Sokdimenziós téridő-kollázs
Rendhagyó portréfilm Frankl
Péter zongoraművészről
A zene mindenek fölött – Portréfilm Frankl Péter zongoraművészről (előzetes)
(7:06)[1]
A világhírű zongoraművész
nemzetközi sikerekben gazdag pályáját bemutató portréfilm során egy vonzó és
szerethető kép alakul ki a huszadik század második felének és a
huszonegyedik század első két évtizedének egyik legismertebb és
legszerényebb pianistájáról.
Rendező-szerkesztő:
Kroó András
Operatőr:
Nádorfi Lajos MMA 2022, 56'07"
Zenekedvelő/zenész
olvasók számára talán felesleges a meghatározás, miszerint Frankl
Péter: zongoraművész – ami mégis indokolja, az a remény, hogy olyan
késői utókorban is hozzáférhető lesz, amikor napjaink
kortárs-művészét az előadóművészet-történet egyetemes értékei
között jegyzik. A portréfilm Magyar Művészeti Akadémia portrésorozatának
része, Kroó András több-műfajú életművében
a szerkesztő-rendezői termés legújabb értékes hajtása. A portréfilm
készítéséhez apropót Frankl Péter 88. születésnapja
(2023. október 2.) kínált. Az eredmény: olyan produktum, amely általános
örömforrás. Ajándék a „főhősnek”, amelyen érződik, hogy szeretettel
készítették (ami a stáb érzelmi „érdekeltségén” túl az alapos felkészültséget
és a végiggondolt koncepciót illetően is példaértékű) – és nem utolsó
sorban: egyszerre élvezetes és több szempontból is tanulságos a
nézőknek-hallgatóknak. Broken consort – így
nevezték egykor az olyan hangszeregyüttest, amelyet különböző
hangszercsaládok tagjai alkottak; ugyanez jellemzi a rendelkezésre álló
dokumentumanyagokat is. Frankl Péter a zongoránál „ül
és mesél”, életéről és pályájáról, közben megszólalnak a művész
rangos művész-partnerei, és felcsendülnek zenei illusztrációk, archívumok
örökértékű kincseiből. A különböző időben készült interjú-részletek
egyszerre objektívek és szubjektívek: művészpartnerek személyes vallomásai
a zongoraművészről, ugyanakkor – nemritkán többévtizedes távlatra
visszatekintve – hozzájárulnak ahhoz, hogy elképzelhessük az egykori
társadalmi-kulturális környezetet is. A színes felvételek között helyet kapnak
a fekete-fehér felvétel korában megörökített felvételek is, és – a forrás
feltüntetésével – felvillannak A magyar zongorázás diadalmas 120 éve
dokumentumfilm-sorozat mozzanatai is (úgyszintén Kroó
András rendezése). Az időjáték felvillanyozó hatású: ki-ki saját
emlék-készletének szegmenseire ismerhet – és ami a portréfilm szempontjából a
legfontosabb: megannyi örökérvényű igazság, értékes meglátás nyer
ismételten aktualitást.
„A zene mindenek
fölött” – ezt a címet kapta az 56 perces portréfilm (operatőr: Nádorfi
Lajos). Találó a cím, ugyanakkor az is érzékletesen kiderül, hogy a zene nem
valami „felettes” valami Frankl Péter számára, hanem
éltető-boldogító közeg, amely magánemberi és művész-mivoltában
egyaránt körülveszi. Mondhatni, éltető elem a számára.
Annakidején
irodalomból megtanultuk a jellemzés lehetséges módjait. A film a maga kiterjedt
lehetőségeivel maximálisan él mindezekkel: megszólal a főhős, de
beszélnek tettei is, megannyi zenei bejátszás is példázza élete
zenecentrikusságát. A – most vagy korábban – megszólaltatott művésztársak
jellemzése egybehangzóan erősíti a portré markáns vonásait, az pedig a
szerkesztői munka minőségét dicséri, hogy nincsenek „átfedések”,
amelyek egyik-másik megszólalás értékét csökkentenék, legfeljebb a kontúrok
markáns rajzolatát erősítik az egymástól függetlenül használt, ismételt
jelzők. És a „kapcsolatrendszerek” plasztikus térképét adják a mindenkori
környezetnek, s ezáltal még életszerűbbé válik a felvillantott mozzanatok
halmaza. Megérezzük: a kiragadott példák jellemzőek, de nyilvánvaló, hogy
további emlékezők-visszaemlékezők is csupán megerősíteni,
alátámasztani tudnák a nézőben-hallgatóban kialakultakat.
Ám miközben Frankl Péterrel közös emberi-szakmai múltjuk pillanatait,
eseményeit idézik fel, önmagukról is „vallanak” a megszólítottak! A film elején
feltüntetésre került a - többségükben virtuális módon - meghívottak listája, a
nevek betűrendjében. Ki-ki sokat felismerhet közülük, de a tájékoztatás
kedvéért minden megszólaláskor olvashatjuk is a nyilatkozó nevét. És a szinte
észrevétlenül tanítás magasiskolája, hogy a megemlített prominens személyek fényképét
is felvillantják. Vásáry Tamás és Frankl
Péter anekdotázó visszaemlékezései sorában természetesen előkelő hely
jut Fischer Annie-nak, ily módon is erősödik az emlék-háló a múlt és a –
mindenkori – jelen között. (Kettőjük összehasonló jellemzésére Batta
András tett frappáns kísérletet.) Felidézésre kerülnek az egykori tanárok, a
kamarapartnerek közül Pauk György is kiemelten
emlékezik Weiner Leóra, Schiff András révén szóba kerül Végh Sándor.
Külön érdekesség
az ismeretségek-kapcsolatok „földrajza”, a magánélet fordulópontját
jelentő Párizs (ahol Frankl Péter feleségül
vette az úgyszintén zongorista-képzettségű Feiner
Annie-t, akivel kora gyermekkora óta ismerték egymást), London, ahol külföldön
és Magyarországon élő muzsikusok több generációjának jelentős alakjaival
találkozott. Innen az ismeretsége a tizenéves Schiff Andrással, akivel
hamarosan négykezes-lemezfelvételt készített. Tőle a „született
kamaramuzsikusság” frappáns definícióját halljuk (miszerint az
alkalmazkodni-tudás áldott képességével egyenlő). A karmester-kapcsolatok
hálózata is szövevényesen gazdag. A fiatal(abb)
generációkhoz tartozók csak kapkodhatják a fejüket a sok, számukra már
legfeljebb csak felvételekről ismert világnagyság neve hallatán… Említésre
kerülnek kamara-partnerek, azonos generációhoz tartozók és több évtizednyi
különbséggel is remekül működő társulások. Csaba Péter például azt
hangsúlyozta, hogy próbáikon a dialógusok szinte „szöveg nélkül” valósultak
meg, és Rolla János számára is emlékezetes, hogy a
Liszt Ferenc Kamarazenekarral a próbákon alig volt beszéd. A
zongoraművésznél félévszázaddal fiatalabb Várdai István számára partnere
kíváncsisága, nyitottsága, kísérletező hajlama szolgált tanulsággal.
Kelemen Barnabás is felfigyelt arra, hogy a vonósnégyesükkel együttmuzsikáló
(akkor 80 éves) zongoraművész milyen behatóan érdeklődött partnerei zenei
elképzeléséről, mű-felfogásáról. Ő mutatott rá arra is, hogy
„annakidején” mennyire mások voltak a lehetőségek, amennyiben az élő
zenén kívül nem nagyon volt más opció – tehát, fokozott volt a „zenét csinálás”
jelentősége. Ugyanerre a jelenségre utalt Fischer Iván is, kihangsúlyozva
a kultúra mélységét, alaposságát, ami az egyetemes zeneirodalom-ismeretben is
megmutatkozott. Bizony, manapság már csak ritkán találkozni olyanokkal, akik
„vágják” a Köchel-jegyzékszámokat (talán ilyen szempontból a Wagner-rajongók
vezérmotívum-ismerete jelent kivételes oázist).
A film
gördülékeny, eseménydús tárgyalásmódja lebilincselő – de a lelkes
érdeklődő azért összerakja a szakmai „adatokat”,
versenygyőzelmeket, rangos helyszínek meghódítását, a repertoár
kiterjedtségére utaló adatokat, megjegyzéseket. És a pedagógus nagy
irigykedéssel gondol azokra, akiknek osztályrészül jutott, hogy a Yale
Egyetemen e varázslatos egyéniségnél tanulhassanak, Pontosabban, akiknek
lehetőségük volt a közelében „megfertőződni” ezzel a
pozitív-ragályos zenerajongással. Érdemes megfigyelni Frankl
Péter arcát a felidézett zenék alatt: a zenére-koncentrálás valamiféle
belső-oldott boldogsággal társul, ami nemritkán mosolyt csal az arcára…
Három évtizedes
pedagógiai tapasztalatok birtokában osztja meg hallgatóival azt a meglátását,
hogy napjaink „túl jól” zongorázó muzsikusainál ez a „többlet” az egyéniség és
a karakter rovására megy. Az ilyen mondatoknál érdemes lenne megállítani a
felvételt, és elgondolkozni a hallottakon (több ilyen, a portré-kereteken
túlmutató bölcs meglátás is hangot kap a filmben!). És a gazdag pálya
konklúziójaként elhangzó „sose voltam sztár” mondat is célba talál: a
minőség értő fülekre-szívekre talált, az elismerés nem késett, s
bizonyosak lehetünk abban, hogy az időtlenség állandóságával állandósul.
Köszönet a
korántsem csupán a szűk szakma számára érdekes (ám nekik tanulságokban
rendkívül gazdag) filmért az ötletgazdától a megvalósítás valamennyi fázisában
résztvevőkig mindenkinek. És főként: köszönet
muzsikus-életművéért Frankl Péternek!
Fittler Katalin
