottságának és elevenségének az eddigiektől eltérő, de koránt sem idegen produktuma. Nem „pótcselekvés"-hogy a divatos pszichológiai terminológiával éljek, pedig az sem lenne csoda; harmincévi aktív operai „szolgálat" után elbúcsúzni a színpadtól, a napi fellépések kimerítő és boldogító megpróbáltatásaitól, akárhogy vesszük is, alapvetően nagy változás. Sorsfordulat. Még akkor is, ha külső jelek nem árulkodnak róla: Sándor Judit eleganciája és világító mosolya most is a régi, s környezetében sincs semmi „nosztalgikus" vonás. A falakon sehol egy plakát, szép festményei, metszetei között még elvétve sem akad róla készült kosztümös szerepfotó, estélyi ruhás koncertkép, miegymás. Az egyetlen portré, Andrássy Kurta finoman mintázott feje történetesen egy csokor virág mögött áll. A zongorán viszont nyitott kotta hever – ez azonban nem „kellék", hanem munkaeszköz: a pálya nem zárult le, csak másképp, más területen folytatódik. Irigylésre méltó kiegyensúlyozottsággal, mozgalmasan, újfajta sikerélményekkel. Hát így is lehet...?

 

Mélisande

(fotó: az Operaház fotóarchívuma)

 

— A színpadtól végleg elköszöntem, mert évente 8-10 alkalommal fellépni a megszokott állandó tréning nélkül ez nem nekem való. Beláttam, hogy Osváth Júliának igaza volt, amikor nyugalomba vonulása után egyáltalán nem örült, ha egy-egy neves vendégművész partnereként őt hívták be ünnepi előadásokra. A hang és a technika ápolása, a szereptudás és a jóértelemben vett rutin ehhez már kevés, mert az idegek kondícióját csak az operai mindennapok folyamatában képes megőrizni az ember. Különösen, ha olyan lámpalázas, mint amilyen én voltam világéletemben.

— Ebből persze a közönség soha semmit nem vett észre, hiszen játékát, szerepfelfogását, színészi képességeit is mindig elismerően méltatta a nézőtér és a kritika. S ami a megjelenését illeti: nemrég egy televíziós műsorban az Operaház egyik fiatal művésze, aki most Cherubint alakítja, kedves öniróniával ország-világ előtt azon kesergett, hogy ő bizony nem dicsekedhet olyan szép ívű lábszárakkal, mint Sándor Judit apródja.

— Bizonyára ő sem tudta, hogy én ezt az operai harminc évet rejtett csípőbántalommal csináltam végig, s az ebből eredő ízületi gyulladások néha olyan fájdalommal jártak, ami már-már a fizikai tűrőképesség határait súrolta. De a „nadrágszerepek" valóban hozzám nőttek, mondhatni debütálásom pillanatától fogva: Cherubin és Octavian, Miklós és Fidelio…

 

 A Bécsi Állami Operaház (Wiener Staatsoper) magánénekese, Oskar Czerwenka (k), vendégszereplőként Lerchenaui Ochs báró, Osváth Júlia, a tábornagyné (b) és Sándor Judit Octavian szerepében Richard Strauss A Rózsalovag című operájában

(Magyar Állami Operaház, 1963. december 15.)

(MTI Fotó: Keleti Éva)

 

— Ráadásul olyan karmesterekkel, mint Klemperer és Szenkár, Ferencsik és Abendroth. Hiszen az Operaház sokat emlegetett, háború utáni aranykorában, Tóth Aladár, Nádasdy Kálmán és Oláh Gusztáv aurájában kezdte a pályát – igaz, már neves dalénekesként.

— De ez nem jelentett előnyt: akkoriban a pódium külön világ volt, s arról, ami ott történt, mit sem tudtak a színház falai között. Török Erzsi Kossuth-díjának híre azért is keltett ott akkora konsternációt. Egyszóval: én ismeretlen kezdőként érkeztem a nagy kollégák közé, úgy, mint bárki más.

 

Sándor Judit Farkas Ferenc A bűvös szekrény című, kétfelvonásos operájában második háremhölgy szerepében.

(MTI Fotó/Magyar Fotó: Várkonyi László) (1949)

 

— Pedig a kortárs magyar szerzők műveit már főiskolás korában sorozatosan mutatta be; számos darabot egyenesen Sándor Juditnak írtak a komponisták. Nevével elválaszthatatlanul egybeforrt századunk második felének gazdagon kibontakozó vokális kamarazenéje. S emellett a barokk irodalom manapság reneszánszukat élő, de akkortájt szinte teljesen mellőzött remekeit is szívesen énekelte. Ne tagadjuk, ez is missziós munka volt.

— Én csak gyönyörűségnek éreztem, hogy például Szabolcsi Bencével Monteverdit szólaltathatom meg igaz, volt rá eset, hogy az érdeklődőknek meg kellett magyaráznunk: ez, kérem, nem Verdi, hanem egy régebbi szerző, aki szintén operákat írt. Mert bizony még a nevét sem ismerték, nemhogy a műveit. Azt meg talán elsősorban a jó szerencsének köszönhetem, hogy az új magyar daltermés szószólója lehettem: zeneakadémiai tanáraim felismerték mélységes vonzalmamat a műfaj iránt, és rám bízták kompozícióik tolmácsolását.

— Már korai repertoárján ott sorakoznak Járdányi Pál, Kadosa Pál, Szelényi István, Hajdú Mihály, Kardos István, Kósa György, Farkas Ferenc, Szervánszky Endre alkotásai — és még sokáig folytathatnám a névsorolvasást, mondjuk, egészen Szokolay Sándorig. Fájlalom is, hogy pár éve megjelent önálló lemezén – ami persze már régesrég elfogyott – ezekből a darabokból egy szál sem szerepel, legfeljebb a rádióban halljuk néhanapján felcsendülni őket. Pedig műfajok tekintetében is igen változatos összeállításra adnának módot e hangszalagon őrzött felvételek, s ha nem ,,hi-fi" technikával készültek is, azért egy kultúrtörténeti korszak és egy előadóművészi életmű jellegzetes vonásait mégis híven tükrözik.

— Ugye nem várja tőlem, hogy ebben a kérdésben én foglaljak állást…? 

 

TELJES LEJÁTSZÁSI LISTA MEGTEKINTÉSE (16 felvétel)
℗ 1978 HUNGAROTON RECORDS LTD.

 

— Hadd kérdezzem meg: operaházi éveinek érdekes mozzanatairól, pályájának nagy eseményeiről, partnereiről vagy a ,,szakma titkairól nem készül esetleg könyvet írni? Hiszen tollforgatóként sem akármilyen kvalitásokkal rendelkezik, és mondanivalója is lehet, bőven.

 

— Mégsem hiszem, hogy vállalkoznék rá tulajdonképpen nincs bennem írói ambíció. A Szabó Lőrinc-kötet lelki elkötelezettségből eredt: barátnőmnek, Gáborjáni Klárának, a költő leányának tartoztam ezzel, akit korai halála megakadályozott tervei megvalósításában. Helyette és érte fogtam én a munkához. De azért a Rádió felkérésére most ismét belevágtam valamibe: hét adásból álló sorozatom indult „Dalok és találkozások” címen. Szeretném, ha a hallgatóknak is szerezne annyi örömöt, amennyit én leltem benne.

— Én meg azt remélem, hogy a tematika majd tovább bővül, mondjuk így: ,,Szerepek és találkozások" vagy „Oratóriumok és találkozások" – de nem részletezem, már csak kabalából sem; a művészeknél ezt az íratlan törvényt illik tiszteletben tartani. Bár Sándor Judit a maga filozófia-esztétika-művészettörténet abszolutóriumával, amit zenei tanulmányaival párhuzamosan szerzett meg, talán ez alól is kivétel?

— Hát igen ... Három diplomám van, köztük természetesen énektanári is. Mikor idestova húsz évvel ezelőtt meghívtak a Zeneakadémiára, mégsem vállalhattam még a pedagógiai munkát, mert úgy éreztem, az egész embert kíván, s a színpadi elfoglaltság mellett nem tudnék a magam normái szerint ott is helytállni. Túlságosan jól emlékeztem saját tanulóéveim tapasztalatára: azoknál a művésztanároknál, akik egyszersmind operaházi tagok is voltak, folyton változott a beosztás, elmaradtak az órák. Ez a labilitás engem feszélyezett volna most viszont teljes odaadással foglalkozhatom a növendékeimmel, és nagy élvezettel tanítok.

— Csak sajnos, nem a Főiskolán, ahol úgy látszik, ma is az él a köztudatban, hogy Sándor Judit egyszer már nemet mondott a felkínált professzori állásra. Pedig az énekesképzésben égető szükség volna felkészült, értő mesterekre, akik a hangkarakterekből és az egyéni adottságokból kiindulva, nem pedig az éppen esedékes operaházi hiánylista ,,sugallatára" irányítanák a tehetségek fejlődését.

— A nagy nemzetközi versenyeken elért eredményeink kétségtelenül azt igazolják, hogy igen jól állunk fiatal énekesekben. Másfél évtizede tagja vagyok az indulók kiválogatását végző hazai zsűrinek, és vannak valódi felfedezettjeink, olyanok is, akik nem a pesti Zeneakadémiáról kerültek a nevezők közé (mint például Bártfai Éva és Temesi Tóth Mária). Régebben a versenyzők felkészítésében is részt vettem, aztán ez abbamaradt de így is minden egyes hazahozott díjuk vagy helyezésük valamiféle családias melegséggel ragyogó örömünnep nálunk. Éppen elég hazai és külföldi verseny bírálóbizottságában szereztem tapasztalatokat arról, milyen hallatlan művészi és emberi teljesítmény rejlik még egy dicsérő oklevél mögött is, hát, hogy ne töltene el boldogsággal a ,,mi gyerekeink" sorozatban aratott sikere. Ezt a munkát azért szeretem, mert a versenyzéssel járó iszonyatos idegfeszültségek elviselésére alkalmas ifjú talentumok szárnyra kelését így magam is támogathatom az érzékenyebb, törékenyebb lelki alkatú pályakezdő kollégákat pedig talán megóvhatom a nem nekik való vagy még túl korai próbatét okozta csalódásoktól. Nem vagyunk egyformák: van, aki későbben érik be, s van, akit rögtön a mélyvízbe lehet dobni. Minden személyiség külön világ, saját kulccsal, egyedi belső „kódrendszerrel", hát még ha művész, s kivált, ha fiatal...

— Végezetül gratulálnom kellene irodalmi fellépéséhez, rádiós műsoraihoz, de folyvást az jár a fejemben: alkotói energiáiból eleget hasznosít-e a zenekultúra?

— Ne tévessze meg, hogy éppen a gyümölcsbefőzés nyomait látja a kezemen ettől még szellemi-szakmai elfoglaltságaimra is jut elég időm, beleértve költő-műfordító férjem, Hárs Ernő mellett a gépírónői teendőket is. És nincs okom panaszra, sőt: a megbecsülés félreérthetetlen jelének érzem, hogy tavaly, a Kodály-év keretében rendezett nemzetközi konferencián például előadásra kértek fel, és a Mester dalainak interpretációs problémáiról beszélhettem a Magyar Tudományos Akadémián.

 

Sándor Judit és Závodszky Zoltán, a Magyar Rádió dalversenyének zsűritagjai.

(Szalay Zoltán felvétele, 1971) (fortepan.hu)

 

Függelék:

 

A fenti emléktábla-avató ünnepsége 2023. október 10-én volt a Budapest, VI. kerület Eötvös utca 4. számú háznál.

 

 

 



[1] Sándor Judit (Budapest, 1923. október 10. – Budapest, 2008. október 23.)  opera- és dalénekes, a Magyar Állami Operaház tagja 100 éve született és 15 éve hunyt el.

[2] Feuer Mária interjújának első megjelenése: Élet és Irodalom, 1968. 08.31. Könyv formájában megjelent a Zeneműkiadó Zeneélet sorozatában. (Feuer Mária 88 muzsikus műhelyében, 1972)

[3] Első megjelenés: Muzsika 1983/10. szám. Szerkesztett, rövidített változat.